Az utóbbi napokban kiemelt figyelmet kapott a hazai és nyugati sajtóban az ukrajnai fegyveres konfliktusban történt fordulat: a fél éve még Kijevet védő ukrán hadsereg egészen az orosz határig nyomult előre, számos várost és területet visszafoglalva az orosz megszállóktól.
Ilyen és ehhez hasonló riportok, összefoglalók és lelkendező tónusú újságcikkek sorozata látott napvilágot a témában, azt sejtetve, mintha Zelenszkij és hős serege most már komolyabb ellenállás nélkül masírozhat Putyin dolgozószobájának küszöbéig:
Ezen kívül persze elindult az ábrándozás arról is, hogy az ukrán ellentámadás mellett Putyin hatalma is megingott.
A pár hónapja az orosz elnök egészségi állapotával kapcsolatos reménykedő álhírek még nem jöttek elő újra, de ha valaki a magyar sajtóból tájékozódik, azt hiheti, hogy a béke (értsd: a nyugati ember álomvilágából merített, az oroszok totális gazdasági, harcászati és morális vereségéből, majd fegyverletételéből következő béke) már karnyújtásnyira van.
Putyint megpuccsolják, diliházba zárják, esetleg magától lemond és visszavonul a Fekete-tengeri dácsájába emlékiratait rendezgetni, ahonnan már csak a Hágai Nemzetközi Bíróságra utazik majd el. Itt aztán töredelmesen bevallja bűneit, kifizeti Ukrajna újjáépítését és eljő az új aranykor Kelet-Európa számára.
Van valami groteszk és szomorú abban, ahogy a képregényeken és akciófilmeken szocializálódott nyugati társadalom - beleértve magunkat is - kezeli a háborút. Tapsikolunk az ukrán sikereknek, miközben az erőviszonyok és a globális hatalmi pozíciók kijózanító realitása alapján garantálható: Ukrajna nem tudja térdre kényszeríteni Oroszországot. A legtöbb, amit remélhetnek: egy, az országuk korábbi területéből jelentősen lefaragott, a nyugati szövetségi rendszerektől kényszerűségből eltávolodott új status quo.
Igazságos ez? Nem.
Minden inváziós háború visszataszító és borzasztó gaztett az emberiség ellen.
Küzdeniük kell-e az ukránoknak a totális győzelemért, a háború előtti állapot visszaállításáért (mert most ez történik...) ?
Talán igen, talán nem.
A nemzeti büszkeség és a területi integritás célja sokszor a gazdasági racionalitást felülíró, parancsoló motivációk. A döntést az ukrán népnek kell meghoznia: mi a maximum, amit remélhetnek egy olyan országgal szemben vívott háborútól, amely saját polgárainak millióit áldozta be a korszak legnagyobb birodalmának legmodernebb hadseregével szemben, hogy megfutamodásra kényszerítse őket?
- Ha Hitlernek nem sikerült, Zelenszkijnek fog?
- Térdre lehet kényszeríteni Putyint?
- Ha még eltart a háború fél évig, az oroszok ezüsttálcán fogják visszaszolgáltatni a Krímet?
Nem valószínű, de nem tudhatjuk.
Egy biztos: az ukrán érdek jelenleg láthatóan nem találkozik a mi érdekeinkkel. Nekünk ugyanis iszonyatos veszteségeket okoz, hogy ők reménykednek a teljes győzelemben. A háború minden egyes napja Európát is csapolja, mi mégis saját válságunk elhúzódásának szurkolunk, pusztán erkölcsi alapon.
Zelenszkij elnök, aki színész-komikus pályáját hátrahagyva lett országa első embere, remekül ráérzett arra, hogy a világ közvéleményének szimpátiáját önmagának és népének honvédő háborúját leegyszerűsített hőseposzként tálalva tudja a leghatékonyabban elnyerni.
a saját magát szankciókkal lábon lőtt Európai Unió kétségbeesetten keresi a módját, honnan lehetne pótolni tűrhető áron az orosz gázt, hogy ne kelljen decemberben majd 18-ról 16 fokra csökkenteni a közintézmények hőmérsékletét.
Elhittük nekik és önmagunknak, hogy saját érdekeink másodrendűek az Egyetemes Jó és Igazság védelmében folytatott küzdelemben. Európa pénzt, paripát, fegyvert tolt az ukránok kezébe, valamint a számára gazdasági racionalitáson belül pótolhatatlan nyersanyag forrásként funkcionáló orosz partner küszöbére köpött (ezt nevezzük ma szankciónak). Majd a tél közeledtével egyre jobban dideregve, de még büszkén veregeti saját vállát: jól megmutattuk a keleti önkényúrnak!
Egy háborúban nincsenek értékek, csak érdekek, meg veszteségek. Még akkor is, ha az akciófilmekben, vagy a képregényekben nem így láttuk.
A magyar álláspont nem változott: mindannyian a békében vagyunk érdekeltek. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az ukrán vezetésénél is jobban.
Nem kell nagy stratégának lenni ahhoz, hogy belássuk: az ukrán ellentámadások sajnos nem hozzák ezt közelebb. Csak abban bízhatunk, hogy a kelleténél nem fog több emberéletbe és gazdasági nehézségbe kerülni mindannyiunknak, amíg ez keleti szomszédunk vezető politikusainak is leesik.
