Kontra

Alsósok voltunk még, jó bulinak tűnt. Ahogy szeptember 11-ére és a Kacsamesékre is emlékszünk, hogy hol voltunk éppen, úgy égett bele generációkba a taxisblokád hosszú hétvégéje is.

Persze a közvetlen (erősen kommunistafertőzött, lakótelepi) buborék-környezetünkben, főleg a gyerekek körében más volt a felfogás: hátha nem kell iskolába menni, valamelyik szerencsés osztálytársunk még a felüljárón is száguldozhatott bringával, meg hát ezzel a néppel annyi mindent meg lehetett csinálni, de eddig és ne tovább!

A felnőtteket is beleértve úgy érezhettük, hogy pár napra tényleg összefogott az ország és végre kiállt magáért: még teát is vittek a tiltakozóknak! Sőt: másik osztálytársunk azzal büszkélkedett, hogy fuvarozócégnél osztályvezető faterja is a teljes flottát felajánlotta a blokádhoz. Hát legalább annyi haszna volt, mint a Danone-bojkottnak... aztán minél jobban ásod bele magad a sztorikba, annál jobban tör előre a „pofám leszakad”-érzés.

Szóval hogy is volt az a legendás taxisblokád? Csak pár pontban, mert nem vagyunk Rubicon:

1990. októberének végén, alig pár hónappal az első szabad választások után jött a rendszerváltás utáni évek sokáig legnagyobb kormányválsága:
Az akadozó szovjet szállítmányok és az öbölháború miatt az üzemanyag (akkor még hatósági, nyomott) ára tarthatatlan volt: a kormány sokáig titkolta, tagadta, halogatta, majd a piszkos munkát is lerázta magáról: Kardos Antalné, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szóvivője jelentette be a majdnem kétszeres emelést – erre tiltakozásképpen a leginkább érintett taxisok kezdték el Budapest legfontosabb csomópontjait és hídjait lezárni, őket aztán egyre több fuvarozó szervezet követte.
Antall József miniszterelnököt éppen kórházban, műtét után érte a válság, ráadásul a kormánytagok közül négyen is pont külföldön voltak.

Forrás: Wikipédia
A blokád felszámolására a kormány eszköztelen volt: Göncz Árpád köztársasági elnök és Barna Sándor budapesti rendőrfőkapitány is megtagadták a beavatkozást – az ellenzék oldaláról pedig az SZDSZ azonnal rá is telepedett az akcióra: Göncz Árpád tévés bejelentésében is pont az ellenkezőjét tette, mint amire a kormány kérte,
A baloldali médiatúlsúly és a suttogó propaganda itt is megtette a hatását: az emberek tömegbe lövetésről, valamint részegen a Parlament ablakából majdnem kieső Horváth Balázsról pletykáltak.
A lélektani és politikai fordulópont a Lezsák Sándorék által szervezett kormánypárti tüntetés volt, amit mai szemmel akár az első Békemenetnek is nevezhetnénk.
A taxisblokád végül megállapodással zárult és alig négy nap alatt véget ért: a kormány megtépve, de kitöltötte ciklusát, 1994-ben az SZDSZ pedig beteljesítette az árulást; a győztes MSZP-vel lépett koalícióra – ráadásul nem először.

Elég belenézni a fellelhető YouTube-videókba, és minden benne van arról a világról, amit gyerekként, tizenévesként is annyira utáltunk: szürkeség, rozsda, szegénység, borzasztó frizurák, bajuszok, igénytelenség – rossz KGST-s autók, reménytelenség, kilátástalanság. Visszasírja ezt bárki is?

A teljes igazság sose fog itt se kiderülni, de maradt bőven feltárni való anyag és élő emlékezet: hiszen mi is átéltük. És mindenki kicsit másképp.

Hogy miért pont a taxisok és horváth pál?

Budapesten 1990-ben még húszezer taxis volt hivatalosan (több, mint New Yorkban), és további kb. ötezren pedig feketén dolgoztak – ezzel szemben ma, a járvány hatásai miatt is – már ötezren sincsenek.

Ám a létszám mellett volt még egy hatalmas erősségük: ez pedig a CB-rádió volt, ami a mobilok és a közösségi hálók előtti világban rajtuk kívül csak a rendfenntartó szervezetek kiváltsága volt. Érdekes persze, hogy ugyanígy lehallgatható is volt minden beszélgetés, de állami részről mégsem akadályozta meg senki már az elején a szervezkedést – erre később Raffaynál még visszatérünk.

A blokád arca végül a Budapesti Taxisok Ipartestületének képviselője, Horváth Pál lett: ha kicsit utánanézünk a sajtóban vagy cégadatbázisokban, nem látunk se előtte, se azóta komoly karriert, legfeljebb kalandorokra, túlélőkre, ügyeskedőkre jellemző állomásokat: az Eddát ferdén idézve „megszűnt cégek jelzik útját, otthon hagyta minden múltját”, és ami még egyáltalán működik (NÉTÖR ERT 1986 Kft.), ott is elhanyagolható az éves árbevétel.

Horváth egyébként a mai napig, hetven fölött is taxizik – holott elmondása szerint még államtitkári állást is kínáltak neki 1990 után.

Emellett sportegyesületeknél is rendszeresen feltűnhetett annak, aki egy kicsit jobban követte a 90-es évek legendás (haha) magyar labdarúgását: a taxisblokád előtt is pont edzést tartott a Rádiótaxinál, de a kilencvenes években később megfordult a Budafoknál szakosztályvezetőként, a Tatabányánál és a Dreher Sörgyár csapatánál edzőként vagy a III. Kerületnél szakmai igazgatóként.

Hogy botrányokon kívül nagyon mással ne kerüljön be a sporthírekbe: a Kerületnél pl. csak úgy nyilatkoztak róla, hogy nem csak a technikai vezetővel és a pályaedzővel akadtak ellentétei, hanem mindenkivel a klubnál - egyszerűen nem tudtak vele együtt dolgozni (Nemzeti Sport, 1999. február 23. / 53. szám).

Végleg elegem van a futballból! Ha engem bárki meglát magyar pályán, annak azonnal fizetek készpénzben egymillió forintot! Nemzeti Sport, 1999. március (1999. március 2. / 60. szám)

De ez még semmi – visszatérve a taxisblokádra, nézzük, Horváth Pál milyen személyes emlékeket idéz még fel.

A nyomasztó helyzetből akkor láttam meg a kiutat, amikor Göncz Árpád köztársasági elnökhöz kellett mennem...

– emlékezik vissza könnybe lábadó szemmel élete meghatározó élményére a Blikk tavalyi interjújában.

Ahogy beléptem hozzá, arra kért, hogy szólítsam Árpi bácsinak, és ezzel a közvetlenséggel folytattuk a beszélgetést.

Bár a T. Olvasó ezt most nem látja, kicsit mi is meghatódtunk itt a szerkesztőségben. Szerencsés D. Mártonék komolyabban foglakoztak a témával, ő ehhez még hozzáteszi:

„Árpi bácsi” (...) annyira kedves volt a megfáradt, kialvatlan taxisokkal, hogy még a saját ágyába is beengedte őket, hogy kialudják magukat a másnap kezdődő tárgyalásokra.

Az örök kérdés persze: cui prodest?

Hogy a világpiaci ár, az öbölháború meg az akadozó szovjet szállítmányok (nem beszélve magáról a szétesés előtt álló Szovjetunióról – bár Máthé Áronék beszámolója szerint a nyugati sajtó már ebben is látott szovjet részről szándékosságot) miatt tüntetni meg lezárni az országot mennyire értelmes cselekedet, azt most mindenki döntse el maga.

Persze a zöldfülű kormány bénázott rendesen, és ott is arrogánsan reagált, ahol azt nem kellett volna: az elkerülhetetlen áremelés elodázása pedig azért is tarthatott ilyen sokáig, mert nem szerettek volna az őszi önkormányzati választások előtt még nagyobb elégedetlenséget. Hát nem elég, hogy az SZDSZ tarolt, még így is bőven lett elégedetlenség utána ugye.

A reakciókat látva viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ellenzéki pártok hogy reagáltak, sőt: maga Torgyán József is a taxisok oldalára állt, és keményen támadta a kormányt, amiért az az áremelés előtt a koalíciós partnerek (pártfrakciók) véleményét nem kérte ki: elismerésképpen mellesleg egy „tiszteletbeli taxis”-címet is begyűjtött magának.

Az SZDSZ tűnt azonban a leglelkesebbnek – és bár rengetegen állítják a mai napig, hogy közvetlenül ők irányították a megmozdulást –, az is bőven elég, ha csak rátelepedtek az egészre.

Dühük valahol érthető volt: a tavaszi választásokon alulmaradtak az MDF-fel szemben, és a kormánykoalícióból is kihagyták őket. Idézzük Kónya Imrét, aki akkor az MDF frakcióvezetője volt:

Két parlamenti párt szolidaritást jelentett (...), az egyik az SZDSZ, a másik az MSZP. Velünk vagy a demonstrálókkal? – kérdezi Jeszenszky Géza, talán csak tettetett naivitással. A sztrájkolókkal, mondja Horváth Balázs, és hozzáteszi: itt vannak a röplapok. Az egyiken az SZDSZ XI. kerületi szervezetének aláírása szerepel, mutat fel egy papírlapot, ebben kifejezetten sztrájkra és tömegdemonstrációra hívnak fel. A másik pedig az SZDSZ hivatalos nyilatkozata (...) Kis János, az SZDSZ elnöke és Pető Iván frakcióvezető a párt Mérleg utcai székházában rendkívüli sajtótájékoztatót tartott. A pártelnök az újságírók előtt kijelentette:

Ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kivezesse a súlyos válságból. Az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége, mert most már nem csupán a benzin áráról van szó.

Hát igen, 1994-ben pedig valóban jött a felkészült, szakértői SZDSZ-kormány.

Az akkori Fidesz viszont már jóval mértéktartóbb volt, és láthatóan nem pártolta a dögevést – az akkori SZDSZ-Fidesz együttműködés is ott hasadt meg igazán: az SZDSZ elnökének nyilatkozata után a Fidesz kiadott egy újabb közleményt, amelyben leszögezte:

...nem szabad olyan politikai helyzetnek kialakulnia, amelyben az egyetlen megoldás a rendkívüli parlamenti választások kiírása lenne. Elítélünk minden olyan politikai erőt, amely figyelmen kívül hagyja ezeket a megfontolásokat.

És mi a helyzet a puccsal?

Nézzük, hogy reagált a helyzetre Barna Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya:

Semmilyen erőszakos, vagy karhatalmi intézkedésre nem kerülhet sor. Ha erőszakhoz kell folyamodnom, én lemondok.

Egy rendőrfőkapitánynak erőszakhoz folyamodnia a közrend fenntartása érdekében? Tényleg őrület lett volna...

Barnának a taxisblokád után távoznia kellett a BRFK éléről, ezt követően a Demszky Gábor közbiztonsági és bűnmegelőzési tanácsadójaként dolgozott tovább. 2005-ben a Fővárosi Közterület-Felügyelet vezetője lett egészen 2008-ban bekövetkezett haláláig.

2006-ban a Fővárosi Közgyűlés a Főváros Biztonságáért díjban részesítette.

De kísérteties: szintén 2006-ban kapott Gergényi Péter is Budapestért- illetve a Főváros Közbiztonságáért-díjakat. Egyikük megtagadta a parancsot, a második kissé túlreagálta – de mindkettő persze a mindenkori ballib érdekei szerint.

Göncz Árpád – az akkori köztársasági elnök – szerepe is minimum ellentmondásos, de utólag, innen nézve is inkább mintha ellenzéki, SZDSZ-es politikusként viselkedett volna:

"Kajdi József (a Miniszterelnöki Hivatal vezetője volt 1990 és 1994 között) visszaemlékezése szerint Göncz Árpád részt vett az egyik kormányülésen, ahol a kormánytagok arra kérték őt, hogy nyilvánosan ítélje el a blokádot, majd néhány órával később hírt kaptak, hogy az államfő egy tévés bejelentést tesz, de megdöbbenésükre abban Göncz Árpád a kormányt szólította fel az áremelés visszavonására."

Boross Péter (későbbi belügyminiszter és Antall József halála után miniszterelnök) még érdekesebben fogalmaz: A köztársasági elnök nem volt tisztában saját hatáskörével, és a rendőrfőkapitány sem mehetett volna az államfőhöz, nem kaphatott volna tőle intenciókat. A köztársasági elnököt később az alkotmánybíróság is rendre intette ezért. Hiszen amikor az a kérdés merült fel, hogy a honvédség katonai járműivel a kormány elszállíttatja az útlezáró autókat, az elnök megszólalt, és azt hitte, hogy jogában áll parancsot adni a hadseregnek. Az ő lépését egy törvénytelen demonstráció pártolásának lehetne minősíteni.

Eközben a kormányfő (ezt akkor még nem tudtuk, de halálos) beteg, frissen műtve kórházban, négy miniszter külföldön: és a szoclib ellenzék azonnal betámadja – költői, közbevetett kérdés:

a koronavírus alatti helyzetben láttunk-e hasonló viselkedést az ellenzék részéről?

Máthé Áron: Tizenegy miniszterből négy külföldön volt, a kormányfő pedig kórházban. Az biztos, hogy aki beindította az akciót, az ügyesen kalkulált.

Mező Gábor kommentárja: Ha nem is annak indult, puccskísérletté fejlődött.

A kormány a tömegbe fog lövetni!

Működött a suttogó propaganda: emlékszem, hogy a boltokban közelharc ment a kenyérért és milyen pánik volt otthon: ne menjetek ki az utcára, mert ott vannak a rohamrendőrök és a vízágyúk bevetésre készen, háborús helyzet van (később, 94-ben pedig arról ment a szöveg, hogy az MDF nem fogja átadni a hatalmat)!

Nahát, ezzel szemben ki oszlatott és lövetett 2006-ban? Sőt, mintha hídlezárás is lett volna később...

Balsai István a Kölcsey Kör rendezvényén ugyanitt felhívja a figyelmet: amikor a kamionok lezárták a Brenner-hágót, az osztrák rendőrök azonnal eltakarították őket, Für Lajos honvédelmi miniszter viszont tehetetlen és eszköztelen volt.

A „lövetési terv” akkor kelt igazán életre, amikor az Országgyűlés külügyi bizottságának szabad demokrata elnöke, Eörsi Mátyás a Magyar Televízió Hőmérő című műsorában hosszasan beszélt az állítólagos belügyminiszteri tűzparancsról, később mindezért a Legfelsőbb Bíróság megrovásban részesítette, ám addigra már a legenda, amelyhez hozzátartozott a „megmentő”, az egykori szabad demokrata Göncz Árpád államfő – visszafordíthatatlan volt.

Ez a magát a múlt rendszerből szintén sikeresen átmentő médiavilág tevékenységének köszönhetően a mai napig is él.

A Demokrata is megkereste tavaly a történész Raffay Ernőt, aki a honvédelmi tárca államtitkára volt akkor, ő emellett beismerte az indulatokat:

– Bedobni a Dunába a hidakat lezáró taxikat… Egy kommandó vegye ki a sofőröket a kocsikból, aztán gyerünk! Mond ilyet az ember idegességében, persze nem vette komolyan senki. (...) mindenki tisztában volt vele, hogy a sztrájk első etapját leszámítva a választásokon kudarcot vallott és a hatalom megszerzéséről lemaradt SZDSZ irányítja a helyzetet. Nagyon hasonlított az egész az SZFE kapcsán előállt mostani állapotra, csak ezt már nem tudják akkorára felfújni.

Göncz Árpád és Horváth Balázs 2000-es visszaemlékezése

Göncz Árpád: -Ösztönös magatartással azt mondtam, hogy ezt a hadsereg parancsnokaként megtiltom, ha ez megtörténik, hadbíróság lesz.

Horváth Balázs: -Nem volt ilyen, hogy fegyveres katonák, katonai harci járművek jöttek volna Budapest felé. Félreértette Göncz Árpád. Nem tudom mit értett, hogy mi történt. Olyan volt, hogy szállítójárművek jöttek volna Budapestre, hogy a hidakat torlaszoló járműveket el tudjuk vinni.

Horváth Balázs aztán gyorsan partvonalon kívülre került, 2006-os haláláig aztán már a Fideszt erősítette – Kónya, Bod Péter Ákos (akkori ipari és kereskedelmi miniszter) pedig később a jobboldallal is szembementek, ld. a 2002-es Centrum párt Kupa Mihály-féle szavazattemetőjét, vagy Bod rendszeres, Orbánékba belerúgó nyilatkozatait – holott 2006-ban utolsó esélyként Orbán Viktor még miniszterelnöknek is javasolta győzelmük esetére.

Ügynökök, titkosszolgálatok?

Borvendég Zsuzsanna: a CIA is érdekelt lehetett, a taxisblokádba a külföldi titkosszolgálatok is bekapcsolódhattak. Itt nem feltétlenül az orosz titkosszolgálatra gondolok, hanem a nyugatira: elsősorban az amerikaira, hiszen geopolitikai és gazdasági értelemben talán az USA-nak állt leginkább érdekében a nemzeti érdekképviselet gyengítése. (...) Ha megnézzük napjaink „színes forradalmait”, akkor azt láthatjuk, hogy mind-mind provokált és tudatosan gerjesztett akció.

Az utcán, a semmiből megjelenő „mozgalmak” nem spontán társadalmi igények alapján jönnek létre. Ezek a felszínen tartott témák valójában lényegtelenek és igen távol állnak az emberek hétköznapi problémáitól.

Ezek mögött, a látszólag szabadság- és egyenlőségi küzdelmek mögött nem áll valódi elnyomás, ez nem más, mint tudatosan gerjesztett hangulatkeltés, melynek célja, hogy a nemzeti szuverenitást meggyengítsék, és az országokat a globális tőke számára kiszolgáltathassák. Ebben az elmúlt harminc évben nincs változás.

Boross Péter: Mással voltak akkor a titkosszolgálatok elfoglalva, egzisztenciális és egyéb problémákkal. Felelősséggel mondom, hogy ez alaptalan feltételezés. Annyit történt, hogy volt egy irtózatos benzináremelés, és ez ellen a leginkább érintettek demonstrálni kezdtek. Ez természetes reakciónak is tekinthető. Az persze nem, ha egy demonstráció átlépi a törvényi és alkotmányos határokat, márpedig az út- és hídlezárás bűncselekmény volt.

Raffay Ernő: Én azt láttam, hogy a teljes budapesti beszélgetést lehallgatták. Az anyagot magnetofonra vették, majd legépelték. Az állt benne, hogy ki mikor mit mondott a taxisok és a fuvarosok CB-rádióforgalmazásában. (...) Akkoriban két katonai titkosszolgálat működött még. A régi III/IV-es szekció utódszervezete, a KBH, vagyis a Katonai Biztonsági Hivatal figyelte a sztrájkolók rádióforgalmazását. Azt azért tudni kell, hogy az Antall-kormány idején a titkosszolgálatokban ott ültek még a régi rendszer emberei. (...) itt az ideje, hogy a történészek kézbe vegyék őket, nincs értelme tovább fenntartani a titkosságukat. Megvan a tudományos szándék a feldolgozásukra, megvannak hozzá a szakemberek is, már csak a politikai akarat hiányzik. Nagyon fontos epizódja ez a rendszerváltás utáni magyar történelemnek. Onnan kezdve, hogy az SZDSZ belépett a képbe, a taxissztrájk politikai zendüléssé változott, amelynek célja az Antall-kormány megbuktatása, új választások kiírása és a hatalom megragadása volt.

Henrik Kreutz: Akkor (az észlelt tény): 1990. október 23-án este nem volt taxi a Keleti pályaudvarnál. Ha… akkor (a magyarázó törvényszerűség): ha egy országos akció sikeres akar lenni, csoportokban történő megbeszélésekkel elő kell készíteni.

És hogy látta a taxisok egyik fő érintettje?

Mire odaérkezett, addig soha nem látott méretű autós tömeg lepte el a helyszínt, hiszen ezt a felhívást a CB-rádió adottságainak köszönhetően mindenki hallhatta. Talán ezért is volt az egyik első intézkedése a Horn-kormánynak, hogy betiltotta a CB-rádiót, hiszen egy gombnyomással a technikai eszköz segítségével tízezreket lehetett elérni. (...)

Az is egy másik kérdés, hogy az SZDSZ a tiltakozó, spontán útlezárásokat eredményező demonstrációra telepedett, s agitátorai hangosan ott voltak az események úgymond koordinálásánál, de nem a párt jól előkészített, kitalált és megvalósított kormánybuktató elgondolása volt az egész. Csak úgy állították be, mintha a társadalmi támogatottságukat is jelezné az útlezárásokhoz csatlakozók hatalmas létszáma. (...) Mikor néhány év múlva szocikkal hatalomra kerültek, gyorsan megfosztották a taxisokat ettől a kommunikációs lehetőségtől. Nehogy ellenük zárják le az országot. (Hunhir.hu nyomán Sárgaláz)

És aztán? Jött az első - tulajdonképpen - Békemenet vasárnap este az MDF-es Lezsák Sándorék szervezésében, bár a kormánypárti tüntetést az elbeszélők szerint többek között Kónya Imre és maga Antall József se tartotta jó ötletnek.

Máthé Áron: Ami Horváth Balázst illeti, Kónya Imre így emlékszik vissza: „Egyik képviselőtársunk, Zacsek Gyula kapacitálja a belügyminisztert, hogy köszöntse a kormánypárti tüntetőket. Horváth Balázs szabadkozik, hogy túl magas az ablak, ezért segítő kezek a combjánál fogva felemelik. Alulról hatalmas ováció és erősödő tülkölés fogadja a nyitott ablakban imbolyogva egyensúlyozó belügyminisztert, aki a győzelem jelét mutatja fel híveinek. A televízióban látott és többször megismételt jelenet alapján kész a rosszhiszemű interpretáció, amit sikerült mélyen bevésni az emberek agyába: Horváth Balázs a taxisblokád alatt részegen imbolyogva integetett a Parlament ablakában.” Tehát szó sem volt alkoholizálásról. Egyébként ez a kormánypárti tüntetés volt a fordulópont. A politikai és a lélektani is.

Vasárnap estére meg is született a megállapodás: érdekegyeztető tárgyalásokon elfogadták a 12 forintos literenkénti kompenzációt, ezután a taxisok megszüntették a blokádot, és az utak felszabadultak, tavaszra pedig minden szervező és résztvevő közkegyelmet kapott.

...és hétfőn meg mehettünk is iskolába, szép.

És bár az MDF-vezette jobboldali kormány végül kitöltötte a ciklust, 1994-ben jöhetett az első MSZP-SZDSZ-koalíció, ami a mai napig is kísért minket. Az oltás fájdalmas és hosszú volt, majdnem rámentünk, de azért hatásosnak bizonyult.

Taxisblokád: Göncz "Árpi bácsi" a taxisokat még az ágyába is beengedte (de tényleg)