Az elmúlt hetekben azok is elkezdtek aggódni a kárpátaljai magyarok biztonságáért, akik máskor egyáltalán nem foglalkoznak a határon túli magyarokkal.
A hirtelen támadt hazafias megnyilvánulás háttere, hogy valamivel támadni kellett az Orbán-kormányt, amiért előnyös megállapodást kötött gáz ügyben az oroszokkal. Ha egész Európa szenved a magas gázárak miatt, Magyarország pedig élvezi a kormány külpolitikájának az előnyeit, akkor lépni kell.
Így jöttek képbe a kárpátaljai magyarok, az ukránok fenyegetőztek is a bosszúval, így a morális lecke éppen betalált volna. Már, ha elhinnénk a krokodilkönnyeket és a hamis aggódást.
A kérdés tehát adott:
Veszélyben vannak a kárpátaljai magyarok? Igen, veszélyben vannak. Ezért Magyarországnak mindent meg kell tennie a biztonságuk érdekében. A kérdést azonban az elmúlt hetek eseményei tükrében inkább úgy kellene feltenni, hogy a magyar-orosz gázmegállapodás miatt kerültek-e veszélybe a kárpátaljai magyarok?
A válasz pedig az, hogy nem. Az ukrán állam már évek óta támadja Magyarországot és a magyar kisebbséget. Ennek azonban semmi köze sincs a magyar-orosz kapcsolatokhoz vagy az orosz gázhoz.
Az ukrán-magyar viszony évtizedekig felhőtlen volt, ők örültek a frissen kapott szabadságuknak, mi örültünk annak, hogy a szovjet börtön többé nem fenyegeti a környező népeket. Az ukránok évtizedekig ügyet sem vetettek a magyarokra.
Alapvetően az identitásuk is még formálódóban volt, a közel 50 milliós ukrán közvélemény ingerküszöbét nem érték el a mindössze 150 ezer fős magyar kisebbség létkérdései. Ez jól volt így, a kárpátaljai magyarok háborítatlanul élhettek a saját földjükön, az ukránok pedig építgették a csak félig-meddig volt/lesz nemzetüket.
Aztán az ukrán társadalomban történt valami, egyre világosabb lett mindenki számára, hogy az ukrán álom beteljesületlen maradt. Kiváló adottságai ellenére, Ukrajnából soha az életben nem lesz ország. Ez a frusztráció a teljes társadalmat áthatja: az 50 milliós nemzetről kiderült, hogy valójában csak 28 milliós, a másik fele inkább orosznak vallja magát. Egyre többen kezdték úgy érezni, hogy Ukrajna határait nagyon rosszul szabták meg anno. Ez minden baj gyökere.
Az oroszok így búcsút intettek a semmibe tartó Ukrajnának, a Krím-félsziget hazatért Oroszország-anyácskához, két szakadár terület pedig kikiáltotta a függetlenségét.
Az ukránok pedig semmit nem tehettek az elszakadások ellen. Amit tehettek és amit tettek, azt bár ne tették volna: ma sokkal jobb állapotban lenne az országuk. Az említett frusztráció azonban egyre erősebb lett az ukrán társadalomban. Ezt levezetendő az ukrán politikai elit egy kevésbé veszélyes ellenséget keresett az orosznál.
És Porosenkó elnök irányítása alatt kezdetét vették a magyarellenes politikai intézkedések. A nyugatos elhivatottságú oligarcha a legcsekélyebb mértékben sem gyűlöli a magyarokat, azonban a politikai realitás parancsának engedelmeskedett. Így lett a kárpátaljai magyarság az Ukrajnát veszélyeztető szeparatizmus fő felelőse.
Közben az ukrán lakosság harmada Nyugatra ment dolgozni, ahogy a kárpátaljai magyar fiatalok többsége is Magyarországon vagy Angliában éli a mindennapjait. Ez azonban nem gátolta meg az ukrán elitet abban, hogy a vészesen megfogyatkozott magyarságot jelöljék ki célpontként.
Nem, mi magyarok semmit nem tettünk Ukrajna ellen. Sőt. Magyarország, ahol módja volt rá, segítette az ország nyugati integrációját, és a problémák leküzdését. És nem csak a kárpátaljai magyarokat segítette Magyarország, hanem az ukrán megyék lakóit is.
Gyerekeket üdültettünk a Balaton mellett, víztisztító berendezéseket és vegyszereket adtunk nekik, a magyar kórházak sérülteket láttak el. És a végtelenségig lehetne sorolni, hogy Ukrajna mennyi segítséget kapott Magyarországtól az elmúlt években .
Cserébe ezért az otthoni használatra szűkítették a magyaroknak az anyanyelv-használat lehetőségét; a magyar nyelvű oktatást felszámolták; a hatóságok zaklatni kezdték a Kárpátaljai Magyar Kulturális Egyesület vezetőit; magyar politikusokat tiltottak ki az országból; halállistát készítettek a kárpátaljai magyar közéleti személyiségek neveivel.
Mindezeket az úgynevezett békeidőkben követték el ellenünk, amikor államközi szinten a lehető legbarátságosabb arcukat mutatták az ukrán politikusok.
Az ukrán állam a végóráit éli. Végnapjait, végéveit, tök mindegy, a lényeg az, hogy hosszú távon nem kell számolni ezzel a keleti szörnyállammal. Nekünk az a legfontosabb szempont, hogy amikor összedől a rozoga tákolmány, ne temesse maga alá a kárpátaljai magyarságot.
Magyarország érdekei pedig nem állnak szemben a magyar nemzet érdekeivel. A kárpátaljai magyarság kálváriája nem ma kezdődött, de remélhetőleg hamarosan befejeződik.
A szerencsés végkifejlethez pedig egy kicsit talán a gázmegállapodás is hozzájárul majd.
Ha már nem lesz akkora üzlet működtetni Ukrajnát egy szűk csoport számára, akkor lehet elengedik a szenvedő népeket. Addig is a kárpátaljaiak számíthatnak Magyarországra és a magyarokra a világ minden részén.
