„Amilyen a mosdó, olyan a törölköző.”
Bár a klasszikus magyar közmondás talán elnagyolt túlzásnak tűnik egy olyan nagyhatalom világpolitikai magatartása kapcsán, mint az Egyesült Államok, talán mégis megengedhető az állítás:
Joe Biden hivatalba lépése óta a szabad világ falkavezére kihullott fogú, demens, vén oroszlánként vergődik.
A demokraták módszeresen számolják fel azokat a szuverenitást és önálló gazdasági stabilitást célzó intézkedéseket, amelyekkel a Trump-adminisztráció törekedett talpra állítani a szebb napokat is látott birodalmat. Az államháztartás tartalékai folynak el öncélú, népszerű jóléti intézkedésekre (Medgyessy „Száznapos” Péter a tíz ujját megnyalná), a mexikói határon ismét egyre zavartalanabbul érkezhetnek az illegális bevándorlók, és a külpolitikai teljesítmény is legfeljebb negatív rekordokban mérhető.
Nincs még egy olyan dicstelenül zárult vállalkozás az amerikai történelemben, mint az afganisztáni invázió, melyből húsz év után gerinctelen és ügyetlen módon hátrált ki Joe bácsi, majd a kudarcokat elegánsan másra kenve mosta kezeit.
Nekünk azonban mégiscsak jobban fáj az a bénázás, aminek következménye a közvetlen (vagy közvetett, ezt mindenki döntse el maga) szomszédságunkban tomboló orosz–ukrán háború konfliktus.
Az USA és Barátai Klubnak is nevezhető NATO ugyanis újult erővel kezdte huzigálni az egyre ingerültebb orosz medve bajszát Ukrajna felvételének lebegtetésével. Bár a Putyin-féle fegyveres agresszióra kétségtelenül semmiféle ürügy vagy mentő körülmény nem hozható fel, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a balti államok után az ukránok csatlakozási szándéka lehetett az utolsó csepp a pohárban.
A többségében oroszok lakta keleti tartományok függetlenedése, a népirtással, fasizmussal való vádaskodás mind inkább nevezhetők casus bellinek, mint tényleges oknak. Az oroszoknak úgy tűnik, most lett elegük abból, hogy a nyugati versenytárs rendszeresen odaszarik a küszöbre. Bár valószínűleg nem ezen múlt, de nem is segített a helyzet rendezésében az a körülmény, hogy az elmúlt hetekben Bidenék szinte naponta bejelentették, mikor és hogy várható a támadás, önbeteljesítő jóslatként sürgetve az azóta már bekövetkezett tragédiát.
És persze az amerikaiak – miután megkavarták a sz*rt, és betolták a szomszéd kocsiját a szakadékba– mossák kezeiket, több ezer kilométeres biztonságos távolságból lóbálják a morális lóf*szt.
A demokrácia világcsendőrének elrettentő ellencsapása épp olyan ernyedt és szánalmas, mint a második gyermekkorát élő elnök minden eddigi megmozdulása: az orosz vagyon befagyasztása és egyéb „elrettentő” gazdasági szankciók, korlátozások, megvajazva egy kis ejnye-bejnyével. Az örök ellenség nemzetközi politikai elszigetelése a lehető legszélesebb körben közben úgy sikerül, hogy a NATO szövetségesek elvégzik a főnök helyett a piszkos munka nagyobb részét. Amerika ugyanis mint szövetségeseinek rezidens hadiipari beszállítója legfeljebb német és holland „közvetítőkön” keresztül biztosít fegyvereket az ukrán ellenálláshoz, amiből valószínűleg nulla kockázat mellett busás haszon remélhető. Katonai veszteséget, konfliktus eszkalálódást, további kockázatot nem vállalnak.
A világon jelenleg három első vonalbeli nagyhatalom létezik: Oroszország, Kína és az Egyesült Államok. A közöttük lévő egyensúly fennmaradásán múlik a civilizációnk sorsa. Az oroszok és a kínaiak érték- és érdekazonosság alapján jelenleg tűrhetően kijönnek egymással, viszont Amerikának időről időre mindkettővel meggyűlik a baja.
