Miféle szerzet az entellektüel? Nem könnyű a válaszadás. Először is azt a félreértést kellene eloszlatni, hogy az entellektüel az értelmiségivel lenne azonos. Távolról sem ez a helyzet.
Bár az entellektüel is ugyanazon a tájon tenyészik, mint az értelmiségi, mégis különbözik tőle, mivel az entellektüel a lecsúszott, az értelmiségi szerepköréből kifordult, szellemi „gipszmásolatok” segítségével hadakozó, azokkal nyerészkedő, a kor trendi kívánalmait kiszolgáló, az önmagára már keveset adó értelmiségi.
Az átmenet a két csoport között külső szemmel csaknem észrevehetetlen; s érdeke is fűződik az entellektüelnek ahhoz, hogy ez így is maradjon; ugyanakkor magának az értelmiséginek is kínos gonddal kell ügyelnie arra, hogy idővel nehogy entellektüellé degradálódjon.
Másodszor, az entellektüel különbözik a szó mélyebb értelmében vett művelt embertől is (tegyük hozzá azonnal, ettől gyakran az értelmiségi is különbözik). Műveltsége ugyanis olyan alacsony, mint a vakok intézetében a villanyszámla. Harmadszor, mint látni fogjuk, Gómez Dávila szóhasználatában az entellektüel gyakran megkapja a „baloldali” jelzőt – valamint, korántsem véletlenül, a „polgárit” is; a továbbiakban az olvasás során e minősítéseket is figyelembe kell venni.
Ha most nem is tudjuk (és nem is akarjuk) megrajzolni az entellektüel pontos profilját, merjük remélni, hogy a soron következő széljegyzetek (és talán ezek kommentjei is) mégis segítenek valamelyest a körvonalak vázolásában.
A sorrend változatlan: először, idézőjelek között és dőlt betűkkel Gómez Dávila széljegyzetei szerepelnek, s ezeket követik a kommentek.
A forradalmi entellektüeleknek az a történeti küldetése, hogy feltalálják a következő zsarnokság szókészletét és témáit.
Napjainkban a legjobb úton haladunk ennek megvalósítása felé. Rövid felsorolás az eljövendő zsarnokság szótárából: politikai korrektség, gyűlöletbeszéd, másság, emlékezetpolitika, sokszínűség, menekültek, xenofóbia, homofóbia, transzfóbia, iszlamofóbia, tököm-fóbia, multikulti, szexuális zaklatás, populizmus, Willkommenskultur, fundamentalizmus, zöldforradalom, antifa, gender, klímatudatosság, machoizmus, újbeszél, nőgyűlölet, jogállamiság… Kezdetnek ennyi is elég.
„Az entellektüelek a Parnasszus proletariátusa.”
És proletariátusként jogot formálnak arra, hogy a Parnasszuson is bevezessék a proletárdiktatúrát. Ez pedig már másutt is visszásságokat váltott ki. Kötve hiszem, hogy ez a Parnasszuson másként lenne.
„Petrarca az entellektüel atyja. És azokéi is, akiknek nem szándékozunk atyja lenni.”
Ez bizony nem akármi. Ahogy senki sem választhatja meg szabadon az atyját, az atyák sem választhatják meg szabadon azokat, akiknek atyjai szeretnének lenni.
„Nem modern, nem nonkonform entellektüel vagyok, hanem egy méltatlankodó középkori paraszt.”
Mielőtt a modern, nonkonform, urbánus entellektüel torz mosolyra húzná a száját, hogy „íme, Gómez Dávilából is kibújt a bugris”, ideje leszögezni, hogy ez a „méltatlankodó középkori paraszt” 40.000 kötetes magánkönyvtára mélyéről mondja azt, amit mond. Egy olyan magánkönyvtár mélyéről, melyre még a modern, nonkonform entellektüel is fenné a fogát. S nevezett személy e könyvtár mélyén nem ganézni szokott volt, hanem olvasni és gondolkodni.
„A dél-amerikai entellektüel, hogy fenntartsa magát, az európai piac hulladékait importálja.”
Ez a jelenség Közép- és Kelet-Európában is ismerős, de még mennyire az! Ezek szerint nemcsak mifelénk, hanem Dél-Amerikában is bőségesen akadnak olyan intellektuális turkálók, ahol kilóra mérik a Nyugat-Európából zabrált intellektuális kacatokat, cafrangokat. Csak azt nem tudom, hogy a zabrálók ott is annyira felvágnak-e ezzel. Mert itt nagyon!
„A latin-amerikai entellektüelnek problémákat kell keresnie az általa importált megoldásokhoz.”
Ugyanez történik Közép- és Kelet-Európában is; az itteni entellektüel, a nyugatiak küldönce és nyaldonca, aki az ottaniak szezonvégi végkiárusításainak megoldásaival házal Európának Lajtán inneni fertályán, és szorgosan igyekszik itt is megteremteni a megoldások előfeltételét képező problémákat. A különbség az, hogy Latin-Amerikától eltérően e művelet hátterében nem szól a szamba.
„Az ’elmaradott’ ország problémái a baloldali eszképizmus kedvenc ürügyét jelentik.
A baloldali entellektüel, amikor új árucikkekből nincs kínálata az európai piacon, a harmadik világban adja el kifakult bóvlijait.”
Ó, mennyire ismerős attitűd ez! Merthogy ezek a szezonvégi végkiárusítások a baloldali entellektüel részéről nemcsak a harmadik világban folynak, hanem a „másodikban” is, itt, Közép- és Kelet-Európában. Soha nem lehet feledni azokat a jótékonyságtól párás tekinteteket, melyek a baloldali entellektüel fellépését kísérik, amikor bennünket, közép- és kelet-európai tuskókat, szálkás farönköket próbál érzékenyíteni. És hogy duzzog, amikor akadnak olyanok, akik nem kérnek ebből! Szinte sírásra görbül a szája! A baloldali entellektüel ilyenkor a leginkább szánnivaló.
Az entellektüel minden házassága a kommunista párttal házasságtörésbe torkollik.
Itt az a kérdés, hogy ki lesz hűtlen: a kommunista párt vagy az entellektüel. Ha az entellektüel lesz hűtlen a kommunista párthoz, az nem válással, hanem gyakran akasztással végződik. Ha a kommunista párt lesz hűtlen az entellektüelhez, akkor is. Az entellektüel legjobban úgy veheti elejét a hűtlenségnek, hogy frigyre sem lép a kommunista párttal.
„Járadékos, nyugalmazott professzor, gyámkodásra szoruló úrficska – vajon egy baloldali entellektüel el tud képzelni náluk silányabb burzsoá parazitákat?
Kierkegaard, Nietzsche, Baudelaire.”
Gómez Dávila idesorolhatta volna még a másik járadékost, Schopenhauert is. És mégis épp ezek a silány burzsoá paraziták tették a legtöbbet tisztánlátásunkért. Úgy láttak át a baloldali entellektüelen, mint pók a klozetajtón.
Minden egyén, akinek ellenszenves a baloldali entellektüel, megérdemli a halált.
Hűha, ennek a felfogásnak hosszú története van! Régebben, amikor tehette, mert uralmon volt, a baloldali entellektüel sokszor halálba küldte azokat, akiknek ő ellenszenves volt. Napjainkra, a demokrácia sodójával leöntött diktatúra idején egyelőre be kell érnie a kiközösítéssel, vagy pedig, pótlék gyanánt, a karaktergyilkossággal. De a baloldali entellektüel keserű ténykedésének mélyén kiválasztódó epeváladék összetétele nem változott.
„A baloldali entellektüel csak azokat az eszméket támadja rettenthetetlen és pökhendi módon, amelyeket holtnak vél.”
Az említett eszmék hordozóit pedig azért támadja rettenthetetlen és pökhendi módon, hogy – akárcsak eszméiket – holttá tegye őket is. És erre már volt néhány eszelős kísérlet a történelemben; a legintenzívebben Pol Poték Kambodzsájában.
A baloldali entellektüel úgy szokott írni, mintha a világegyetem lépne a tyúkszemére.
Ezért képzeli tyúkszaros életét világmegváltónak.
„Mikor a baloldali entellektüel leborotválja a szakállát, a tükör pufók polgári arcot mutat neki.”
A tükör természetesen hazudik; ugyan miért ne lehetne a baloldali entellektüel valójában egy pufók polgár? Egy baloldali talán nem indulhat hízásnak? Nem telepedhet meg rajta a kappanháj? Még belegondolni is szörnyű, mi lenne, ha egyetlen baloldalit sem lehetne fellelni a mai amerikai egyetemi campusokon grasszáló, rengő hájpacnik között!
„A baloldali entellektüelek követői között csak megkeseredett kispolgárok harcolnak.”
Na, ennyire nagyra azért ne tartsuk a baloldali entellektüeleket, kedves Gómez Dávila! Hisz az esetek legnagyobb részében nemcsak követőik, hanem ők maguk is csupán megkeseredett kispolgárok! Kivételt azok a nagystílű baloldaliak képeznek, akik már nem is entellektüelek, hanem gengszterek.
„Az egyszerű emberi gonoszság polgárivá keresztelése; nos, ez a baloldali entellektüel – talán egy kissé egyszerű – taktikája.”
Ezért van az, hogy amikor a botor baloldali entellektüel úgymond kiirtja a polgári gonoszságot – legtöbbször annak hordozójával együtt –, akkor abban a hiszemben van, hogy ezzel egyszersmind kiirtotta az egyszerű emberi gonoszságot is. Holott nem; éspedig azért nem, mert ostobaságában nem veszi észre, hogy ő maga is az emberi gonoszság hordozója, mégpedig gyakran nem is hétköznapi módon, hanem erősen felnagyított mértékben.
„Napjainkban a lepusztult és elcsépelt közhelyeknek kétféle osztálya létezik; azok, melyek közömbösen viszonyulnak ahhoz, hogy közhelyek, illetve azok, melyek dühödten tagadják, hogy közhelyek lennének.
A kispolgár vélekedései képezik az első osztályt. A baloldali entellektüel vélekedései pedig a másodikat.”
Ha Gómez Dávila diagnózisa helyénvaló, akkor itt megint a baloldali entellektüel húzza a rövidebbet. A kispolgárba legalább szorult szemernyi tisztességérzés, hogy a közhelyeket annak veszi, ami; a baloldali entellektüel viszont ennek kapcsán is sunnyog, a világért sem hajlandó elismerni, hogy gyárkéményként füstölögnek szájából a közhelyek.
„A kommunizmushoz való kötődés az a rítus, mely lehetővé teszi a polgári entellektüelnek, hogy kiűzze magából rossz lelkiismeretét anélkül, hogy meg kellene tagadnia polgári mivoltát.”
Pontos leírás. Megannyi példája ismeretes azoknak a polgári entellektüeleknek, akik csak azért öltötték magukra a muszáj-kommunizmus jelmezét, hogy hatalomhoz jussanak. Mihelyt ez megtörténik, és a körülmények is lehetővé teszik, menten visszavedlenek polgári entellektüellé. És aztán ők osztják az észt azoknak, akik ebben nem követték őket, és megmaradtak annak, akik voltak. Ó, ezek a led-lámpával felszerelt kaméleonok!
„Az az energia, amely burzsoá entellektüelek titkos összejövetelének forradalmi retorikáját hatja át, felülmúlja a történelem összes forradalmának energiáját.”
Ez az energia nagyban hasonlít a kuktafazékban főzött zöldborsós ragu rotyogására. A különbség a robbanásban van; az egyik zöldes színnel takarja be a plafont, a másik pedig vérvörössel a történelem lapjait. És persze az emberáldozatok száma sem ugyanannyi.
Korunkban háromféle személyiség van, aki hivatalból utálja a burzsoát: az entellektüel – a burzsoáziának ez a tipikus képviselője; a kommunista – a burzsoá célkitűzések és eszmények e hű végrehajtója; a haladó pap – a burzsoá mentalitásnak e végső diadala a keresztény lélek fölött.
Ők tehát a burzsoá fattyai, akik nemzőjük ellen fordulnak. De épp szembefordulásukban lepleződik le, hogy mennyire az atyjukra hasonlítanak. Ezért még akár a burzsoá elferdült öngyűlölőinek is lehetne nevezni őket.
„Kereskedők, bankárok, ipari vállalkozók – nem tipikus jelenségei ők a polgári társadalomnak, merthogy a legkülönfélébb társadalmakban léteznek.
A tipikus polgári jelenség az entellektüel.”
Vajon miért tipikus polgári jelenség az entellektüel? Talán azért, mert a polgári társadalom az egyedüli olyan társadalom, amelyben szabadon eladhatja lelkét az ördögnek. Korábban ezt inkább muszájból tették; a fejlődés kézzelfogható.
„Az entellektüelnek, aki méltatlankodik ’a proletariátus elpolgárosodása’ miatt, soha nem jut az eszébe, hogy lemondjon azokról a dolgokról, amelyek elborzasztják abban az esetben, ha a proletariátus haszonélvezete során szolgálnak az elpolgárosodás bizonyítékául.”
Ó, hát ennek hosszú története van! Már régi korok forradalmi entellektüeljei példát mutattak abban, hogy a burzsoáziától elkonfiskált ezüst étkészletek „köztulajdonba” (értsd: az ő tulajdonukba) vétele egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a proletár öntudattal. A mai entellektüel pszeudo-aszkézise csak halovány másolata e dicső előidőknek.
Annyi szellemtelen entellektüellel, annyi tehetségtelen művésszel, annyi szokványos forradalmárral szemben egy ambíciók nélküli polgár görög szobornak tűnik.
Vajon miért? Talán azért, mert egy önmagára valamit is adó, művelt polgár (ilyen, mellékesen legyen mondva, napjainkban már csak nyomokban létezik, kihalófélben levő állatfaj) önmagában több szellemet és tehetséget, több mértéket hordoz, mint az említett madárijesztők. S mégis ez utóbbiaktól hangos az éter és az internet világa.
„A demokrata entellektüel csak aközött választhat, hogy a burzsoázia szolgálója vagy pedig a proletariátus rabszolgája legyen-e.”
Hiába no, nehéz dolog a csúszómászó számára a decizionizmus! Még hogy ilyen kegyetlen választásra kényszerítsék! Kialakul a járandó út többnyire magától is!
„Az entellektüel másodkézből való eszmékkel főz, és hidegen tálalja fel azokat.”
Ehhez képest valóságos Bocuse d’Or-termék még a közönséges menzakaja is. Nem csoda, hogy az, aki ezen a koszton él, előbb-utóbb gyomorrontást kap, és rátör a kólika. Ennek ellenére sokan beveszik és eszik!
„Az entellektüel, hogy tündököljön, kölcsönvett paradoxonokba öltözik.”
Ha belülről olyan üres, mint egy kivájt tök, ám tegye, tündököljön hát! Csak ki ne tudódjon: a paradoxonokat másoktól kölcsönözte. Az intellektuális lopás napjainkban az entellektüel általános gyakorlata, olyannyira, hogy már fel sem tűnik.
„Entellektüelek között a beszélgetés idegen eszmék cseréje.”
Mintha egy KGST-piacon lennénk valamelyik város szélén a rendszerváltás környéki években, ahol többnyire lopott és hamisított holmik cseréltek gazdát kézen-közön. És ott, ahol tolvajok csencselnek egymás között, és vágják át eközben a kuncsaftokat, az idegen eszmék fénye is gyorsan megkopik, majd hamarosan el is tűnik.
„A nagy intelligenciák márványból készítenek eszméket, melyekről a közönséges entellektüel gipszmásolatokat készít.”
Mégis ez utóbbi osztja az észt, mégpedig annál inkább, minél silányabbak gipszmásolatai. S mindennek emelkedett pillanata, amikor a gipszmásoldák vezetői kitüntetik egymást.
Az entellektüel úgy különbözik a művelt embertől, mint a műanyag a nemes anyagoktól.
Ezek szerint az entellektüel különbözik a művelt embertől? Nagyon is! Hogy miben, azt a széljegyzet szemléletesen tárja elénk. Elvileg persze nem lehet kizárni, hogy művelt emberek az entellektüelek között is akadjanak, de az entellektüel, akinek szellemisége valahol az értelmiségi szakember és a városszéli grund labdaszedője között van, általában akaratlanul is mindent megtesz azért, nehogy művelt emberré váljon.
„Az írótól eltérően az entellektüel híján van a nyelvnek. Az ő nyelvezete olyan dialektus, melyben a kordivat összes szókészlete összeütközik egymással.”
Kérdés, hogy ez a dialektus mennyire nevezhető még nyelvnek. Legfeljebb kotyvaléknak, mely nyelvnyálban habarodik össze. De ettől még egészen jól meg lehet élni belőle. És kiirthatatlan – hiába keresi halálra a Magyar Nyelvőr. Használója, az entellektüel ezen a téren ugyanolyan mentességet élvez, mint egyebekben a parlamenti képviselő.
„A szaktudós tudja azt, amit egy témáról csak tudni lehet; az entellektüel viszont azt tudja egy témáról, amit divatos tudni.”
Pedig korábban mennyit szidták a szaktudóst intellektuális becsületessége miatt! És ki szidta legjobban? Naná, hogy az entellektüel! Számára a tudás egyenlő az igazodni tudással.
„Az entellektüel semmit sem tud, csak mindenben naprakész.”
Ennyiben, de csak ennyiben több a celebnél (cölöpnél), aki nemcsak semmit nem tud, hanem semmiben sem naprakész. Ugyanakkor az entellektüelt éppúgy állandóan kíséri a celebbé süllyedés réme, mint ahogy hajdanán a kispolgárt a proletáriátus soraiba való lecsúszás réme.
„A filozófus igazságokat keres, az entellektüel a ’mélység’ szakavatottja.
Az entellektüel ’mélysége’ nem ismeretelméleti jellegzetesség, hanem társadalmi jelenség: a ’mélység’ a divatos filozófiai szókészlet használatában van.”
Ahogy látni lehet, Gómez Dávila itt mély választóvonalat húz filozófus és entellektüel között. Én azért ezt nem tenném. Ritka ugyanis az a filozófus, aki előbb-utóbb nem züllik entellektüellé (kivételt az igazán nagy, eredeti elmék képeznek). És akkor elkezdődik a filozófiai divatszavakkal való zsugázás, ami nem haladja meg az intellektuális „itt a piros, hol a piros?” szintjét.
„Minél nagyobb valamely intellektuális tevékenység fontossága, annál nevetségesebb az az igény, hogy kezeskedjen az azt gyakorló szakértelméért.
Egy fogorvosi diploma elismerésre méltó, egy filozófusé groteszk.”
Ezért van az, hogyha a sors úgy hozza, sokkal hamarabb fog egy filozófus fogat húzni – elvégre ő mindenhez (is) ért –, mint egy fogorvos filozófiai előadást tartani: mert ez utóbbi legalább valamennyire megtanulta, hogy a tisztességes szakmai kompetenciának megvannak a maga határai.
„Az entellektüel éppúgy bosszantja a művelt embert, ahogy a kamasz a felnőttet, de nem merész gondolatai, hanem közönséges arcátlansága miatt.”
Ugyanis az entellektüel, szemben a művelt emberrel, időközben igazodott a kor kívánalmaihoz. Hiába, haladni kell a korral! Nem könnyű követni azt, amit már Ortega emlegetett a jelenkor kapcsán: az „idők teljessége” manapság süllyed!
„Az entellektüel nem a szellem integritásával, hanem a tapasztalatlanság radikalizmusával száll szembe az államférfival.”
Minden bizonnyal ezért olyan nagy az arca. Ugyanis a szellemnek már részleges birtoklása is bizonyos belátásra, mérsékletre intene, egyebek között arra, hogy „hátha mégsem nekem van igazam”.
„Ahhoz, hogy megvetően tudjon beszélni a nagy íróról, aki kiment a divatból, az entellektüel tartózkodik attól, hogy olvasson tőle.”
Ebben az esetben az entellektüel célzottan és szándékoltan nem olvas. Más esetben viszont minden indíték nélkül teszi ugyanezt.
Az az entellektüel, aki olvassa azokat a szerzőket, akiket idéz, megszűnik entellektüel lenni.
Ezt azért nem állítanám ilyen határozottan. Valószínűleg az entellektüelnek is vannak alfajai. Aki olvas is azoktól, akiket idéz, nos, az a java entellektüel. Aki pedig nem, az az alja entellektüel.
„Nem az az entellektüel, aki gondolkodik, hanem az, aki vélekedik.”
Erre a különbségre már Platón is jól ráérzett. 2500 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az entellektüel személyében be tudjuk azonosítani a vélekedőt. Kár, hogy közben a gondolkodó alakja feledésbe merült.
„Minthogy az entellektüel az eszméknek nem feltalálója, hanem csak puszta felhasználója, a vállalkozásait irányító esthajnalcsillag mindig az előző este ragyog.”
Ezt lehetne a Nyugat késedelmes alkonyának nevezni. Némely eszmének már az előtt bealkonyul, mielőtt igazán szárba szökkenne (gendernácizmus, családellenesség, LMBTQ-ideológia stb.) De errefelé mégis úgy házalnak velük, mintha vadonatújak lennének, és többeket palira is vesznek velük.
„Mikor az entellektüelek elhallgatnak, lehetségessé válik, hogy az irodalom feltámadjon.”
Márpedig jelenleg fülsiketítő az entellektüellek által csapott ricsaj. Tehát…
„Az entellektüel nem bízik meg abban az entellektüelben, aki fürdik.”
Piha!
„Az entellektüelek, haláluk után, a limbusba kerülnek.”
A megfelelő helyre! A limbus, más néven a pokol tornáca, az a hely, ahol tudvalevőleg nincs sem szenvedés, sem öröm. S vajon miért ide helyezi őket Gómez Dávila? Talán azért, mert ahol nincs sem szenvedés, sem öröm, ott az unalom uralkodik. Itt unatkozhatnak tehát vég nélkül azok, akik korábban másokat untattak!
„Az ipari és egalitárius társadalom az entellektüel álma és a művész rémálma.”
Hát errefelé tartunk manapság, mégpedig rohamléptekkel. De ha az entellektüelnek ez az álma beteljesülne, akkor az nemcsak a művészben váltana ki rémálmot, hanem az entellektüelen kívül mindenki másban is. Éppen ezért legfőbb ideje annak, hogy végleg eloszlassuk az entellektüelnek ezt a rémálomba átcsapó álmát.
„A humán tudományok bővelkednek olyan problémákban, amelyek természetüknél fogva mind az észak-amerikai tanár, mind a marxista entellektüel számára kibogozhatatlanok.”*
Lám, az idők múlása! Pár évtizede az „észak-amerikai professzor” és a „marxista entellektüel” még külön lénynek számított Isten állatkertjében. Napjainkra nagyjából eggyé váltak. S az ember törheti a fejét, hogy a kibogozhatatlanság vajon a jólét és kényelem okozta elhülyülés vagy pedig az ideológiai dogmatika keltette vakság számlájára írható-e.
A szerző professor emeritus, a PBK tagja
A *-gal jelölt aforizmát Pávai Patak Márta, a többit Csejtei Dezső fordította.
