A napvilágot látott javaslat szerint a kormánymegbízottak főispánná, a megyék vármegyékké neveztetnének át. Miért fontos lépés ez, miért sír a balliberális sajtó, és mi szükség van egyáltalán erre? Cikkünkben igyekszünk választ adni a közvéleményt megmozgató kérdésekre.
A rosszmájúak jöhetnek a szokásos hőbörgéssel, hogy „nem lesz olcsóbb a kenyér”, meg hogy „hátra megyünk, és nem előre”. Nem mindegy persze, hogy mi az irány, és attól még lehet valami előremutató, mert nem a progresszív politika felé tart.
Aki azzal vádolja emiatt a kormánymegbízottak átnevezését, hogy ez valami múltba révedés és hátrafelé tekintgetés, nem is tévedhetne nagyobbat, és csak saját eszmetörténeti képzetlenségét fitogtatja.
A progresszív ideológia sosem a jelenben létezik, hanem mindig meghaladja azt, utópisztikus és végül önmagát meghaladva válik posztmodernné. Talán így jellemezhető legjobban a XIX. század közepétől felbukkanó óliberalizmus, amely mára a saját farkába haladó nyugati woke-ká vált.
Amikor ugyanis a gondolkodásmód centrumában nem áll más, csak a haladás, akkor elkerülhetetlen, hogy a vég nélküli hajsza kazánjába az egyén végül saját magát betáplálva vessen véget a létezésének. Ez érhető tetten azon individuumokban, akik magukat sem nemük, sem emberi mivoltuk behatárolásában nem képesek behatárolni. Ez a haladás, amely az ősidőktől kezdve kísérti az embert (Éva is engedett a kígyónak, mikor az arra buzdította, hogy haladja meg az Úr rendelését).
Mielőtt azonban megnéznénk, miért is fontos a főispán titulus, tegyünk különbséget a haladás és a fejlődés között. Pongyola leszek, és most a tárgyhoz való ragaszkodás miatt annyit mondok, hogy
míg előbbi mindig gyökértelen, és az ideára húzza a valóságot, addig utóbbi organikus, folytonos, és a realitásból ered.
A főispán az ezeréves, irigylésre méltó jogi, államszervezeti, törvényalkotási múltú országunk egyik legősibb tisztsége. Létrehozását kulturális fejlődés előzte meg. Fenn is állt egészen addig, míg a progresszív forradalmi gondolat kormányerővé nem vált itthon: egészen az 1940-es évek végéig.
Sorolhatnánk a hasonló méltóságokat, de vissza kell térnünk a vármegyékhez és az ispánokhoz. Az utópista haladást megelőző kor nem hátrafelé menetelést jelent, hanem párhuzamos továbbfejlődést. Ha elképzelünk egy autópályát, akkor a szocialista eltörléskultúra (mert ugye ez is az volt), egyáltalán nem előremenetel volt, hanem egy körkörös, önmagába vissza-visszatérő fel- és lehajtó.
Tehát amikor egy ispánt vagy egy vármegyét vagy járást, kúriát és Csongrád-Csanád megyét a „régi” nevén nevezünk, nem a múltban révedezünk, hanem tovább alapozunk, miután a szocializmus a tetőtől kezdte a házat, és az össze is dőlt.
A nyelvpolitika a kultúra szerves fenntartásának egyik olyan beavatkozási területe, ahol az állam nem csupán katalizátorként tud részt vállalni. Vissza kell hát tennünk az elbontott alapköveket.
