Ha már a vadászat metaforájával éltem a címben, hadd indítsam a történetet azzal, „ahogyan elkezdődött”.
Jó régen volt már az, amikor a Mars téren nyaktiló állt, és az állam, meg az egyház fejei gyors egymásutánban hullottak alá. Az egyszeri forradalmár persze hamar rájött, hogy a hívek vére csak újakat terem, ezért inkább máshoz folyamodtak.
Ugorjunk egy jó százötven évet előre! No, nem mintha ez idő alatt nem üldözték volna a keresztényeket Európában, de mivel a mai témánk magyar, ezért egészen Kádár elvtársig utazunk, aki a jó „békepapokkal” szépen megtörte az emberek egyházba vetett hitét. Aztán ez sem tudta igazán megtörni a híveket, habár sosem látott hitetlenség dúl az országban.
Természetesen a haladároknak ez sem volt elég. Az utolsó keresztényig nem fognak megállni. És hogy munkájuk mennyire alattomos és aljas, azt Hodász András atya esete bizonyítja a legjobban.
Persze mint mindenhez, ehhez is ketten kellettek: maga a gonosz és a kísértendő esendőség. A gyarló ember, aki maga is küzd, vívja belső harcait és gyógyír helyett mérge lett a szereplés. Ha az ember belső küzdelmei teljes lényét megkívánják, akkor nem fordulhat teljes mellszélességgel a külvilág felé, mert a belső bajai addig fortyognak majd, míg ki nem fakad a fájdalom a gyenge lélek hártyavékony falán.
Aki a külső visszaigazolásokból várja az erőt, az a világgal vívott harcban elvérzik, hiszen a közszereplés amennyit ad, annyit el is vesz. És ha belül az önbeteljesítés vágya erősebb, mint a testté lett ige, akkor az ember elenyészik, hiszen a világgal csak Krisztus küzdött meg úgy, hogy győzedelmeskedett. Hogy vehetne hát erőt rajta egy maga sem szilárd ember?
Amikor Hodász atyán meglátta a gonosz, hogy milyen lélek és milyen rossz utat választott a saját problémáinak kezelésére, magával rántotta a harcmezőre, ráadásul egy olyan oldalra, ahol egymásért nem állnak ki és ahol olyan sötétség tátong, ahonnan soha nem talál ki.
Ez is lett a veszte. A szándékaiban tiszta pap, aki az Evangélium helyett a világ fényében sütkérezett, hogy a szeretet parancsát félremagyarázva engedjen a mindent átszövő gyűlölségnek.
És elesett. Idő kérdése volt persze, hogy mikor kéri felmentését, és végül így is lett. Még nem ugrott ki, de nincs jó úton afelé, hogy az örökkön lemoshatatlan pecsétet, a papság szent szolgálatát ne adja vissza. És akkor tényleg elvesztettünk egy pásztort.
Mindenki lehet esendő, el is bukhat, de maga kell, hogy felálljon, hogy az érte mindig nyúló Megváltó kezét megfogja. Most Andráson a sor. És legyünk most jó keresztények, várjuk vissza a tékozló fiút és ne váljunk Tóta W. féle aljas söpredékké, akiben semmi szeretet nem lakik.
A papoknak a közösséget kell védeniük, de emberek ők is, néha ránk, hívekre is szükségük van. Mindenkiben van egy kapu, ahol a leggyengébb, ahol a legerősebben kopog a gonosz. Neki a szereplés volt, amin betört és leszaggatta róla a miseruhát.
Imádkozzunk érte.
