A „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” jelmondat történetét gyermekkorom óta ismerem. A történet teljesen illeszkedett a gyermekkori világképembe, amely szerint a magyarok és a cigányok egy oldalon állnak és magyarul beszélnek. Abban is biztos voltam, hogy minden kommunista román, akik a cigányokat és a magyarokat egyaránt kínozzák. Nyolc éves koromig ez a kép formálta azt, hogy mit gondolok a cigányokról. Aztán átköltöztünk Magyarországra, és sok minden megváltozott. Azonban, ha Gábor vagy más erdélyi cigányokat láttam, mindig eszembe jutott, hogy a magyar-cigány együttélés lehet olyan, mint amilyen Erdélyben volt a gyermekkoromban, a kölcsönös megvetés nem törvényszerű, nincs belénk kódolva.
Nemrég aztán attól lett hangos a baloldali pártokat támogató sajtó, hogy a főváros közterületet nevez el Puczi Béláról.
Ő volt az az erdélyi cigány férfi, aki többedmagával a maros megyei cigányság élére állt, és megvédte a marosvásárhelyi magyarok életét, amikor a felbőszült román csőcselék felfegyverkezve rájuk támadt. Ez volt az úgynevezett Fekete március.
Anyám ekkor határozta el, hogy a három gyerekével eljön Kolozsvárról, az akkori események kicsit a személyes történetünkké váltak.
Pontosabban fogalmazva a helye mindig biztos volt, soha nem hallottam senkit, aki kétségbe vonta volna, hogy Puczi Béla a cigányok és a magyarok közös hőse. Mármint azok körében számított ez megkérdőjelezhetetlen igazságnak, akiket érdekelt az ilyen jellegű témák, amelyekben határon túli magyarok és Puczi Bélák szerepelnek. Ez pedig a magyar közélet egy jól körülhatárolható részére volt csak jellemző.
Éppen ezért némi idegenkedéssel figyeltem, hogy az utóbbi napokban az ellenzéki politikusok felfedezték a maguk számára Puczi Bélát és az ő hazafias hősiességét. Normális esetben nem lenne semmi különös az ellenzéki politikusok lelkesedésében, egy másik Magyarországon nem okozna gondot a nemzet hősein osztozni az ország baloldali felével. Egy határon túli magyar – aki történetesen cigány is – hős esetében azonban nem ilyen egyszerű a helyzet.
Az emberi arcbőr azonban sokat megbír.
Még azt is, hogy éppen az a Nyáry Krisztián írt Puczi Béla magyarországi hányattatásairól és méltatlan sorsáról Facebook bejegyzést, akinek a politikai közössége, a munkaadói voltak azok, akik megtagadták Puczi Bélától a magyar nemzethez tartozás jogát. Nyáry egyetlen sorban sem említette, hogy ő bizony azokkal állt egy oldalon, akik nem olyan régen, még kitagadták a határon túli magyarokat a nemzetből.
Ahogy arról sem szólt megható bejegyzésében a Facebook-celeb úr, hogy abban az időszakban is vezető beosztást töltött be Demszky Gábor mellett a főváros élén, amikor Puczi Béla hajléktalanként a főváros utcáin tengődött.
Persze megértek mindent, azok még más idők voltak, érzékeny téma volt akkoriban ez a magyar ügy. Nem volt ajánlatos magyarkodni, nem tűnt kifizetődőnek egy székelyföldi cigányt magyarként kezelni. Akkor még az a narratíva volt divatozóban Nyáryék politikai közösségében, miszerint a Puczi-félék mindössze magyarul beszélő románok, éppen olyanok, mint a magyarul beszélő ukránok, szlovákok és szerbek. Ez a fajta „magyar” a jóléti juttatásokra pályázik, semmi másra. Ne fizessünk rá a kettős állampolgárságra! - szólt a nyugati értelembe vett demokraták intése. A történet azonban nem Nyáryról szól, a mai Facebook személyiséget már nem lehet felelőssé tenni a korábbi főnökei bűnéért. Ő csak nem akart holmi elvi ügyek miatt megválni a fővárosi állásától.
Puczi Béla már több, mint tíz éve meghalt, nem mesélheti el, hogy hányszor alázták meg származása miatt Magyarországon. Lesznek azonban olyanok, akik emlékeztetnek helyette is, hogy kik felelősek a határon túli magyarok elleni gyűlöletért. Ahogy maradnak a parlamentben Szabó Tímeák és Vadai Ágnesek is, akik alkalomadtán készek lesznek a magyar nemzetre törni, és Puczi Bélának az emlékét is eltörölni.
