- Szép jó reggelt kívánok! - üdvözölte Művész Úr a bolt népét.
Művész Úr lezserül hordja szőrmés kabátját, alatta hálós trikót hord - csak leszalad a boltba, nem kell túlzásba esni. Egyszerű farmer van rajta, cipője sportos, mégis elegáns. Haja hanyagul oldalra hányva, de látszik, hogy ezzel azért foglalkozott, mielőtt elhagyta volna partra néző penthouse-lakását. Parfümje nem tolakodó, de a társadalmi távolságtartás határáig azért elér.
A kórisme közismert elnevezése 'értelmiségi fényérzékenység' (photosensitivitas intellectualis). Csak az elit körében találkoztak vele a szakemberek, tipikus foglalkozáshoz kötődő nyavalya. Egyelőre gyógyíthatatlan.
Művész Úr várta az ovációt a bolt népének részéről, de az csak nem érkezett meg. „Tán nem ismernek föl? Vagy ilyen korán lassabb a reakció?" - értetlenül állt a jelenség előtt. Hirtelen romlani kezdett kedélyállapota.
Ebben az üzletben nem tisztelik a művészeket és mit sem értenek a művészetekhez. Csupa bunkó van itt. Ő pedig kénytelen rájuk pazarolni az idejét.
Ezek a gondolatok cikáztak a fejében, majd egy nagyobb sóhajjal túltette magát az első sokkon és megszólalt:
- Öt kovászos veknit szeretnék kérni, a tönköly vekniből is amennyijük van, a teljeskiörlésűből azt a két darabot, egy tonhalas szendvicset, egy kávét és egy narancslevet.
- 5320 forint lesz - mondta a pénztáros.
Művész Úr a csak rá jellemző laza mozdulattal előkapott egy húszast, és az eladó elé dobta. (Ezért a mozdulatért vagyonokat fizet a művelt pesti polgárság!)
- Elnézést uram, nincs aprója?
Művész Úr kezdett idegessé válni: „Mégis mit képzelnek ezek rólam? Honnan lenne nekem apróm? És miért nem ismernek fel?"
- Nincs - válaszolta Művész Úr.
- Biztos, hogy nincs Önnél háromszáz forint? Vagy bankkártya? Egyszerűen nem tudok visszaadni - szabadkozott az eladó.
Művész Úr, bár higgadt emberként ismerik, kezdte elveszíteni hidegvérét:
- Mondja, maga süket? Most mondtam, hogy NINCS. Semmiféle apróm sincs. Ezt magának kéne megoldania nem? Kéne, hogy legyen váltópénze. ÉN vagyok a Művész, ÉN! Maga meg egy eladó. Érti? Egy eladó.
A Művész Úr mögött álló köpcös, mogorva arcot vágó férfi is úgy érezte, meg kell szólalnia:
- Uram, kérem, fogja már vissza magát!
Ez volt az utolsó csepp a Művész Úr poharában. Még egy proli, aki meg meri szólítani - de hogyan! Csupa paraszt, aki illetéktelenül odaböfög neki valamit.
- Na, ebből elég! - csattant fel Művész Úr, miközben kiviharzott a boltból.
„Micsoda bunkók" - ismételgette magában, miközben gyorsuló lépésekkel kopogott a belvárosi aszfalton, a felvilágosult polgárság által otthagyott kutyaszarok között.
„Ezt nem ússzák meg ennyivel. Én mégiscsak egy Művész vagyok, nem akárki. Megírom ezt az egészet. Megírom, a kurva anyjukat. Aztán megtarthatják az aprót" - amikor hazaért, leült gépe elé, megropogtatta ujjait és nekilátott: „Remek darab lesz - remek, és nagyon igaz. Olyan, amilyet csak ÉN tudok írni".
Ezután már csak az volt hátra, hogy figyelje a gyülekező lájkokat. Nem vette le a napszemüvegét.
