Filmkritikát – vagy ha jobban tetszik, beszámolót – írni hálás feladat. Egészen addig, míg nincsenek meg azok az szakmai-esztétikai szempontok, amelyek az úgynevezett valódi kritikusokat arra kötelezik, hogy a kérgesre száradt kutyaszarról is szoborként értekezzenek.
Nekünk, egyszerű rezsimpropagandistáknak megvan az a szabadságunk, hogy kijelentsük: ha valami értékelhetetlen hulladéknak tűnik, az nem azért van, mert nem értünk hozzá, hanem mert így gondoljuk és kész.
Nézze meg, akinek két anyja vagy, de inkább az se.
Mikor szóba került szerkesztőségi értekezleten, hogy bizony ez a film figyelmet és beszámolót érdemel, úgy döntöttünk, távol tartjuk magunkat mindenféle beszámolótól, kritikától, reakciótól. Közben érkezett a hír, hogy Arany Pálma díjat is nyert, ebből azért már gyanús volt, hogy istentelen szemét lesz, de amit láttunk, arra semmilyen kritika nem készíthetett volna fel.
Először is szögezzük le: manapság nemzetközi filmfesztiválon díjat nyerni a legkönnyebben úgy lehet, ha a progresszív-liberális, hollywoodi kultúrkonszern számára fontosnak tartott nemzetiség, szexuális, vagy egyéb kisebbségeket ért atrocitásokat, vagy az ő életük nehézségeiket mutatják be.
Nyilván vannak szakmai szempontok is, de ha valaki transznemű témában „felkavaró” filmet forgat, számíthat rá, hogy a túlfejlett ízlésébe belekorcsosult SZAKMA lógó nyelvvel fogja őket ünnepelni.
Néztünk volna szívesen ilyesmit ahelyett, amiről a Titane szólt. Ugyanis fogalmunk sincs, mit láttunk, de szeretnénk minél hamarabb elfelejteni.
- Dióhéjban a történet - már ameddig követni lehetett:
(Spoiler veszéllyel ne foglalkozzanak, akkor se fogják érteni, ha megnézték)
Van egy lány, aki gyerekkorában autóbalesetet szenved, ezért jobb halántékára egy nagy titán lapot kell ültetni. Ennek következtében egy olyan sorozatgyilkos-sztriptíztáncosnő lesz belőle, aki nagyon szeret a tévé előtt reggelizni és mindenféle magyarázat nélkül hajtűként használt kínai evőpálcikájával embereket öldökölni (első 25 perc).
Mikor kicsúszik a kezéből az irányítás, némi öncsonkítással férfinak álcázza magát. Majd egy teljesen összefüggéstelen és érthetetlen eseménysort követően egy öregedő tűzoltóparancsnok halott/elveszett fiaként fogadja be az egyébként terhes leányt. Megpróbálja kiképezni tűzoltónak, de közben lövi magát szteroidokkal, furcsákat álmodik, valami fekete trutyi folyik a leány mindenféle testnyílásából, stb… eddig tudtuk követni.
De inkább eddig sem.
Nem értjük, mit akar mondani, de nem is sajnáljuk. Nincs üzenet, nincs egységes hangulat, idegesítő és értelmetlen zenék kísérik az öncélú, nyomasztó és pokolian unalmas, egymással legfeljebb csak közvetett összefüggésben lévő jeleneteket.
Kicsit olyan érzésünk volt, mint mikor egy 14 éves milliárdos csemete megnéz egy-két David Lynch filmet és apjához fordul: „Papa, ilyet én is tudok, adj rá 5,7 millió eurót!”
(ennyibe került ez az istencsapása)
Öncélúan sokkoló, undorító képek, sminkek és maszkok, meleg bár hangulatú táncjelenetek lengik körbe a „film” talán legfontosabb motívumát: teljesen mindegy, milyen nemű vagy, a random tűzoltóparancsnok akkor is végig fogja csókolgatni a nyakadat, miközben fiának szólít.
Az meg csak hab a tortán, hogy mindezt francia nyelven kellett végigszenvedni.
Kortárs művészeti alkotásoknál szokták mondani a mű védelmében a hozzá nem értő és háborgó fogyasztók kritikáival szemben: az volt az alkotó célja, hogy hatást váltson ki, a néző dühe, undora éppen az, amit el akartak érni.
