Városháza-ügy: A kába Gelgelynek fogalma sincs, ki próbálja meg kilopni a közvagyont. És tényleg.

"Az üzlet az üzlet" tartja a mondás és az a "nagyok" dolga. A főpolgármesternek bőven elegendő a méhlegelők és a budapesti közlekedést gallyra tevő felfestett biciklisávok felügyelete. Minden más, ami ezt a szintet meghaladja, már a nagypályások focija, ahol KISPÁLYÁSOKNAK nem osztanak lapot. Így van ez most is.

A főpolgármester és a budapesti középület kibékíthetetlen, antagonisztikus ellentétben állnak egymással. Bürgermeisterünk a minap azt állította  a balos házitévében, hogy személy szerint nem tud a Városháza eladásáról.

Muhaha, mondaná az egyszerű halandó, de ezúttal legyünk nagyvonalúak, és higgyük el neki. Ebből viszont bizonyos egyéb konzekvenciák leszűrésére mégiscsak vállalkozhatunk.

A tranzakció kiötlőinek úgy tűnik, eszük ágában sem volt a kezdetektől tájékoztatni Karácsonyt a zsírosnak ígérkező bizniszről, de ez a fránya „szerződéstervezet” valahogy mégiscsak kiszivárgott, rajta a fontosabbnál fontosabb személyek szignójával.

Ezzel a folytonos kiszivárgással a baloldalnak egyszerűen nincsen szerencséje, hiszen Gyurcsánynak, a nagy mágusnak is nyilvánosságra került a 2006-os megmozdulásokat kiváltó beszéde. Most meg ez a városházi eladástervezet szivárog. Mit szivárog, már-már hömpölyög, és egyre erősebben.

Visszakanyarodva a főpolgármester úr városházi „tájékozatlanságához”, azt gyanítom, hogy a nagy üzlet megálmodói tudatosan hagyhatták ki Gelgelyt a buliból. Az eddigi vargabetűinek ismeretében ugyanis okkal feltételezhetik róla, hogy váratlanul, esetleg idejekorán bedobhatja a törülközőt, ha netán mégiscsak a Városháza felé veszi az irányt egy elszabadult villamos. 

Forrás: Facebook/Karácsony Gergely

Vagy csak szimplán nem akarták, hogy megijedjen a zuglói ásós emberek aktivizálódásától. Amennyiben a 40 milliárdos tranzakció kellős közepén azt érzékelik, hogy az ábrándos tekintetű Karácsony a kontraktus zökkenőmentes megkötése helyett gyermeke különórájára fókuszál.

Mind nemzetközi, mind hazai példák mutatják, hogy nagy fantáziával megáldott emberek számos esetben tettek kísérletet a nemzeti vagyon eladására úgy, hogy arról pont azok nem tudtak, akiknek kellett volna.

A cseh származású Victor Lustig két ízben is próbálkozott a párizsi Eiffel-torony eladásával. Első ízben sikerrel járt, csak másodszor bukott meg. Egy hamis kormányzati igazolvánnyal versenytárgyalást hirdetett vaskereskedők között, amit egy André Poisson nevű úr nyert meg. A győztes temérdek pénzt ki is fizetett a szélhámosnak, de még feljelentést sem mert tenni, amikor rájött, hogy az illető csúnyán átverte. Egyébként a tranzakció szentesítésénél senki sem kereste meg Párizs akkori polgármesterét a jóváhagyásért.

Akad hazai példa is a közvagyon leleményes kiárusítására. Bósa István jó párszor sínre tette saját életét, számtalan stikli gazdagította a pályafutását. Ő volt az, aki az 1990-es években a MÁV pályafenntartási felügyelőjeként eladott egy komplett vasútállomást gépekkel, eszközökkel és sínszálakkal. Egy másik alkalommal pedig a balatonfenyvesi kisvasút egyik vagonját és hozzá bónuszként a mozdonyt tette pénzzé, egész pontosan 15 ezer márkáért. Legemlékezetesebb akciója az volt, amikor értékesítette a Nyugati pályaudvar teljes tetőszerkezetét. Itt is fontos kiemelni, hogy ennél a tranzakciónál sem kérték az akkori budapesti főpolgármester közreműködését.

Amennyiben arra vetemednék, hogy eladjam az összes Duna-hidat és mellé a Parlament épületét elhanyagolható összegű, mondjuk „100 milliós” sikerdíjért, mit ne mondjak, de Karácsonyt én is kihagynám a buliból.Az üzlet az üzlet” – tartja a mondás, és az a „nagyok” dolga. Főpolgármesterünknek meg bőven elegendő a méhlegelők és a budapesti közlekedést gallyra tevő felfestett biciklisávok felügyelete. Minden más, ami ezt a szintet meghaladja, már a nagypályások focija, ahol KISPÁLYÁSOKNAK nem osztanak lapot.

Jelenleg itt tartunk, de az elkövetkező napokban sokak memóriája felfrissülhet. A film forog. Jó szórakozást!

A szerző a Madách Színház színművésze