November tizennyolcadika, borongós, szitáló esős péntek reggel. A napszaknak megfelelő forgalomban araszolnak az autók a budai alsó rakparton. A Duna-parti sétányon kisebb-nagyobb lukakkal hosszú kilométereken keresztül tart a tanárok, diákok és támogatóik élőlánca.

Minden percben hallani egy-egy, a tiltakozókkal szolidáris autó dudálását, melyet a résztvevők olyan lelkes és vidám integetéssel díjaznak, mintha legalábbis osztálykirándulásra igyekvő iskolások lennének.
Minden percben hallani egy-egy, a tiltakozókkal szolidáris autó dudálását, melyet a résztvevők olyan lelkes és vidám integetéssel díjaznak, mintha legalábbis osztálykirándulásra igyekvő iskolások lennének.
Mert amúgy többségében azok is.
A kisiskolásoktól a gimnazistáig mindenféle életkorú tanuló ácsorog a nyolcfokos késő őszi esőben, iskola helyett láthatóan vidáman a határozatlan idejű, potyalyukasórák lehetőségétől. Jóléti, vidám bulika, ilyen és ehhez hasonlóan megmosolyogtató jelenetekkel

Bizonyára nem nagy kihívás péntek reggel a lázadásra amúgy hormonális-életkori okok miatt is fogékony középiskolásokat elcsábítani matekóra helyett transzparenseket lengetni – nem feltételezzük, hogy igazgatói intővel fenyegetve kellett kizavarni a tanulókat az esőbe. Ennek ellenére felmerül a kérdés, hogy tényleg rendben van-e ez így.
- Hogy az iskolák és a tanárok által ajánlott, megtűrt, támogatott vagy egyenesen elvárt a diákok részvétele, arról nem sokat tudunk.
- Azt is nehéz lenne kideríteni, hány szülő adta jó előre, írásban a hozzájárulását ahhoz, hogy csemetéje politikai akcióban vegyen részt.
-
Megengedve a pedagógusok követeléseinek megalapozottságát, felmerül a kérdés, etikus-e saját egzisztenciális küzdelmeikhez („közös érdek”; lásd: nincs tanár, nincs jövő) besorozni, támogatni vagy engedni diákokat a tüntetésre, még akkor is, ha munkabeszüntetés alatt nyilvánvalóan nem tudják megkapni az amúgy nekik alapjogként járó oktatást.
Facebook
Az viszont a ma reggeli demonstráción egyértelműen látszott, hogy gyermekek nélkül nemhogy élőlánc, de még szórványos láncszem-gyűjtemény is nehezen jött volna össze. Jóhiszeműség ide vagy oda, ki kell mondani: felnőttek használnak gyermekeket saját politikai céljaik elérésére.
Az emberiség történelmének milliónyi rút, bűnös momentuma közül a legszomorúbbak közé tartoznak azok, mikor a gyermekek politikai és hatalmi agymenéseknek esnek áldozatul.
Bár a valóságalapját mértékadó történészek is vitatják, híres-hírhedt rémtörténet a gyermekek keresztes hadjárata, melynek során a 13. század elején francia és német gyermekeket vezényeltek a Szentföld irányába attól az iszonyatos tévképzettől vezérelve, hogy az ártatlanságuk erejével nagyobb sikerrel remélhetik a muszlim uralom alatt álló egykori Palesztina „felszabadítását”.

Azt hinné az ember, hogy több száz évnyi civilizációs fejlődés rádöbbentett minket, hogy gyermekeinket mindenek felett óvjuk, és a lehető legtovább hagyjuk meg biztonságukat és ártatlanságukat. Az őrült afrikai diktátorok géppisztolyos gyermekkatona-osztagaihoz hasonló ugyan a jelenkori Európában már elképzelhetetlen, de még mindig nincs meg az a civilizációs, morális közös minimum, hogy a kiskorúakat a felnőttek céljainak szolgálatába állítani bármely politikai oldal vagy érdekszféra által elfogadhatatlan.
„Politikai pedofília”
Közkeletű jelző a médiában, amelyet elsősorban baloldali sajtótermékek használnak olyankor, ha kormánypárti politikusok óvodákban, iskolás csoportokkal fotózkodva próbálnak meg népszerűséget vásárolni.
Függetlenül attól, hogy melyik oldal viselt dolgairól mit gondolunk, egy dologban mindenképpen egyetérthetünk: annak ellenére sem ízléses kisbabákat csókolgatva szavazatokat szerezni, hogy ez a tömegmédia elterjedése óta világszerte elfogadott, de minimum megtűrt gyakorlat.
Függetlenül attól, hogy melyik oldal viselt dolgairól mit gondolunk, egy dologban mindenképpen egyetérthetünk: annak ellenére sem ízléses kisbabákat csókolgatva szavazatokat szerezni, hogy ez a tömegmédia elterjedése óta világszerte elfogadott, de minimum megtűrt gyakorlat.
Nem azon múlik a gyermekek „használatának” moralitása, hogy az ügy mennyire nemes. Ez ugyanis már szubjektív kategória. Nem jobb vagy rosszabb az esőben tüntetve felnőttesdit játszó, a kamerának nyilatkozó 15 éves brancs, mint a kövér vidéki polgármesternek éneklő óvodás. Mindkettő masszívan politikai pedofília egy, tőlük független cél szolgálatában.

Ezzel együtt érdemes a jelenség megítélésének egyoldalúságát is megvizsgálni. Ha beírjuk a Google keresőjébe a kifejezést, nem túl meglepő módon csupa olyan történet kerül fel az első találatok között, amelyek valamely fideszes politikushoz köthetők. Groteszk módon a pedofíliával szembeni szigorítást is tartalmazó gyermekvédelmi törvény puszta koncepciójára is előszeretettel használják ezt a dehonesztáló kifejezést.

Jó lenne, ha a jogos követeléseket nem árnyékolná be az a tény, hogy a tanárok képviselői diákjaik tömegeivel akarnak figyelmet kiharcolni – tanítás helyett.