Bevezető sorok helyett most mindössze két rövid idézet kívánkozik előre. Az első Ernest Renantól ered, aki még valamikor az 1870-80-as években jegyezte meg a baloldal forradalommániájáról: „Minden balszerencsés kísérlet után újra kezdik; nem találták meg a megoldást? Hát majd megtalálják. Az soha nem jut az eszükbe, hogy nincs megoldás, és ebben van az erejük.” E sorok megfogalmazása óta már csaknem 150 év telt el – és semmi nem változott.
A másik idézet szerzője szintén francia: Étienne Gilson, neves katolikus filozófiatörténész, aki nem sokkal az 1968-as bohózat után vetette papírra: „a forradalmi hübrisz (elbizakodottság) fő célpontja maga a Lét.” Ez a néhány szó mindennél pontosabban nevezi meg a forradalmak által okozott pusztítás természetét és annak végső horizontját. Azt, hogy támadásuk pusztító kereszttüzébe immár maga a Lét kerül, soha nem szabad feledni.
Az elrendezés változatlan: először, idézőjelek között és dőlt betűkkel Gómez Dávila széljegyzetei szerepelnek, s ezeket követik a kommentek.
- „A ’forradalom’ egyezség Milton Sátánja és Flaubert Homais-je között.”
Mi tagadás, termékeny frigy: az egyik a feneketlen gonoszságot, a másik pedig a pengeéles tudományos racionalitást hozza magával. A forradalmi lelkületben a kegyetlenség két formája fonódik össze és ver gyökeret: az egyik az érzelmek, a másik pedig az értelem felől jön. Ha sikeres az egyesülés, nincs ellenszer vele szemben.
- „A forradalmak utcai kiabálásokkal kezdődnek, és dobpergéssel végződnek.”
Nagyon kevesen vannak azok, akik már az utcai kiabálásokba is belehallják a dobpergést. S még kevesebben azok, akik még a dobpergésbe is belehallják az utcai kiabálásokat.
- „A bosszú kegyetlensége nem a sértéssel, hanem a bosszúálló kegyetlenségével arányos.
(A forradalmak metodológiájáról.)”
Akik forradalmat akarnak kirobbantani, nem árt, ha szem előtt tartják ezt a módszertani megfontolást, különben kellemetlen meglepetések érhetik őket.
- „A francia forradalom dialektikája akkor tetőzik, amikor 89 ábrándozói és antitézisük, 93 gyilkosai megszüntetve megőrződnek (aufgehoben) a Direktórium apacsaiban.”
Hát ez a szintézis nem tartozik a dialektika legfényesebb lapjai közé; ezekben az apacsokban a legsilányabb ábrándozók és a gyilkosok ötvöződnek; személyükben a gyönyör és a tőr ad randevút egymásnak. Szintézis helyett a legócskább mediocritas.
- „Hegel, ’a porosz állam filozófusa?’ – ’A francia forradalom filozófusa?’ Hát nem ’porosz államként’ végzi minden ’francia forradalom’?”
Ezek szerint a „fiatal” Hegel nem is áll oly messze az „öreg” Hegeltől. Öregkorára néha a filozófusnak is megjön az esze.
- „Thermidor minden forradalomnak olyan pontja, ahol a kegyetlenség megszűnik uralkodni a becstelenség felett azért, hogy a becstelenség uralkodjon a kegyetlenség felett.”
Nálunk ez a pont időben kissé elhúzódott; a véresen levert 1956-os forradalom (egy igazi forradalom) tette lehetővé, hogy a Rákosi-korszakot, a kegyetlenség uralmát a becstelenség felett, felváltsa a Kádár-korszak, melynek főleg későbbi korszakában a becstelenség uralkodott a kegyetlenség felett.
„Minden forradalom súlyosbítja a bajokat, melyek miatt kitört.”
S ez folyik már közel háromszáz éve – az egész modernitás nem egyéb, mint egyetlen nagy, elnyújtott forradalom –, de sohasem okulnak belőle.
- „A forradalmi megrészegültség féktelen, tiszta aktivizmusából az ember egy reggel hullasápadtan ébred, okádék és vér közepette.”
Nemcsak az előző napi tivornyából keserves a kijózanodás, hanem a forradalmi bacchanáliából is – a kettő nem is esik olyan messze egymástól. De a másnapos forradalmár ismeri a kúrát: rátölt és kettőzött erővel ott folytatja, ahol az előző nap abbahagyta. Ez a permanens forradalom elméletének természetes magyarázata – lehet, hogy Trockij is okádék és vér közepette jött rá.
- „Valamely civilizáció emlékezete intézményeinek folytonosságában rejlik. A forradalom, amely azt megszakítja azzal, hogy lerombolja ezen intézményeket, nem szabadítja meg a társadalmat bénító kitinpáncélzatától; pusztán arra kényszeríti, hogy újból elölről kezdje.”
Holott lassan 250 éve, hogy minden valamirevaló konzervatív ezt javallja: a meglévő intézmények óvatos, szakavatott és szakadatlan javítását, jobbítását. A vérgőzős és kóros emlékezetkiesésben szenvedő forradalmárok pedig – az észre hivatkozva! – mindig, mindent széttrancsíroznak.
- „A forradalom kitörésekor a vágyak állnak az eszmék szolgálatában; a forradalom győzelmekor az eszmék szolgálják a vágyakat.”*
Konkrétabban megfogalmazva: a forradalom kezdetén az eszmék azt öntik formába, hogy a forradalomban milyen vagyonnak a kisajátítására van szükség; a győzelem után a vágyak azt fejezik ki, hogy ebből a kisajátított vagyonból mit kellene személyesen megszerezni.
- „A forradalmi programok merő ideológiái a tiszta forradalomnak.”
Ha már a tényleges forradalmak sorra kudarcot vallanak, legalább a forradalom tiszta eszméje maradjon szeplőtelen, makulátlan! A tiszta forradalom mint az evilági mennyek országa!
- „Boldogok azok a forradalmárok, akik nem érik meg a forradalom győzelmét.”
S gyakran bizony épp maguk a forradalmárok tesznek a legtöbbet azért, hogy forradalmártársaikat e boldogságban részeltessék.
Hiszen a számtalan kivégzést épp annak az érdekében kell elrendelnie, hogy bevezethesse majd egyszer a halálbüntetés eltörlését. Erről persze nem ártana azoknak a véleményét is kikérnie, akiket e nemes cél érdekében épp a vesztőhelyre cipelnek.
- „Haszontalan, mint egy forradalom.”
Persze. Metafizikai szempontból. De mindig akadnak néhányan, akik busás hasznot húznak belőle – anyagi szempontból.
- „Bűnbánó, mint egy győztes forradalmár”.
Történt egyszer, hogy a gyilkolászások közepette egy embert vittek Szamuely Tibor elé a legényei, aki szívet tépően könyörgött azért, hogy ne akasszák fel. Szamuely intett nekik, hogy ne tegyék. Ez a győztes forradalmár bűnbánatának egyik oldala. Majd szárazon utánuk szólt: „Elég, ha agyonlövitek.” Ez a győztes forradalmár bűnbánatának másik oldala. Mintha – sit venia verbo – Szamuely Kierkegaard fejtegetéseit követné a végtelen rezignáció kettős mozgásáról. A különbség az, hogy amíg Kierkegaard előbb elveszítette Regina Olsent, hogy utána a paradox hitben visszakapja őt, a szerencsétlen áldozat megfordítva, előbb visszakapta az életét, majd utána veszítette el. Hiába, a bűnbánó győztes forradalmár élete is nehéz.
- „Végül is a forradalmár az az egyén, aki nem mer egyedül rabolni.”
Ezért aztán kénytelen másokkal társulni. Így ugyan osztozni kell a többiekkel, de kárpótolja az, hogy a zsákmány is nagyobb.
- „Az immanens igazságosság megköveteli, hogy csakis egy forradalmár lőheti agyon a másikat.”
Ha e szabályt be akarjuk tartani, akkor annak, aki egy forradalmárt el akar tenni láb alól, magának is fel kell csapnia forradalmárnak. Erre is bőven akad példa a történelemben.
- „A forradalmi művészet a végén a gazdag vaskereskedő szalonjait díszíti fel.”
Például úgy, hogy szépmívű, veretes kampók sorával díszíti fel a falakat, melyek nem télikabátok felakasztására szolgálnak. Ezzel is a terror esztétikáját növeli.
- „A forradalmi ékesszólás barázdákat hagy a történelemben, és alig hagy néhány macskakaparást az irodalomban.”
Ami meggyőzően mutatja, hogy adott esetben az irodalom mennyivel mélyebb tud lenni a történelemnél. Nemcsak a tudás hatalom, hanem a felejteni tudás is.
- „A hazugság a forradalmak múzsája: ez inspirálja programjaikat, kiáltványaikat, dicshimnuszaikat. De elfelejti elhallgattatni szemtanúikat.”
Ezt az apró malőrt persze könnyen orvosolni lehet azzal, ha a szemtanúkból gyorsan vértanúkat csinálnak.
- „A zsarnokságoknak nincsenek hívebb szolgái azoknál a forradalmároknál, akiket az idő előtti agyonlövetés nem véd meg veleszületett szervilizmusuktól.”
Atyavilág, mennyivel több forradalmár emlékét tisztelhetnénk ma, ha nem a zsarnokságok, hanem maguk a forradalmak jobban gondoskodtak volna forradalmáraik idő előtti agyonlövetéséről!
- „Nem az a forradalmi fermentum, ami egy népet felemel, hanem az, ami egy vezető osztályt szétrohaszt.”
Ha pedig szétrohadás nélkül nincs felemelés, akkor az előbbit, ha nem megy másként, akár mesterséges eszközökkel is elő kell idézni. (Apró, de nem lényegtelen csavar a forradalom masinériájában.)
- „A forradalom – minden forradalom, az önmagában vett forradalom – mindennemű burzsoázia anyaméhe.”
S mivel sokan már Marx előtt és Marx nélkül is jól tudták, hogy a polgárlét előfeltétele a tőkefelhalmozás, a legszemfülesebbek kiváló alkalmat láttak a forradalomban, hogy a forradalmi kisajátítás (értsd: zabrálás) által, történjen ez akár a magán-, akár a közszférára hivatkozva, megteremtsék maguknak a polgárlét anyagi feltételeit.
- „A győztes forradalmak a harácsolás túláradásai voltak. Csakis a bukott forradalmak szoktak az elnyomottak zendülései lenni.”
Itt kizárólag a végkifejlet határozza meg a forradalom jellegét. Ha győz, semmi nem állja útját annak, hogy az elnyomottak harácsolókká váljanak. Ha megbukik, a harácsolni akarók elnyomottak maradnak.
- „Egy harmadik sem a forradalmai ékesszólást, sem a szerelmes levelet nem képes derültség nélkül olvasni.”
Fenséges pillanat: egy harmadik személy szemével leshetünk be a kulcslyukon! S mit látunk? Két intimitás bimbózását, két szerelmes vallomás kiteljesedését; az egyik címzettje a szeretett személy, a másiké pedig az egész emberiség. A voyeurt mindkét esetben a tetten ért hazudozás mulattatja; holott van különbség: mégpedig az, hogy az előbbi kárvallottja csak egyetlen személy, az utóbbié viszont akár a fél emberiség is lehet.
- „Egy forradalom csak akkor legitim, amikor a forradalmár a csontjaiban érzi, hogy a társadalom, mely ellen felkel, a lázadás legitim vádlottja.”
A forradalom így tákolhat össze magának valami látszatszerű, nyögve-nyelős legitimitást. Máskülönben, jogi szempontból nézve, legitimitást keresni egy forradalomban hajmeresztő vállalkozás, még akkor is, ha „emberi jogokra” meg más effélékre hivatkoznak.
„Forradalmárként az embernek kissé hibbantnak kell lennie, konzervatívként pedig kissé cinikusnak.”
Ezek szerint a forradalmár-lét nem zárja ki a hibbantságot, sőt. Ez voltaképp a hegeli „ész csele”, csak más hangszerelésben; ennek alapján az ész nemcsak az indulatokat, szenvedélyeket küldi harcba, hogy kerülőúton valósítsa meg saját céljait, hanem olykor a hibbantakat is. Ha pedig a hibbantak egyúttal szenvedélytől is fűtöttek, garantált a siker.
- „A forradalmi lelkesültség sorscsapás a németnek, flancosság a franciának, hóbortosság az angolnak s szörnyűség a spanyolnak. Nincs nép, melyet ne lehetne elhelyezni egy olyan skálán, amely az ostobaságtól az eszelősségig terjed.”
Mily kár, hogy a multikulti ezt a szép skálát is összezutyulta!
- „A demokratikus forradalmak egyike sem csecsemősírás, hanem halálhörgés.”
Pedig a haladár évszázadok idején Európa úgy nézett ki, mint valami hatalmas inkubátorház vagy keltetőtelep, melyben úgy tenyésznek a forradalmak, mint megannyi csecsemő, az új letéteményesei, a jövő bimbózó ígéretei. Korunkra aztán kiderült, hogy ami kezdetnek tűnt, valójában a vég kezdete. Ennek legátfogóbb megfogalmazója, Spengler írja: a napnyugati ember kultúrájában (a fausti kultúrában) a francia forradalom jelenti a civilizációs korszak, vagyis a lassú pusztulás beköszöntét.
- „Minden forradalmi epizódnak arra van szüksége, hogy egy híve mesélje el, s egy ellenfele magyarázza meg.”
„Első apró lépés a tárgyilagosság felé… Az egyik hazudozását jótékonyan ellensúlyozza a másiké, mígnem a sok füllentés kagylóhéjában eljuthatunk az igazság igazgyöngyéhez.
- „A reformok bejárati rámpák a forradalmakhoz.”
Apró adalék a forradalmak elkerülhetetlenségéhez. Ha reformokat vezetnek be, az forradalomba torkollik; ha nem vezetnek be reformokat, az is. Ezért, ha a csillagokban az van megírva, hogy el kell jőnie a forradalomnak, akkor az el is jő.
- „Valamely korábbi forradalom valódi eredményeiről azokkal a forradalmárokkal konzultáljunk, akik a következőt készítik elő.”
E konzultációnak nagyjából akkora az esélye, mintha egy műlesiklót arra kérnénk, hogy hegynek felfelé ismételje meg a gyakorlatát. Egy vérbeli forradalmár mindig előre tekint, sohasem hátra; ezért, nem okulva a korábbi forradalmak kudarcaiból, soha nem tudja, hogy forradalmi vállalkozása már az előtt csődöt mondott, hogy nekikezd a kivitelezéséhez. Csak az a felháborító, hogy ennek során nem a maga bőrét viszi vásárra, hanem másokét.
- „Semmi sem lágyítja meg jobban a burzsoá szívét, mint egy idegenországbéli forradalmár.”
Akkor vajon lehetséges, hogy mindenféle forradalmi internacionalizmus eredete a vendégszerető burzsoá szívjóságában gyökerezik?
- „A forradalmár a népben saját jövőbeni vagyonának kézművesét tiszteli.”
Vagyis módosít a közmondáson; jelen esetben nem ki-ki a maga szerencséjének kovácsa – persze egy lángoló forradalomban ilyenek is vannak –, hanem az az igazi, amikor valaki a maga szerencséjét másokkal kovácsoltatja ki. Néha ezt hívják a forradalom művészetének, holott nem több ócska giccsnél.
- „A forradalmár lényegileg az az ember, aki nem sejti, hogy az emberiség merényletet követhet el önmaga ellen.”
Ha így nézzük, buzgalma fölösleges; legfeljebb csak gyorsítja azt a folyamatot, amely önmagától is bekövetkezne.
- „A civilizáció csak egy epizód, amely a neolitikus forradalommal született, és az ipari forradalommal ért véget.” *
Ez a széljegyzet mindennél jobban rávilágít a forradalom mélységesen kettős természetére, Janus-arcúságára. Az első forradalom tette lehetővé az ember felemelkedését, mindannak megteremtését, amiért érdemes élni. Ezért nem nevezném epizódnak, ami utána történt. A második pedig lehetővé teszi az ember pusztulását, mindannak elvesztését, amiért érdemes élni. Ezért nevezném epilógusnak, ami utána történt.
- „A forradalmak inkább tárgyai a szociológiának, mint a történelemnek. Az emberi természet azon alapjának megnyilvánulásaiként, mely semmire sem nevel, semmit sem civilizál, semmit sem nemesít meg, a forradalmak megfosztják az embert a történelmétől és visszatérítik az állatias magatartásokhoz.”
Ha ez így van, akkor a forradalmak nemcsak a történelemnek nem lehetnek tárgyai, hanem még a szociológiának sem; leginkább a zoológia tárgykörébe tartoznak. A forradalmak az állattan tanulmányozásra érdemes, különleges fejezetét képezik.
- „A forradalom manapság kevésbé tűnik valamely terv kivitelezési technikájának, mint inkább kábítószernek, hogy ráérő időnkben megszabaduljunk a modern életuntságtól.”
Hát napjainkra idejutottunk; hajdanán a forradalmárok szabadságról, egyenlőségről, testvériségről hazudoztak, aztán ezt hamar felváltotta a haszonszerzés vágya (a két szakasz között néha csak másodpercek teltek el), végül eljutottunk oda, hogy unaloműzőként, szórakoztatóipari és médiatermékként forgalmazzák, melyet lompos, bedrogozott barmok visznek színre. S még mindig nem tartunk a végénél.
- „A forradalom manapság tulajdonképpen nem egy politikai eseményt jelent, hanem valamiféle szédületet, érzelmi megrázkódtatást, a lét tajtékjától elárasztott lélek megrészegültségét.”
És a forradalmak mindig bőven tenyésző kufárjai épp erre játszanak rá; nemcsak a bajkeveréshez, hanem a habveréshez is kiválóan értenek, hogy ezzel a létről lefejtett szennyes lével árasszák el a gyanútlanok – főleg a fiatalok, a „forradalmi ifjúság” – lelkét.
- „A forradalmi értelmiségnek az a történelmi küldetése, hogy kiötölje a következő zsarnokság szótárát és témáit.”
A jelenlegi forradalmi értelmiség ezt a küldetést kiválóan teljesíti; rohamléptekben folyik a zsarnokság új szótárának összeállítása, az új témák kijelölésével is jól állunk, sőt, már a zsarnokság bekövetkezése is küszöbön áll.
- „A forradalmi lelkesedés első pillanatainak kivételével a nép többsége minden országban, minden korszakban a jobbközéphez húz.”*
Ebben bizakodjunk, és ez adjon reményt számunkra a jövőt illetően!
A szerző professor emeritus, a PBK tagja
(A *-gal jelölt aforizmákat Pávai Patak Márta, a többit Csejtei Dezső fordította.)