A bűnnek nincs színe.
Legalább is előszeretettel hangoztatják ezt a színes bőrű kisebbségek elnyomása ellen küzdő polgári jogi aktivisták. Sokféle bűn létezik: egyesek tényszerűek, mások szubjektívek, az utóbbiakért azonban nem szükségszerűen kisebb a felelősségre vonás. Ha a bíróságon nem is, a közvélemény előtt biztosan súlyosan elmarasztaló ítéletek születnek PÉLDÁUL olyan élsportolókról, akik a BLM-mozgalom világuralmának idején szélsőséges rasszista elemek társaságában fotózkodnak. Bizonyára Új-Delhitől Vancouverig mindenhol újságok címlapjain harsognák a haladárok: soha többet ne lépjenek pályára, tűnjenek el a nyilvánosság szeme elől.
Mindegy, fekete, fehér, sárga vagy kék (!!!) színű az elkövető, fasisztákkal nem közösködünk, ugye?
Ja, dehogynem, miért ne?
A bűnnek van színe, ez pedig a fehér.
Két angol futballjátékost, Marcus Rashfordot és Jesse Lingardot ugyanis lencsevégre kaptak egy hírhedten szélsőséges nézeteket valló, szintén színes bőrű antiszemita rapper, Wiley társaságában.
A Hitler munkásságát méltató, a zsidókat kígyónak és sátáninak nevező előadó manapság leginkább arab országokban kap fellépési lehetőséget, így nem meglepő, hogy Dubajban készült a fantasztikus hármasról a botrányszagú fotó.
Az ügy pikantériája, hogy Rashford és Lingard is előszeretettel térdel mérkőzéseik előtt a BLM doktrínája által előírt módon, hogy kifejezzék a rasszizmus elleni tiltakozásukat. Még érdekesebb azonban, hogy az ügynek gyakorlatilag semmiféle komolyabb sajtóvisszhangja vagy következménye nem lett. A két sportoló a fotó nyilvánosságra kerülése után közepesen langyos nyilatkozatban határolódott el a rapper nézeteitől. Sem focicsapatuk, sem szponzoraik nem marasztalták el őket, de várat még magára a nemzetközi szintű tiltakozáshullám és véresen habzó szájú publicisztika-áradat is, mellyel pálcát tör felettük a Világ Jobbik Fele.
Hogy miért?
A sztori jól mutatja, hogy ez a mozgalom sem az általános egyenlőségre törekszik.
Kiragadtak egyetlen igazságtalanságot a milliónyiból, azt zászlójukra tűzték, és gátlástalanul visszaélnek vele. Nem akarnak semmi mást, mint hatalmat és figyelmet, hogy ha ideig-óráig is, de úgy táncoljon a világ, ahogy ők fütyülnek.
Emlékeztetőként egy kis összefoglaló a térdelésről, a BLM-mozgalom könyörtelen, erőszakos világhódításának kezdetéről:
Az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású polgári jogi (vagy legalábbis távolról, hunyorogva, naiv engedékenységgel annak is nézhető) mozgalma, a Black Lives Matter egyik legfontosabb szimbolikus értékű győzelme, hogy szó szerint térdre kényszerítette a sportvilág elitjét. Szinte minden sportágban származásra, nemre, vallási és ideológiai hovatartozás nélkül a versenyzőkkel szemben kimondatlan, de kérlelhetetlen elvárásként fogalmazódott meg: térdelés vagy kiátkozás. Akár autóversenyről, akár atlétikáról, akár csapatsportról van szó, a világ minden táján normává vált, hogy a játékosok a nemzeti himnuszok alatt a csöndes, álló tiszteletadás (vagy az amerikaiak kezük szívükre tétele) helyett térdet hajtva fejezzék ki együttérzésüket az abszolút Egyesült Államok belügyének tekinthető, kétségkívül jelen lévő rendőri brutalitás színes bőrű áldozataival.
Colin Kaepernick 2016-ban a San Francisco 49ers’ nevű focicsapat irányítójaként – jóval a George Floyd nevű bűnöző intézkedés közbeni halála előtt – egy mérkőzés előtt úgy döntött, ezzel a gesztussal fejezi ki azzal szembeni nemtetszését, hogy az amerikai rendőrök indokolatlanul és aránytalanul többet és jobban vegzálják a feketéket, sokszor erőszakos eszközökkel, sőt, akár gyilkosságig is fajuló brutalitással.
A 2020. május 25-én történt a mára világszerte ismert bűncselekmény, mely lángra lobbantotta az amerikai közvéleményt (és egy időre az utcákat is), casus bellit adott a polgári jogi aktivistáknak, hogy dzsihádjukat világméretű morális terrorakcióvá terjesszék ki. Aki sportoló, az térdeljen, mégpedig akkor, amikor az a leginkább méltatlan: törölje saját nemzetének legfontosabb szimbólumába a lábát, csak azért, mert egy volt gyarmati rabszolgaalapú gazdaságból vezető világhatalommá vált ország nem képes megbirkózni saját múltjának szégyenteljes örökségével.
Az ultimátum világos volt: Mindenki, de tényleg mindenki térdeljen!
Függetlenül attól, hogy az adott országnak van-e történelmi adóssága a gyarmatosítás idejében elhurcolt rabszolgák utódaival szemben, vagy sem. Azokat az országokat pedig, akik saját sportolóikat inkább arra kérték, tartsák magukat saját hagyományaikhoz, a nemzetközi média szokás szerint posztfasiszta szellemi posványként illusztrálva marasztalta el, mint például Magyarországot is.
Összefoglalva: komplett országokat ítélnek el, ha nem térdelnek. Ugyanakkor a Hitler „munkásságát” mentegető, a zsidókat sátáninak nevező rapperrel pózoló, fekete focisták valahogy nem ütik át az ingerküszöböt.
Vajon melyik a súlyosabb ügy?
Erősen túl van ez már tolva, a mostani eset pedig remek görbe tükröt tart a BLM-mozgalom elé: a két focistával ugyanis most pont annyi történt, amennyi arányos és méltányos. Senki nem várja el, hogy karrierjüket derékba törjék, nemzetközi médiahadjáratban közösítsék ki őket, és életük végéig szégyenkezve kelljen kerülniük jobb emberek társaságát. Teljesen rendben van, ahogy reagáltak, az élet megy tovább. Wiley pedig maradjon az arabok között, valószínűleg ők szívesen látják, a sivatagban mindenkinek jut hely.
A nemzetközi haladó, progresszív média tehát ismét bizonyította: ők a szelektív egyenlőség ideáját fegyvernek, nem pedig célnak tekintik.
