A Nyugat és Kelet között egyre forrósódó vita közepette Orbán Viktor egy héttel ezelőtti moszkvai látogatása nemcsak meghatározó, hanem egyben reménykeltő lehetőséget biztosított mind a magyar, mind pedig az európai állampolgároknak arra vonatkozóan, hogy egy potenciális konfliktus hatékony feloldása a diplomácia nyelvén keresztül valósuljon meg.
Hogy e felfogásban mi, magyarok, mennyire elkötelezetten hiszünk, hűen érzékelteti, hogy a magyar kormányfő Oroszország kapcsán több ízben hangsúlyozta e megközelítés fontosságát.
Mint mondta, „a magyarok és a közép-európaiak általában is abban érdekeltek, hogy a feszültséget Kelet és Nyugat között csökkentsék és mindent megtegyenek annak érdekében, hogy a feszültség alábbhagyjon, […] ehhez tárgyalásokra és párbeszédre van szükség”, majd hangsúlyozta, hogy látogatása egyben egy békemisszió is, melynek keretében elmondta, „az Európai Unió egységes és nincs olyan európai vezető, aki konfliktust akarna Oroszországgal.”
Csakhogy a hazai baloldal a geopolitika effajta pragmatikus szemléletét - és minden más szakpolitikai szempontot, mint például a hosszú távú energetikai szuverenitásunk kérdését – már a találkozót megelőzően szándékosan figyelmen kívül hagyta, ehelyett felháborodott és olyan kínosan alacsony színvonalú közleményekkel terhelte a magyar nyilvánosságot, minthogy, ha már Orbán Viktor elment Moszkvába, akkor haza se jöjjön.
Mondani sem kell, miután a kormányfő tovább növelte európai nimbuszát azzal, hogy uniós országvezetőként elsőként igyekezett jégtörő szerepet vállalni a két blokk közti feszültség csökkentése érdekében, majd ezzel párhuzamosan garanciát vállalt arra, hogy Magyarország hosszú távon is az egyik legolcsóbb gázimporttal rendelkezzen,
az itthoni ellenzék eszköztelensége okán egy ominózus tárgyalóasztal hosszába kapaszkodva, aljas módon próbálta elvitatni diplomáciai sikereinket.
E kifejezetten rangon aluli gyalázkodások egyik legeklatánsabb példájaként Szabó Tímea, a Párbeszéd Magyarországért nevű törpepárt társelnöke tűnt fel, aki a több mint két és fél éve tartó pandémiás helyzet ellenére azt kifogásolta, hogy Orbán Viktor miért nem ül közelebb az orosz elnökhöz.
Mi több, a közösségi médiában megfejtésként azt ecsetelte, hogy az egyébként egészségügyi megfontolások miatt kiválasztott, szokatlanul hosszú asztalnál alkalmazott ültetési rend azért lett így megszabva, mert „Orbán még Putyinnál is csak az alattvalói szinten helyezkedik el”.
Ám a baloldal mind Moszkva megkerülhetetlen szerepével, mind pedig az ominózus tárgyalóasztallal kapcsolatos hazug és egyben nevetséges narratíváját éppen az a politikus zúzta darabjaira, akire a komplett ellenzék úgy tekint, mint aki elkötelezetten képviseli az általuk fontosnak tartott, „nyitott és progresszív” értékeket, ráadásul, akit egy személyben kontinensünk vezérpolitikusának tartanak.
Nem nehéz kitalálni, hogy épp a szintén Moszkvába látogató Emmanuel Macron francia elnökről van szó, aki – bár egy hét lemaradással, de - Orbán Viktor példáját követve egyfajta mediátorként igyekezett Putyin előtt tetszelegni.
A bilaterális találkozó egyébként két szempontból is érdekesnek bizonyult. Egyrészt, tekintettel arra, hogy az egy héttel ezelőtt alkalmazott járványügyi szabályok nem változtak Oroszországban, ennél fogva protokollárisan Macron is pontosan ugyanoda ült, mint Orbán Viktor, kijelenthető, hogy Szabó Tímea és kollégái ismét kellemetlen önellentmondásba keveredtek.
Ám, ami a nagyobb és komolyabb horderejű kérdéseket illeti, egyre inkább kitapinthatóvá válik az az Európát érintő politikai átrendeződés, amelyet leginkább a súlycsoportok megváltozása, felcserélődése jellemez.
Ugyanis amíg a magyar kormányfő végig egyenrangú, céltudatos és kimért tárgyalófélként tűnt fel Putyin mellett, addig Macron sok esetben reakcióképtelennek és néhány momentum erejéig egészen kiszolgáltatottnak tűnt.
Nem véletlen, hogy a nemzetközi sajtó, amely kifejezetten a nyugati establishment egyik legstabilabb alappilléreként funkcionál, javarészt arról számolt be, hogy Macron üreskézzel távozott Moszkvából, s a közelgő francia elnökválasztások fényében mindez komoly arcvesztéssel is járhat.
A múlt heti, magyar-orosz találkozó ismeretében azonban az említett mondatok aligha lennének helytállóak. Véletlen egybeesés, hogy itthon – csakúgy, mint Franciaországban – szintén sorsdöntő választásokra készülünk, ám a magyar kormányfő egészen más eszköztárral fordul rá az áprilisi megmérettetésre, mint Macron.
Amennyiben a magyar választópolgárok ismét bizalmat szavaznak Orbán Viktornak, nem kérdés, hogy az említett, európai szintű átrendeződés akár a következő miniszterelnöki ciklus alatt nemcsak, hogy végbe megy, hanem meg is szilárdul.
