Nemrég egy nagyon inspiráló vitán vehettem részt, amelyben a felek pro és kontra érveltek arról, mi az állam szerepe a kulturális életben.
A vita során két csoport különült el.
- Vannak, kik úgy vélik, hogy az államnak nincs semmi keresnivalója ezen a területen, hiszen a politikai érdektől való függetlenség elengedhetetlen a kultúra egészséges fejlődéséhez.
- Velük szemben a másik véglet természetszerűen az az álláspont, miszerint a kultúrában szükség van az állam nagyfokú financiális beavatkozására, hiszen enélkül nem rentábilis a dolog, és egyszerűen megszűnik létezni.
Ez az a két szélsőérték, amelyek között az ókori görög gondolkodók által oly nagy becsben tartott arany középutat kell megkeresni.
Véleményem szerint első körben érdemes azt az alapvetést leszögezni a témában, hogy a kultúra és az állam viszonyában nem lehet egyetemes és örök érvényű alapelveket megfogalmazni. Ennek oka, hogy a kultúra sokszínűsége és az államformák sokfélesége, a történelmi hagyományok eltérősége egyszerűen nem engedi, hogy általános irányelveket fogalmazzunk meg. Az állam szerepvállalásának helyes módját eseti alapon kell meghatározni és értékelni.
Ez alapján pedig azt is ki lehet jelenteni, hogy a más országban lévő modellek másolása tragikus hiba volna, hiszen ők is a saját nemzetközösségük történelmen átívelő organikus fejlődésén keresztül alakítottak ki erre modellt. Ehhez hasonlóan nekünk is a saját utunkat kell járnunk.
De hol van a magyar állam helye, és mi a szerepe a kulturális életben 2022-ben?
Ma Magyarországon ritka az olyan kulturális intézmény, amely nem állami segítséggel tartja fenn magát. Így jelen állás szerint nagyon erős az állami befolyás a kulturális életre, így pedig a kulturális élet megszervezése mindenkor a hatalmat megszerző politikai csoport felelőssége.
Ahhoz, hogy megértsük és értékelni tudjuk a jelenlegi helyzetet, érdemes röviden felvázolni, hogy hogyan jutottunk ide.
A kommunista hatalomátvételig hazánkban meglehetősen sokrétű és gazdag kulturális élet zajlott.
Számos alulról szerveződő csoport (népi egyletek, falusi énekkarok, plébániai imaközösségek) létezett, melyek a regionális identitásuknak megfelelően ápolták a hagyományokat a mindennapi élet szövetébe ágyazva. Ezzel párhuzamosan pedig az egyetemi központokban, gazdagabb, növekvő városokban a polgári értelmiség köreiben kis késéssel követve a nemzetközi trendeket, fejlődött a magaskultúra.
A kommunizmus viszont a marxista elgondolások alapján ellenséget látott mind a már második világháború és nyilasok által is megtizedelt, – sok esetben zsidó – tőkések által kialakított mecenatúrákban, mind a magyar nemességben, akik szintén nagy támogatói, értői és gyakorlói voltak a kulturális életnek a helyi közösségek kulturális szerveződéseiben és az egyházban egyaránt.
A Szovjetunió által a nép nyakába ültetett vezetőség politikai, jogi és totális szellemi háborút hirdetett minden, a párttól független kulturális szerveződés ellen.
Ezt olyan hatékonyan végezték el az elvtársak, hogy néhány éven belül az egész kulturális életet sikerült a párt alá gyűrni, ezzel elvágva minden társadalmi csoportot a saját kulturális közegétől, és minden kulturális cselekvési jogot kivéve a különböző társadalmi csoportok kezéből.
A rendszerváltás környékének idejére a teljes kulturális élet leromlott és kifakult.
A vörös csillag fénye kihunyt, a tribünök állványzata szétrohadt, a nép pedig ott állt megfosztva táncaitól, ruházatától, dalaitól. Az egyház lángja korábbi lobogásához képest pislákoló zsarátnokká csendesedett.
A fiatalok művészeti szárnypróbálgatásait csak abban az esetben hagyták kibontakozni, ha azok a kurzus narratívájába illeszkedtek. A művészeket minden más esetben igyekeztek vagy ellehetetleníteni, vagy betörni a kommunista rendszer kereteinek megfelelően (ezzel kapcsolatosan a legjobb példa Erdős Péter működése).
A fővárosi értelmiség egy jelentős részét, amit addig a kommunista állam finanszírozott és szorított vasmarokkal, a kommunizmus romjaiból megerősödő (hatalomátmentő) pártelitek, médiamogulok szólították magukhoz, és helyi termékként egy kádárista utóízzel tálalták. Legfőbb szerepe pedig az MSZP és az SZDSZ elvi legitimációja lett.
Ebben teltek el a kilencvenes és a kétezres évek. Ez a nemzet kultúrájának és identitásának lerohasztására a tökéletes recept. Ezen a ponton tehát jól látható, hogy
a korábbi, kommunisták által szétvert kulturális és gazdasági elit nem pótolható egyik pillanatról a másikra. Ennek oka, hogy azzal a világgal egy óriási know how veszett el, melyet évszázadok küzdelmei és eredményei érleltek ki.
Örökre elvesztek azok a mecenatúrák, örökre elveszett a nemesség a nemzet ügyeit elsősorban istápoló rétege, és bizony az utolsó kis falvak fiataljainak is nagy részéből kiveszett a régi dalok ismerete.
Így pedig szükségszerű, hogy az állam vegye vállára a kulturális élet szervezésének nagy részét, és financiálisan segítse a művészeket – bármennyire is rossz emlékek juthatnak eszünkbe be erről – , ha nem akarjuk, hogy a „globo homo” elit szelektálja a maga ízlése és piaci érdekei szerint a kulturális javakat.
Ha viszont az állam jól végzi ezt a rábízott feladatot, és a gazdasági élet újra kitermeli a kultúrát pénzzel is támogató elitet, akkor ennek állapotnak fokozatosan meg kell fordulnia, és az államnak némileg vissza kell húzódnia mind a kultúra finanszírozásának terén, mind a saját kulturális narratívájával.
Innentől az a feladata, hogy védőernyő legyen a korábban olyan romboló kulturális gyarmatosítással szemben, az ernyő alatt pedig óvatosan engedje el a kezeket.
Jelenleg Magyarországon még nem tartunk ott, hogy ez megtörténhessen, és nehéz kérdés, hogy eljutunk-e oda valaha. Bár kijelenthetjük, hogy a kommunizmus cezúrájával számos dolog végleg elveszett, mégis azt lehet mondani, hogy él nemzet e hazán. Így van kiknek építkezni.
Az irány pedig az állam részéről most megfelelő. Az állam jelenlegi vezetői ugyanis határozottan igyekeznek a rendelkezésükre álló eszközökkel egy kánont, egy átfogó narratívát létrehozni, ami széles néprétegek megszólítására alkalmas nagy spektrumon mozog. Eközben pedig a gazdasági fellendülés kedvez az alkotóműhelyek és az új mecenatúrák épülésének.
A szerző az Identitás Generáció aktivistája
