Az ukrán–orosz testvérháborúnak mondható, szomszédos konfliktus sajnálatos aktualitása miatt sokunknak „eszébe jutott” a jugoszláv válság, ami a külső-közeli szemlélő szerint bizony sok párhuzamot hordoz a mostani helyzettel. És mi járta be az internetet leginkább a jugók harcaiból? Hát a zene.
Többszörös syntax error kerít minket hatalmába a klipek nézegetése közben: egészen abszurd és vicces (mégis ismerős) a látvány, a zene zseniális, a mondanivaló néhol felháborító – az előadók jó eséllyel maguk is gyilkosok, és akiket éltetnek, egészen biztosan azok. Nem csoda, hogy a teljes (na jó, a fél) internet a mai napig rájuk van kattanva, és elemezgeti, próbálja megérteni a délszláv–muszlim konfliktusban gyökerező érzelmeket, motivációkat.
Bennünket ráadásul – akik a szomszédból vagy még közelebbről – követhettük végig az egészet, még valami furcsa nosztalgia is a hatalmába kerít, ahogy ezeket a képsorokat nézzük. De jó, hogy vége!
A szerb turbófolk receptje a következő:
Rögtön a legerősebbel kezdjük: ez pedig az 1993-as „Remove Kebab” címmel világszerte mémesedett Karadžiću, vodi Srbe svoje (Karadžić, vezesd szerbjeidet!) című induló. Mostanában a leggyakrabban Serbia Strong címmel, már feltehetően a horvátok által kissé kibővített (azaz kigúnyolt) verzióban található meg a videómegosztókon a dal, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy Isten szerb.
A fenti receptúra minden eleme hangsúlyosan igaz ebben az esetben, a harmonikás katonazenész arca, folyton fürkésző tekintete pedig azonnal ikonikussá tette a számot a klippel együtt.
Slobodan Vrga (magyaros hangzású név) így emlékezett vissza:
1995-ben forgattuk a videót Knin mellett, együtt írtuk a szöveget hozzá. Nenad Tintor trombitázik, Željko Grmuša énekel, és én (Slobodan Vrga) billentyűzöm. Nem emlékszem a harmonikás nevére, bár tudom, hogy Szlavóniából származott. Remélem, valaki segít megtalálni. A klipet a háború alatt csináltuk, amikor Dudaković és Alija Izetbegović csapatai egyesültek, és a célunk nem az uszítás, hanem a morál fokozása lett volna. A háború maga a gonosz, és SOHA nem szabad megismétlődnie. Az ellenség nem az, aki ellen harcolsz, hanem akik háborúba küldenek.
Szerbiában nem is lett akkora sláger, de az elvetemült nemzetközi nethuszárok lecsaptak rá: egészen ijesztő (és ironikus), hogy Remove Kebab címmel egy török felhasználó próbálta a muszlimellenes szerb nacionalistákat kiröhögni. Ám ez a mémesedés olyan szinten a visszájára fordult, hogy az új-zélandi Christchurchben lövöldöző ausztrál Brenton Harrison Tarrant egyik fegyverén pont ez a felirat szerepelt; és a tömeggyilkolásra is ezzel a dallal heccelte magát percekkel a terrorcselekmény előtt.
Željko Grmuša, az énekes a tömeggyilkosság után egyébként már így nyilatkozott:
Borzasztó, amit ez az ember Új-Zélandon művelt: természetesen elítélem a tettét. Sajnálom az ártatlan áldozatokat. De ő kezdett ölni, attól teljesen függetlenül, hogy milyen zenét hallgatott.
Szóval él a remény, hogy a háború után is van normális élet. Talán. A legendássá vált paramilitáris harmonikást a legtöbben egy Novislav Đajić nevű boszniai szerb férfivel azonosítják, akit azóta öt évre ítéltek Németországban 14 falubeli muszlim megkínzásáért és kivégzéséért A látszat nem mindig csal, még ha egyáltalán nem is biztos, hogy tényleg ő volt a híressé vált zenész.
Mindenesetre ennyi év után megtudhattuk, hogy amikor a szerbek a törököket szidják, akkor valójában a bosnyákokra gondolnak.
Másik kedvencünk Svetomir Ilić Siki előadásában az Arkanove delije (a neten Arkanove tigrovi is) néven híressé vált sláger. Nem kell komoly szerbtudás ahhoz, hogy kitaláljuk: Arkan tigriseiről szól a nóta, átvitt értelemben a belgrádi Crvena Zvezda nacionalista szurkolóinak, a Delijének (bátrak, hősök – vö. magyar deli, daliás) címezve.
A legerősebb sora talán ez:
Szerbiát nem egy kocsmából fogod megmenteni, fiam.
Miro Semberactól a Jadna Bosno suverena (Szegény Bosznia szuverén) is nagyon kemény: amiért Bosznia függetlenségét kikiáltották, többek között kilátásba helyezi, hogy nem lesz a bosnyákok vállán többé a fejük, és a mecsetek repülni fognak. Sem Allah, sem Szűz Mária nem menti meg őket és a többi és a többi.
A durva mondanivaló mellett a játékos dallam és az előadó mosolya, tánca (a fejmozgatásra külön is érdemes figyelni!) valami egészen elképesztő összhatást kelt. Márki-Zay Péterhez hasonlóan akár fel is tehetnénk a kérdést: –De miért mosolyog?
Brano Trifkovićtól a Srbi Supermeni is egészen szürreális: szintén katonaruha, nagyon rossz frizura és valami egészen természetellenes fogsor – katonaruhában némi rappel kezdi, hogy aztán beinduljon a jól bevált dallamos, virtigli balkáni refrén. Igen, arról, hogy ők, szerbek mind szupermenek, akik az egész világ ellen harcban állnak – ám nem sír, mert Isten óvja őket, és a szerbeké a győzelem.
Hát, nem tudom. Biztos úgy gondolta, hogy övék lesz valamikor, egyszer. És Isten is szerb, ahogy korábban azt már megállapíthattuk.
Baja Mali Knindža, azaz Mirko Pajčin és a Ne volim te Alija. Pajčin boszniai szerb énekes, művésznevében megidézve Knint, végül a horvátoknál maradt Krajnai Szerb Köztársaság de facto fővárosát, valamint Nedeljko Bajić Baját, egy másik boszniai szerb zenészt, akire állítólag hasonlít. Így „Kis Knini Baja” lett belőle, nekem amúgy rögtön Kis Grófo ugrott be.
Figyelemre méltó, hogy Knin lakossága 1990-ben még 80 százalékben szerb volt, de mára a horvátok kerültek 85 százalékos többségbe. Nem tűnik békés asszimilációnak...
Pajčin életét ezt leszámítva is tragédiák kísérték: unokahúgával, Kseniával (majd saját magával is) a kézilabdás-modell Filip Kapisoda végzett 2010-ben. Vagyis csak feltehetően, de talán sose derül ki az igazság.
Ebben az 1993-as dalban pedig szintén annyi furcsa emlék jön elő. Mintha csak egy korabeli pornófilmet látnánk, csak valahogy teljesen más lesz a vége: Baja Mali Knindža kicsattanó vidámsággal, bőrdzsekiben összekapaszkodik a nagyon szép, ám a korszaknak és a régiónak megfelelően sminkelt lányokkal, és együtt kántálják dülöngélve, hogy Alija Izetbegović, nem szeretlek. És hogy a Drinán napi száz mudzsáhid, azaz muszlim harcos úszott le (úgy értjük, nem élve).
Nos, a szerbeknél is bőven van még említésre méltó és népszerű anyag, de ezek voltak talán a legismertebbek és legjobbak.
A kérdés persze felmerülhet a jugoszláv háborús zene még kezdő hallgatóiban, hogy vajon a horvátok és bosnyákok is termeltek-e hasonlókat? Nos, igen: a horvát Marko Perković Thompson például Magyarországon is többször fellépett, ráadásul itthon sokan azt hiszik, valahol ők a természetes szövetségeseink.
De őket már egy következő részben fogjuk feldolgozni, mert jó zenék ott is akadtak bőven.
