Fogas kérdés – ha ezen most nem bitófát értünk –, hogy ki a kommunista, mi a kommunizmus. Az egyszerűség kedvéért induljunk ki az ellenkező végpontból; Hunter S. Thomson ismert meghatározása szerint
„a liberális diplomás kommunista”.
S mi lenne a helyzet a tétel megfordítása esetén, hogy ti. „a kommunista oskolázatlan, műveletlen liberális”? Nem állítunk ezzel túl sokat róla? Esetleg túl keveset?
A válasz megadását az olvasóra bízzuk. Ám ebben sokat segítenek Gómez Dávila széljegyzetei, valamint – esetleg – a hozzájuk fűzött kommentek is.
A sorrend változatlan: először, idézőjelek között és dőlt betűkkel Gómez Dávila széljegyzetei szerepelnek, s ezeket követik a kommentek.
„Ahol győz a kommunizmus, ott a bezáruló csapda dörejével zuhan alá a csend.”*
- Ezt a félelmetes dörejt csak ismeri igazán, aki már átélte. A kortárs nyugati társadalmak pedig a legjobb úton haladnak afelé, hogy ők is átéljék. Nem szükséges a segítségükre sietni: megérdemlik, ha nem tesznek ellene.
„A kommunizmus – a vidéki notabilitás feslett fiaként – lelkesítő beszédeivel elkápráztatja a várost, miközben előkészíti a faluba való visszatérését, hogy átvegye apja patikáját.”
- Ez lehetett a helyzet Dél-Amerikában úgy nyolcvan-száz évvel ezelőtt valamely isten háta mögötti porfészekben. (Efféle patikáriussal Móricz műveiben is találkozhatunk.) A jelenlegi viszonyok ettől gyökeresen eltérnek; a hajdani gyógyszerészsegéd világforradalmárrá avanzsált, aki már nem apja patikáját akarja átvenni, hanem a totális hatalmat a világfaluvá töpörödött emberi civilizáció fölött.
„A kapitalizmus a kommunizmus védőbeszédét fogalmazza meg, miközben a kommunizmus a kapitalizmuséval teszi ugyanezt.”
- Hajdanán úgy tűnt, hogy kapitalizmus és kommunizmus kibékíthetetlen, halálos ellenségek. Ó nem, napjainkra kiderült, hogy a rafinált rablókapitalizmus és a kikapós kultúrkommunizmus nyugodtan megfér egy fészekaljban.
„A középkori társadalomban a társadalom az állam; a polgári társadalomban állam és társadalom szemben áll egymással; a kommunista társadalomban az állam a társadalom.”
- A levezetésben a kommunista társadalom rokonszenves ábrázolása kapcsán (ezt hívjuk mindközönségesen totalitarizmusnak) azért hangsúlyozni kell, hogy a jelenlegi polgári társadalom egyre jobban emlékeztet a középkorira, de annak legrosszabb válfajában; az elnyomáshoz már nincs is szükség államra, azt nyugodtan rá lehet bízni a társadalomra.
„A középkori eretnekségek nem azért hirdettek csaknem mindig kommunista tételeket, mert gazdasági konfliktusok vallási ideológiái lennének, hanem azért, mert a kommunizmus vallási konfliktusok gazdasági ideológiája.”
- Igen szép megfogalmazása ez a politikai, sőt gazdasági teológiának, ami izzó zsarátnokként mindig ott lappangott a kommunista tanok mélyén. S igazán ebből érthető a kommunizmus vallás iránti gyűlölete, hiszen az saját eredetét leplezi le, teszi közszemlére. A nagy tradicionalisták, Joseph de Maistre vagy főleg Donoso Cortés sokat tudnának mesélni erről.
„Az iparosítás csak egyetlen választási lehetőséget kínál: kapitalizmus vagy kommunizmus. Kizárva így a régi, tisztességes alternatívákat.”*
- Ha így nézzük, akkor a kapitalizmus és a kommunizmus tisztességtelen alternatívák. De az igazi tisztességtelenség az, ami mögöttük húzódik, és ami mindkettőt ösztönözte: maga az iparosítás, az ember és az oikosz tönkretevője.
„Kereszténység, demokrácia, nácizmus, kommunizmus oly sok szükséges szót hozott rossz hírbe, hogy manapság már bármilyen dologról nehéz beszélni anélkül, hogy ne tűnnénk valami alantas és gonosz dolog cinkosának.”
- Nincs ebben semmi új; hajdanán, amikor egy kínai császárt arról kérdezték, hogy mi lenne az első intézkedése országa megmentése érdekében, így felelt: „Először is helyreállítanám a szavak jelentését.” Szegény császár: bizonyára fogalma sem volt arról, mennyi trisóra lenne szükség ahhoz, hogy a szavak szemantikáját tisztára sikálhassák.
„Úgy tűnik, marxistának lenni annyit tesz, hogy a kommunista társadalmakat kivonjuk a marxista értelmezés alól.”
- Így is kellett tenni, mert a kommunista társadalmak a közhiedelemmel ellentétben nem a megelőző társadalom méhében érlelődtek, hanem a kommunista eszme megannyi inkarnációi voltak; a megelőző társadalmak csak megakadályozták őket abban, hogy valóban azzá váljanak, amivé lenniük kellett volna. (Vö. „Tízmillió fasisztával nem lehet kommunizmust építeni.”) Ezért a marxista értelmezés visszafelé nyers materializmus volt, előrefelé pedig színtiszta idealizmus, annak is a legrosszabb fajtájából.
„A marxista számára a nem-kommunista társadalmakban történő lázadás szociológiai tény, a kommunista társadalomban viszont pusztán pszichológiai tény. Ott egy ’kizsákmányolt’ lázad, itt pedig egy ’áruló’ nyilvánul meg.”
- Innen van az, hogy a kommunista társadalomban megnyilvánuló „árulót” elmebeteggé nyilvánítják, akinek „hamis tudata” van, gondos kezelésének adekvát helyéül pedig az elmegyógyintézetet jelölik ki. A teljesség kedvéért hozzátenném, hogy e kezelésmódtól már a jelenlegi nyugati társdalom sem áll távol.
„A kommunista társadalom intellektuálisan hamar megbénul a viszonzott terrortól.”*
- De csak intellektuálisan, amúgy nem.
„A veleszületett baloldaliság olyan betegség, melyet kommunista klímában kúrálnak.”
Ezt a széljegyzetet más összefüggésben már kommenteltem; ezt most újból ideillesztem:
- A legkitűnőbb hely a kúrára mondjuk Vorkuta vagy a Kolima folyó melléke; errefelé közmondásosan kiváló, „harapni friss” a levegő; a szél néha annyira éles és metsző, hogy sokan már ezt sem tudják elviselni, sajnos belehalnak a kúrába.
„A marxista elképed, midőn a politikum a kezei között függetlenedik a szociális világtól. A politikum az a tananyag, melyet a kommunista államok erőszakkal vernek bele a marxista kobakba.”
- A kommunista államok irányítói ugyanis éppannyira tisztában voltak azzal, hogy a politikum a szociális világ sűrítménye, mint azzal, hogy a politikum sűrítménye adott esetben a Kádár-kolbász, közkeletű nevén a gumibot. Korábban ezt használták előszeretettel a tananyag „fejbe verésére”, újabb időkben ehhez társult a gumilövedék; hiába, haladni kell a korral. Gumifogalmak alapos bevésésére mindmáig ezek a legjobb eszközök; a gumi, képlékenysége okán, sok mindent kibír.
„A kommunizmus elhivatottság volt, ma karrier.”
- E tétel igazságáról ma is meggyőződhetünk, mégpedig úgy, hogy hordozóját, a kommunistát egy hosszú csőbe tesszük; egyik végén mint patyolattiszta, lánglelkű forradalmár megy be, ámde a másikon már számító karriervadászként jön ki. S mi történt a csőben? Semmi különös, hatalomra jutott.
„A kommunizmus végül is nem a proletár Verelendung (elnyomorodás) végső fordulatát, hanem a proletariátus burzsoáziává történő végső átalakulását eredményezte.”
- Eddig a legtöbb világmegváltás kifizetődőnek bizonyult – legalábbis hosszú távon és legalábbis néhányaknak; miért éppen a kommunizmus lenne kivétel ez alól? 1945-49 között elvenni a másét – ráadásul a népre hivatkozva –, majd 1990-ben visszaadni azt saját maguknak – kell ennél jobb üzlet?
„Kommunistának azt nevezik, aki azért harcol, hogy az állam polgári egzisztenciát biztosítson a számára.”
- És ez a harc töretlenül folytatódik, egészen a kommunizmus végső győzelméig. Azzal pedig, hogy ebbe az egész világ belerokkan, senki sem törődik.
„A kommunizmushoz való ragaszkodás az a szertartás, amely megengedi a burzsoá értelmiséginek, hogy kiűzze magából a rossz lelkiismeret ördögét anélkül, hogy megtagadja burzsoá mivoltát.”
- Ahhoz, hogy a burzsoá értelmiségi művészi tökélyre fejlessze ezt az önmagára irányuló exorcizmust, csaknem egy évszázadra volt szükség, de napjainkra már olajozottan működik mindez. A szépen feltöltött bankkártya immáron nem akadálya a kommunista-létnek.
„A komoly marxista nem teszi magáévá a kommunista ügyet, mindössze konstatálja annak elkerülhetetlen győzelmét.”
- Azért néha a kisujját megmozdította az ügy győzelme érdekében; ennek eredménye a százmillió halott.
„A propaganda, Oroszországban éppúgy, mint Kínában, oly szándékosan választja ki az otromba érveket és a nyilvánvaló hamisításokat, hogy a kommunizmus győzelmét annak a megvetésnek kell tulajdonítani, mellyel a sokaság értelmével bánik.”
- A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy a kommunizmus otromba érvei és nyilvánvaló hamisításai voltaképp csak brutális előképét, mondhatni ujjgyakorlatát képezik a jelenlegi globalista világmegvezetésnek.
„A kommunizmus haladékról haladékra él.”
- De ebből egészen jól megél.
„A militáns kommunista a győzelme előtt a legnagyobb tiszteletet érdemli. Utána nem egyéb, mint szorgos burzsoá.”
- Hát e széljegyzettel messze nem értek egyet; Gómez Dávila talán túl távol élt ahhoz, hogy működés közben (in the making) lássa a kommunistát. Ennek diagramja a következőképp fest: nincs eszköz, bármilyen nemtelen legyen is az, amit ne használna fel a győzelem előtt, épp annak kivívása érdekében. A győzelem után pedig először is második fokozatba teszi az emberirtás gyakorlatát, legalábbis egy darabig; utána viszonylag lassan (kis)polgárosodik, de nem a saját, hanem mások munkája árán. Arra viszont, hogy valaha is szorgos polgárrá vált volna, tudomásom szerint nincs történeti adat.
„A jó kommunista költő (Aragon, Eluard, Neruda stb.) költői munkássága két részre oszlik; költői részre és kommunista részre.”
- Először is kérdés az, hogy létezik-e jó kommunista költő. (Ellenpróba: vajon létezik-e jó fasiszta költő? Na ugye! És most ne hozakodjanak elő Ezra Pounddal.) Másodszor: feltéve (és meg is engedve), hogy létezik, hogyan lehet e két részt elválasztani egymástól? Ez olyan képtelen vállalkozás lenne, mintha egy versben csak a magán- vagy csak a mássalhangzókat akarnánk elolvasni.
„Az entellektüel minden házassága a kommunista párttal házasságtöréssel végződik.”
- Feltéve, ha maradunk a polgári házasság ósdi sémájánál. Azóta sokat fejlődött a világ: van már vadházasság, távházasság, vadházasságtörés, bigámia, többnejűség, kommuna, hárem stb. – egyszóval minden, ami szem-szájnak ingere.
„A kommunista a jövő látomásában elidegenedik önmagától.”
- Ez rendben is lenne, legyen az ő baja: de miért akarja e látomást ráerőszakolni az egész világra?
„A kommunista társadalmak jövőbeni burzsoáziája derűs ünnepségeket készít elő a pokol istenei számára.”
- Bankettek rendezésével kapcsolatban nincs semmi ellenvetésem, még akkor sem, ha azok a pokol istenei számára készülnek; amiatt viszont lehet búslakodni, ha mi is a meghívottak között vagyunk, akár részt szeretnénk venni a banketteken, akár nem.
„Az irónia végül is mindig reakciós, még egy buzgó demokrata szájában is. A kommunista társadalom megreped, midőn egy militáns elmosolyodik.”
- Találós kérdés: vajon ki lehetett az a militáns, akinek mosolyától a kommunista társadalom felrepedezett, végül pedig darabokra hullott? Ó, már régóta tudjuk, hogy a diktatúrák legnagyobb ellensége nem a Kalasnyikov, hanem a mosoly!
„A kommunisták és katolikusok közötti dialógus azóta vált lehetségessé, hogy a kommunisták meghamisítják Marxot, a katolikusok pedig Krisztust.”
- Szó ami szó, az igazi, „földet és mennyeket megnyitó” dialógus nehezen megy hamisítások nélkül, ezt nevezik újhazug nyelven „kölcsönös engedménynek”, „kompromisszumkeresésnek”, „kölcsönös megértésnek”, hermeneutikai megnyílásnak stb. S mindennek betetőzéseképp az az alamuszi formula, mely szerint „fontosabb az, ami összeköt, mint ami elválaszt bennünket”. Nos hát, nem! Az igazán fontos épp az, ami elválaszt; az a karakteres, annak van éle.
„A kommunista méltóságok manapság úgy árulják el hitüket, mint akármelyik püspök.”
- S ezt annál is könnyebben tették, mert közben jónéhányan rájöttek arra, hogy hitük tévhit.
„A kommunizmus rémtettei közé kell számítani, hogy a baloldali író prózáján kívül nem ad más olvasmányt.”
- A jelenlegi világ rémtettei közé pedig azt kell számítani, hogy már semmilyen olvasmányt nem ad, ami meghaladná a 160 karaktert.
„Több évszázadnyi demagóg részegeskedés után a kommunizmus legalább helyreállítja a parancsolás jó lelkiismeretét.”
- Attól függ – tehetjük hozzá (ha nem épp akasztásról van szó). A régebbi, totalitárius parancsuralom ugyanúgy hizlalta a parancsolás jó lelkiismeretét, mint ahogy jelenleg a szűzies politikai korrektség teszi ugyanezt.
Kérdés: mi lesz az után, ha egyszer ez utóbbi is elveszíti szüzességét (Válasz: már rég elvesztette, csak mi, kívülállók, nem vagyunk beavatva ebbe. A következményeibe viszont annál inkább.)
„A kommunizmus diadala vagy veresége megfosztja álmától azokat, akiket nyugtalanít a halotti lepel – vörös vagy másféle – színe.”
- Nos, az aggódók nyugodtan hajthatják álomra a fejüket; napjainkra ugyanis kiderült, hogy az a bizonyos halotti lepel – szivárványszínű
„Az Evangéliumok és a Kommunista kiáltvány elhalványodnak; a világ jövőjét a Coca-Cola meg a pornográfia uralja.”*
- Egy ideig. Ezeket követi majd – legalábbis Harari szerint – a dataizmus. Vissza fogjuk még sírni a Coca-Colát és a pornográfiát!
„Ironikus módon a kommunista társadalmak elpolgárosodása a modern kori ember végső reménye.”*
- Ez valóban a végső remény; ez után már csak egy dolog következhet, az inga visszalengése, vagyis a polgári társadalmak elkommunistásodása; ez viszont már maga a végső reménytelenség.
(A szerző professor emeritus, a PBK tagja)
(A *-gal jelölt aforizmákat Pávai Patak Márta, a többit Csejtei Dezső fordította.)