Június 4-e kicsit olyan volt mindig számomra, mint egy sok évvel ezelőtt történt családi tragédia, amiről nem szívesen beszéltünk, sőt gondolni sem mertünk rá, mert még mindig annyira fájt, annyira égetett, mintha velünk, és mintha csak tegnap történt volna meg.
Bár közben eltelt több mint száz év, mégsem lehet véletlen a tudatalatti párhuzam, hiszen Trianon tragédiája mai napig érezteti hatását. Benne ég minden, az enyémhez hasonló, az országvesztésben károsult család leszármazottjának lelkében, a bölcsőtől a sírig. Ezen változtatni nem lehet, ezt a fájdalmat elfelejteni nem lehet. Ezen enyhíteni lehet, és sikerült is.
Persze nem mindenki gondolta így az elmúlt évtizedekben. Hiszen a reménytelen kitaszítottság, a szülőföldön hazátlanság érzését csak erősítette 2004. december 5-e, amikor az akkori baloldali kormányzat megpróbálta végképp elvágni a köldökzsinórt az anyaország és a külhoni magyarok között. Látszólag sikerrel.
A jogos harag és elkeseredettség ebben az időben a tetőfokára hágott a külhoni magyar testvéreink körében. Nem csoda, hiszen december 5-e után létezett magányosan egy anyaország, amely látszólag lemondott külhoni leányairól és fiairól, és léteztek szintén magányosan a külhoni nemzetrészek, amelynek gyermekei már nemcsak a saját szülőföldjükön érezhették magyarként némileg kívülállónak magukat –pedig semmit nem csináltak ezért, csak megszülettek –, hanem sajnos az anyaországban is. Mi, Csonka-Magyarországra szakadt erdélyiek és persze délvidékiek, kárpátaljaiak, felvidékiek kicsit mindenhol idegenek voltunk. Legalábbis úgy tűnt ebben az időben.
Mindeközben azért tisztában voltunk azzal is, hogy Magyarország lakosságának több mint fele nem gondolja úgy, hogy nem kér a fajtánkból - nehogy elvegyük a munkáját vagy nyugdíját, - de a fájdalmas végeredményen ez mit sem tudott változtatni.
Az akkori baloldali vezetés ugyanis egészen tökélyre fejlesztette az oszd meg és uralkodj stratégiáját. Ezt alkalmazta a magyarországi zsidósággal, cigánysággal és persze az anyaországi és külhoni magyarokkal szemben is, felszítva ezzel az indulatokat a saját ebül szerzett hatalmuk megerősítése érdekében.
Szerencsére ennek a velejéig gonosz technikának a győzelme nem tartott sokáig. Hiszen azok, akik a saját nemzetüket így próbálták meg részekre szakítani, nem rémültek vissza a még ennél is gátlástalanabb eszközöktől sem. A folyamatos – „reggel, éjjel meg este” – hazugságtól, az állampolgárok rendőrökkel történő szétveretésétől, valamint az ország gazdasági tönkretételétől sem.
Néhány év múlva a magyarok kimondták az ítéletet erről a politikáról, és végre hatalomra léphetett egy olyan kormányzat, amelyik a magyar nemzet újraegyesítésében, a külhoni és anyaországi magyarok összekapcsolásában, erősítésében látta a politikai célkitűzést, nem pedig a megosztásukban.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni a jelentőségét az egyszerűsített honosítás, a kettős állampolgárság intézményének. Hiszen ez nemcsak azt jelentette, hogy mostanra több mint 1,1 millió magyar állampolgárral gyarapodtunk, de azt is, hogy a Trianonban erőszakkal öt részre vágott és 2004. december 5-én szándékosan egymásnak ugrasztott nemzettest újra összeállt.
És a nemzetegyesítés szimbolikus jelentőségén túlmenően látjuk, hogy nemcsak kulturális, politikai, de gazdasági hasznossága is van ennek a döntésnek. Ami még az utódállamoknak sem rossz.
Hiszen a magyarok az élet bármely területén támogatni tudják egymást Kárpát-medence-szerte, legyen szó akár a kisdiákok, akár a tanárok, orvosok vagy vállalkozók közötti kapcsolattartásról, együttműködésről. Ebben pedig múlhatatlan érdemeket szerzett a Nemzetpolitikai Államtitkárság elmúlt 12 éves működése során, hiszen megteremtette a lehetőséget a kapcsolattartásra az egyes területek képviselői között.
kapcsolódó
-
A kárpátaljai magyarok irányába a magyar nemzet megmutatta, hogy egy gondoskodó közösség
Interjút adott a Kontrának Hajnal Virág, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője. A vajdasági származású szakembert a nemzetpolitika elmúlt bő évtizedének eredményeiről, az Államtitkárságon zajló stratégiai építkezésről, valamint az orosz-ukrán háború kapcsán a kárpátaljai magyarokért kialakult össznemzeti összefogásról is kérdeztük.
Sajnos magyar fajtánk sajátossága, hogy mindig, minden körülmények között hajlamosak vagyunk a versengésre, pártoskodásra. (Persze, könnyen lehet, hogy ezért is van ennyi kiválóságunk akár a tudományok, akár a sport területén.)
De a sikerhajhászatban fontos megszívlelnünk Wass Albert szavait:
„Legyünk tehát olyan magyarok, akik méltók vagyunk a magyar történelmi múltra. Nem csak szellemben erősek, de lélekben is. Nem csak sportokban kiválóak, de szellemi és lelki fegyelemben is legyünk egy akarat és egy cél….
mert hogyha mi magyarok egyszer összefogunk itt a szabad világon, nincsen a pokolnak az a hatalma, amelyik megbirkózhatik velünk.”
Be kell vallanom, hogy még tizenkét év ragyogó nemzetpolitikai építkezés sem tudta a lelkemben elfeledtetni Trianon fájdalmát, de enyhíteni azért tudta. Most már nem félek rágondolni az 1920. június 4-i borzalomra, mert eszembe jut, hogy az a nemzet, amit akkor halálra ítéltek máig él és virágzik. És a napokban az erdélyi Csíksomlyón újra találkozik és egyesül a magyarság, 102 évvel Trianon után.
Hát kell ennél nagyobb elégtétel számunkra?
