Az idő előrehaladtával a közelmúlt eseményei teljesen más értelmet nyernek, mint amivel eredetileg bírtak. Ilyen esemény a 2020 augusztusában lezajlott kormányellenes tüntetéssorozat is Belarusziában, amely a maga idejében a korhadozó kabarékommunista állam agóniájának tűnt. A jelenleg zajló orosz–ukrán háború fényében azonban teljesen más megvilágításba kerültek a minszki események.
Amennyiben igaz az, hogy Amerika már évek óta tervezi az Oroszországgal való leszámolást, akkor nem valószínű, hogy a belarusz ellenzék hirtelen feltámadása elszeparált jelenségként értelmezhető.
Azt érdemes tudni, hogy Minszk és Moszkva kapcsolata korántsem felhőtlen. Amolyan „se veled, se nélküled” közhellyel lehet a legpontosabban leírni azt, ahogyan a két állam vezetése egymáshoz viszonyul. Fehéroroszországot szoros kulturális szálak fűzik Oroszország anyácskához. Egykori szovjet tagköztársaságként pedig katonai és gazdasági tekintetben is egy egységnek tekinthetőek.
Politikai és vezetői kvalitásai tekintetében nem is kell Lukasenkáról sokkal többet elmondani. Egy végtelenül korrupt, buta, középszerűnél is gyengébb képességű kommunista mamut, aki már teljesen elvesztette kapcsolatát a valósággal.
Hatalmát és a rendszere stabilitását főként annak köszönhette, hogy Oroszország nagy összegű szubvenciókkal és olcsó energiahordozókkal járult hozzá a belarusz gazdaság működtetéséhez.
Mindezek mellett pedig Lukasenka stabilitást teremtett az országban, a jó közbiztonság, a kiszámíthatóság a kilencvenes évek zűrzavaros posztszovjet világában hatalmas teljesítménynek számított. Ne feledjük, hogy ekkoriban Budapest utcáin is gyakoriak voltak az alvilági leszámolások, Oroszországot pedig alvilági klánok és oligarchák uralták.
A vidéki TSZ-elnökszerű vezető az olcsó orosz olajjal és gázzal viszonylagos gazdasági jólétet biztosított népének, a kétezres évekre azonban a rendszere kifáradt, a jólét pedig a korábbiakhoz képest is viszonylagosabbá vált.
Belaruszia azonban sokáig nem volt eléggé fontos ahhoz, hogy keleti vagy nyugati nagyhatalmak útilaput kössenek Lukasenka talpára. Ám 2020-ra nemcsak Fehéroroszországban, hanem a világpolitikában is megváltoztak a viszonyok.
Az emberek megelégelték a gazdasági problémákat, ezt pedig jó ütemben használták ki az ellenzéki csoportok, könnyű volt utcára vinni a fővárosi lakosságot. 2020 augusztus végén a kijevi Majdanhoz hasonló események zajlottak Minszk utcáin, ellenzéki csoportok külföldi támogatással megpróbálták megbuktatni Lukasenkát.
Gyakorlatilag egészen hasonló forgatókönyv szerint zajlottak az események. Hónapokon keresztül elhúzódtak a tüntetések, a vonulások, és olyan eszközöket alkalmaztak a szervezők, amelyek minden elemükben visszatükrözték a „színes forradalmak” koreográfiáját. Végül nem sikerült addig eszkalálni a helyzetet, hogy polgárháború robbanjon ki. A puccs nem jött össze, az ellenállás kifulladt, az ellenzék hangadóinak pedig menekülniük kellett.
Persze jogos felvetés, hogy az ellenzéki megmozdulás örömteli esemény-e, mivel Lukasenka veszélyes mértékig ostoba és korrupt, az is tény azonban, hogy a nép többségének a támogatásával került hatalomra, így mindennemű külföldi beavatkozás az ország belügyeibe törvénytelen.
Egyébként a Majdannal való párhuzam azért is állja meg a helyét, mivel Ukrajnában is egy oroszpárti politikus, Viktor Janukovics – teljesen törvényes – választási győzelme után vonultak az utcára a tüntetők. Igazából az ukrán fővárosban bukott meg a kormány, ahol az ellenzék stabilan át tudta venni a hatalmat. Ugyanezt próbálták megismételni Minszkben is.
Lukasenka bukása amúgy Vlagyimir Putyinnak sem lett volna ellenére. Korábban azt rebesgették, hogy már hosszú ideje lehetett saját jelöltje Belaruszia élére. Többek között azért esett ki Moszkva kegyeiből, mivel Putyin és köre Fehéroroszország és Oroszország uniójának mélyebb integrációját akarták, amit Lukasenka nem igazán támogatott. Pontosabban fogalmazva szívesen vette Moszkva pártfogását, az ország vezetését azonban fiára akarja hagyni.
Időszakonként az Európai Unió és az Egyesült Államok irányába is tett gesztusokat, Kína felé pedig gazdaságilag nyitott. Hintapolitikájának az ellenzéki tüntetések vetettek véget, akkor rádöbbent, hogy egyedül Putyinra számíthat, menekülni is jó eséllyel csak Moszkva irányába tud majd.
A megbuktatására tett nyugati kísérlet pedig Moszkva viszonyulását is megváltoztatta. Egy nyugatos orientációjú, Zelenszkij-szerű nyugati bábnál még a kínosan tompa agyú Lukasenka is sokkal kedvezőbb ember Putyin számára Fehéroroszország élén.
Elemzők szerint ugyanis Amerika Belaruszt is a NATO közelében szerette volna tudni. Ha nem is a szövetség teljes jogú tagjaként, de mindenképpen együttműködő államként.
Orosz politológusok szerint azonban a tagság lehetett a Nyugat végső és valódi célja, valószínűleg a Kremlben is ezzel a forgatókönyvvel számoltak.
Fontos tudni, hogy Fehéroroszország az Európába irányuló orosz olaj- és gázszállításoknak megkerülhetetlen tranzitországa, így a Moszkvától való eltávolítása stratégiai szempontból felbecsülhetetlen értékű. Legalábbis Amerika számára. Belaruszia ennek következtében egyszer csak felértékelődött mind a Nyugat, mind Oroszország szemében. Ennek a megbecsültségnek pedig a fehérorosz nép látja kárát.
Belarusz eltávolítása Moszkva szövetségéből stratégiai jelentőségű lett volna a most zajló háború kitörése előtt. Az említett energiahordozók tranzitországaként, valamint külpolitikai és katonai szövetségesként Oroszország számára nélkülözhetetlen szövetséges.
Ukrajna áthangolása előtt az lehetett az amerikaiak szándéka, hogy pacifikálják Fehéroroszországot, hogy a kijevi vezetésre semmiféle fenyegetést és nyomást ne tudjon kifejteni.
Érdekes adalék, hogy a háború kitörése előtt a belarusz és az orosz haderő közös hadgyakorlatot tartott az ukrán határ közelében.
