Székelyudvarhely lakosságának 96 százaléka magyar. A fennmaradó négy százalékon osztoznak a romák és a románok.  A számok tükrében nem túlzás kijelenteni, hogy Udvarhely Erdély és Székelyföld legmagyarabb városa.

A település egyik központi helyén áll a vasszékely szobra, a talpazatán rövid versikével: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok”.

Elég egy román nemzeti ünnep, egy katonai parádé, bármilyen állami esemény, és máris minden erdélyi magyar átértékeli magában saját sorsát: „vacak dolog a kisebbségi lét, de ezerszer jobb, mintha románok lennénk!”.

Ilyen felismeréshez segítette hozzá a székelyudvarhelyi embereket a román himnusz ünnepének napja. Ekkor ugyanis nagyjából harminc-negyven embert szerveztek össze (Románia különböző részeiből, főként gyerekeket), hogy ott gajdolják el a román himnuszt, ahol egyébként a legritkább esetben sem:

Székelyudvarhelyen.

Az ünnepség („ünnepség”) minden ízében román volt, letagadhatatlanul román:

gyülevész, kopottas társaság, rendezetlen felvonulás, szedett-vedett népi öltözet és persze az ordenáré, rossz minőségű hangosítás.

Többször előfordult, hogy a foci- és jégkorongmeccsek előtt és után a székelyföldi magyar játékosok és a szurkolók a székely himnusz eléneklésével igazították helyre a többségi társadalom világképét.

A románok most úgy gondolhatták, hogy rajtuk a sor. Ez lett belőle:

Az eseményen többen voltak a megmozdulást biztosító egyenruhások, mint a civil résztvevők. A szervezőt, Mihai Tîrnoveanut az úzvölgyi temetőrongálásért és foglalásért is felelősség terheli, most azonban mindent jóvá tett ezzel a vidámra sikerült kis meneteléssel.

Az eseményről készült felvételeket láttán sokkal jobban érzi magát minden magyar ember a világon, éljen a föld bármely pontján. Ha legádázabb ellenségeinktől ennyire telik, akkor olyan nagy bajban nem vagyunk. A románok megint kirománkodták magukat, és visszatérhetnek saját kis valóságukba.

A román egy eltűnőben levő nemzet, amely létét is csupán a nagyhatalmak szeszélyének köszönheti, végét pedig a nagyhatalmak fekete-tengeri civódása okozza majd egy nap.

Persze nem kívánunk rosszat a románoknak, éljenek békében és szeretetben! Ez még akkor is így van, ha amúgy tudatában vagyunk annak, hogy ezek a Tîrnoveanu-félék szándékosan provokálják a magyarokat. Valamelyik Isten háta mögötti román településről elutazik a pereputtyával Székelyföldre, abban a reményben, hogy hátha valamilyen atrocitás éri őket a magyarok között.

Arra várnak, hogy legalább egy pofon elcsattanjon, és egy buta arcon vereslő tenyérnyomot véres kardként hordanának körbe a Regátban, hogy a románokat verik Székelyföldön.

De Istennek legyen hála, a székelyeket eddig legfeljebb megnevettették szánalmas köztéri románkodásaikkal, fel még senkit nem dühítettek annyira, hogy abból valóban verés legyen.

Pedig jobb lenne, ha a románok nem erőltetnék azt a bizonyos pofont. Ha a világot tartó erők megrendülnek, akkor még szorulhatnak a magyarok alamizsnájára, hogy más egzisztenciális fenyegetettségükre már ne is térjünk ki.