Aki eddig hidegháborús hangulatú drámára vágyott, megnézhette a Stranger Things című sorozatot, vagy elővehette a régi, egy kaptafára készült akciófilmek egyikét. Ezekben általában volt egy főgonosz, aki folyamatosan azzal fenyegetőzött, hogy elpukkantja a birtokában álló atombombát, amit aztán a snejdig főhős valamilyen darázsderekú nőszemély kíséretében persze megakadályozott.
Most azonban egy másik sorozat megy! A választások előtt személy szerint Márki-Zay Péter élőzéseit vártam legjobban a vasárnapokban – szigorúan a szentmise után. Ezeken jót mulattam, és rettenetesen sajnálom, hogy már csak néha van egy-egy spinoff epizód.
De indult egy másik jó attrakció is, ezt úgy hívják, hogy ukrán háborús propaganda!
Van a fődarab, amelynek pilotját itthon annyira nem szerettük, hiszen ebben a magyarok voltak az egyik legnagyobb ellenség. A legújabb, már két hónapja tartó évadban viszont főhősünk a nagy orosz medvével viaskodik meglehetősen sikertelenül, de „show must go on”, és nincs kapituláció! A nézőt úgy nem lehetne folyamatosan érzelmi terheltség alatt tartani…
Az elmúlt hetekben volt itt már mindenféle dráma: elpusztított orosz cirkáló, Mariupol hős palesztin neonáci védői, tankot lopkodó cigányok és az orosz tankot énekkel megállító helyi lakosok.
Persze ezek sem voltak rossz részek, egy ideig lekötötték a publikumot, de azért mindez mégsem elég. Hiába harangozták be a készítők, hogy Putyin nyugatra fordul, egyelőre mégis inkább keletnek megy. Hiába halljuk, hogy az egyik fél civileket használ pajzsnak, a másikról pedig azt, hogy tömegmészárlásokat rendez, a célközönséget, azaz a burzsoá európai polgárt nem köti le sokáig mások szenvedése. Csak addig a pár napig együttérző, amíg kiteszi a profiljára, hogy ő is ezt a sorozatot nézi, és ő is nagyon aggódik szegény Izauráért Zelenszkijért. Aztán hogy ebben a nagyprodukcióban valóban emberek halnak meg, az talán csak addig érdekli a közönséget, amíg ezt kifelé is mutathatja, de valójában nem hatja meg.
Ám a forgatókönyvírók rájöttek, hogy ha befenyítik a nézőt azzal, hogy a sorozat gonoszának keze hozzá is elérhet, az már mindjárt más érzelmi bevonódás, ott végre van azonosulási pont, el lehet adni termékeket, még az olyan drága, hatalomra beváltható valutát is, mint a félelmet.
Ehhez nem kell más, mint belebegtetni, hogy bármikor pukkanhat az atomfegyver a Kárpátokon túl.
Ráadásul a csernobili katasztrófa még élénken él az emberek emlékezetében, tudják mivel jár egy ilyen. Ezeket a félelmeket csak elég felkorbácsolni, és kész is a tökéletes recept: a néző továbbra is ül a képernyő előtt, megveszi a félelemnarratívát, ezzel pedig együtt jár a Stockholm-szindróma, amit a háborús uszító sajtó iránt érez. Nő benne a gyűlölet is, ezt pedig – mint minden hasonlót – a haragpolitika eszközévé lehet tenni, akár be is csatornázható hatalmi célok elérésére, lásd a tegnapelőtti Macron-győzelem.
Most azonban egy kicsit lépjünk át a valóságba, mert ebben a sorozatban a vér nem mű, a halott nem baba, a robbanás nem CGI, a forgatókönyvet pedig akármennyire is úgy tűnik, nem a sajtó írja, hanem a politikusok. Előbbi hiába akar úgy tenni, mintha a mindentudás köve az íróasztalának fiókjában lenne, és úgy látná a holnapot, mint a soha el nem jövő atomcsapást.
Utoljára a hidegháború legsötétebb éveiben lehetett látni olyan atompropagandát, mint most, pedig akkortájt, főleg a kubai rakétaválság idején, tényleg elég közel voltak a tenyerek ahhoz a bizonyos „nagy piros gombhoz”. Mégsem nyomták meg.
Hogy miért nem, arra a kor adott választ, de a mostani helyzet nem hasonlítható a befolyásszerzés háborúihoz, mint amilyen a vietnámi is volt. Természetesen Oroszországnak is a nagyhatalmi státusz megtartása a célja, de ehhez szüksége van területekre, és Nyugaton azon civilekre, akik ha nem is állnak mellettük, de nem támogatják feltétel nélkül az ukrán vérfürdőt. Az atombomba pedig mit semmisít meg? Az embert, a területet, mindent.
„Jó, de Kijevet felrobbanthatja!” – persze, hogy rögtön beköszöntsön a nukleáris tél a legjobb termőföldű keleti országban? Vagy hogy minden szimpatizánsát elveszítse otthon is, ráadásul megkockáztasson egy katonai puccsot, melyre ez esetben megnövekszik az esély ?
„Hát akkor Párizst nem sajnálná elolvasztani!” – Oroszország a dombaszi részekkel is megküzd, a totális háború a NATO-val nem hiányzik sem a gazdaságának, sem az egyébiránt a mienknél fejletlenebb haditechnikával bíró hadseregének.
„De Putyin őrült!” – Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev pedig mégannyira tébolyultak voltak, és a kor szintjén elképesztő haderő felett rendelkeztek, mégsem kezdték el kidurrantani az ellenséges hatalmakat a szó szoros értelmében.
Nem azért emelte ki a vörös sárból Putyin az orosz föderációt, hogy aztán akár végső esetben magával rántsa a sírba ezzel együtt az egész világot.
Hogy hogyan fog öregedni ez a cikk? Remélem egy év múlva ideírhatom majd, hogy no, jól! De ez nem csupán az öreg Vladon múlik, hanem rajtunk is, hogy engedünk-e a hergelésnek, a céltalan háborús uszításnak, vagy a béke oldalán állva megpróbáljuk a lehető leghamarabb lecsillapítani a kedélyeket. Akár azzal, hogy a béke pártjára voksol(t)unk, akár azzal, hogy a mikroközösségeinkben nem engedjük elszabadulni a pánikot, mert a
józan döntések legnagyobb ellensége a félelem, ami a saját szuverenitásunktól foszt meg.
Márpedig ha egy ország lakóinak önrendelkezése az egyénnél megbukik, úgy az országok vezetői hiába dolgoznak bármilyen konfliktus (gazdasági, egészségügyi, fegyveres) megoldásán.
