A sorrend változatlan: először, idézőjelek között és dőlt betűkkel Gómez Dávila széljegyzetei szerepelnek, s ezeket követik a kommentek.
„A modernizmus a fellengzősség kezdeti megnyilvánulásából születik; modern az, ami látszólag megengedi, hogy figyelmen kívül hagyjuk az emberi természetet.”*
A modernség ma már nemcsak látszólag engedi meg az emberi természet figyelmen kívül hagyását, hanem a leghatározottabban meg is követeli azt, és jaj annak, aki akár egy szalmaszálat is mer tenni e követelés útjába. Korunk imperatívusza: a legfőbb természetesség a természetellenesség.
A modern ember örömujjongással támogat bármiféle anonim szolgaságot.
Ugyanis nagy ravaszul már korán a fejébe verték, hogy a szolgaság mindig személyes függésen alapul. Ezért a személytelen szolgaságot már szabadságnak veszi, s már ujjong is érte.
„A modern ember többet pusztít, amikor épít, mint amikor pusztít.”
Éspedig azért, mert amikor épít, nemcsak azt pusztítja el, ami azt megelőzően létezett, hanem azt a többi lehetőséget is elpusztítja, amelyek megvalósítását épp az ő építő tevékenysége teszi lehetetlenné. Ezért jobb, ha hagyjuk pusztán csak rombolni.
„A modern ember szilárdan hisz abban, hogy csak az hiteles, ami tisztátalan."
Nem csoda; már Heidegger azt vallotta, hogy az ember a hiteltelenség mocskából csak-egy pillanatra tud kiszakadni és hitelessé válni. S ha ezt sokszor teszi, akkor a hitelesség is beszennyeződik. A közember csak a végkövetkeztetést vonta le.
„A modern ember ’változásnak’ mondja, amikor egyre gyorsabban halad ugyanazon az úton, ugyanabba az irányba.
Az elmúlt háromszáz évben csupán ily módon változott a világ.
A modern embert még az igazi változások puszta gondolata is felháborítja és megrémíti.”*
Ösztövér vadászagárként immáron háromszáz éve rohan ugyanazon cél felé, ami annál gyorsabban távolodik tőle, minél gyorsabban ered a nyomába.
„Ne mondjuk ki őszintén a modern ember előtt, hogy ez a mostani világ mennyire közönséges: ő éppen ezt a közönségességet tartja elbűvölőnek és csábítónak ebben a modern világban.”*
Nem tartozunk annyival az igazságnak, kedves Gómez Dávila, hogy felvilágosítsuk? Ó nem! Hiszen épp azért tartják a modern világot elbűvölőnek és csábítónak, mert előzőleg már fel lettek világosítva; mai nyelven szólva: már érzékenyítve lettek rá.
„A modern embernek nincs belső élete; legfeljebb belső konfliktusai vannak.”*
Ó, Spengler már régen megírta ezt, legfőképpen a modern, világvárosi nőről. De neki még legalább lelki konfliktusai vannak; a modern, világvárosi férfinak viszont – ott, belül – már csak kalkulációi és olykor altesti gerjedelmei vannak.
„Miközben a modern gép napról napra bonyolultabb, a modern ember napról napra kezdetlegesebb.”*
A kettő közötti okozati összefüggés pedig az alábbi, bármily paradoxnak tűnik is: minél bonyolultabb a modern gép, annál kezdetlegesebb alkatrészként kívánatos hozzá az azt létrehozó modern ember.
„A modern ember úgy képzeli, hogy elegendő kinyitni az ablakokat ahhoz, hogy kikúrálja a lélek fertőzését; s hogy nem szükséges eltakarítani a szemetet.”
A feje tetején állnak a dolgok: épp a modern embert kell megakadályozni abban, hogy a gyógykúrát ő végezze, hiszen őmiatta fertőződött meg a lélek, mégpedig vészesen, és miatta szaporodott fel a szemét, szintén vészesen. Olyan ez, mintha azokra bíznák a COVID-19 vírus okozta járvány felszámolását, akik előidézték azt.
„A modern ember azon nyomban elfelejti a katasztrófák tanulságát, noha azok jobb belátásra bírják még az ostobát is.”
Ez a feledékenység a természeti katasztrófákra is vonatkozik – ezekre talán kevésbé –, de a történeti katasztrófák esetében szinte döbbenetes. Példának okáért: a 2006-2010 közötti kormányok csapnivaló politikája a katasztrófa peremére sodorta országunkat; ezek az erők jövőre szeretnének visszakerülni a hatalomba. És vannak emberek – szerencsére nem sokan –, akik hitelt adnak nekik. Ez a feledékenység csimborasszója.
A modern ember tévedései megbocsáthatóbbak lennének, ha egyre elégedettebb felsőbbségi tudattal nem ismételné meg minduntalan azokat.
Ebben roppant alacsony történelmi ismeretei játszanak döntő szerepet. A nyugati (és hazai) baloldalt ismét forradalmi láz fűti, hogy „most már aztán tényleg” megvalósítják az igazságosság és egyenlőség társadalmát, nem véve tudomást arról, hogy ezzel – roppant véráldozatokat hozva – már 250 éve sikertelenül próbálkoznak. S a kudarc most sem marad el.
„Amikor valamely döntés indítéka nem gazdasági, a modern ember elámul és megijed.”
Ami nem is csoda, hiszen jó okkal hiszi azt, hogy valami rossz fát tett a tűzre.
„A modern ember megsüketíti magát a zenével, hogy ne kelljen saját magát hallania.”
Először is: nevezhető még egyáltalán zenének az, amivel megsüketíti magát? Aztán: van még egyáltalán olyan, hogy „saját maga”, amit el kellene hallgattatni a süketítő zenével? Itt is megtalálja a zsák a foltját.
„A jelenlegi ’két kultúra’ nem az irodalmi és a tudományos kultúra, hanem az, amelyik magasztalja vagy vádolja a modern embert.”
Kérdés az, hogy egyáltalán nevezhető-e még kultúrának az, ami vád- és védőbeszédekkel illeti a modern embert. Erős kétségeink vannak efelől. Ha viszont kétségeink megalapozottak, akkor nem „két kultúráról” beszélhetünk, hanem egyről sem.
„A modern ember nem is annyira a démoni bírhatnéknak, mint inkább az ostoba eszmék gyarmatosításának áldozata.”
A széljegyzet két apró módosításra szorul. Az egyik: ez a két tényező mind a mai napig egymással párhuzamosan halad, bár az utóbbi időkben érezhetően nőtt az utóbbi súlya. De azért a másik sem szorul a háttérbe. Hülyülés és bírhatnék ugyanis nem úgy viszonyul egymáshoz, mint a mérleg két serpenyője, csak ez utóbbiak esetében igaz: ha az egyik felmegy, akkor a másik lefelé mozog.
A másik: épp emiatt a modern ember nem áldozat, hanem egyszerre bűnös és balek.
Ami nem fizikai szükségszerűség, a modern ember számára egyszerű, önkényes konvenciónak tűnik.
Sok más mellett ilyen a morál és a jog is. S ha önkényes konvenciók, akkor kénye-kedve szerint csűrheti-csavarhatja őket. A modern világ nemcsak erkölcsi elmezavar (moral insanity), hanem éppúgy jogi elmezavar (legal insanity) is.
„A modern ember magánya a világegyetemben az úr magánya hallgatag rabszolgák között.”
S magányában nem veszi észre a rabszolgák vészjósló hallgatagságát. De amikor ezek megszólalnak, akkor már késő lesz.
„A modern ember nem szeret, hanem menedéket keres a szeretetben; nem remél, hanem menedéket keres a reményben; nem hisz, hanem menedéket keres egy dogmában.”
Hit, remény, szeretet; a sarkalatos teológiai erények. Gómez Dávila szerint a modern ember alkalmasint felkeresi ezeket, de nem önmagából kiindulva vagy kegyelemtől eltelve, hanem űzött vadként, menekülve… de mi elől is menekül? Saját maga elől.
„A modern ember nem tud szabadulni a kísértéstől, hogy a megengedettet a lehetségessel azonosítsa.”
Vagyis amit lehet, azt szabad is egyúttal. A modern ember feje fölül eltűnt az a hatalmas jótevő, aki – mint a vásott kisgyermeknek, aki valamilyen csínyt készül elkövetni – adott esetben rácsap a kezére, hogy „te kis gézengúz, ezt nem szabad!”
„A modern ember azt nevezi valóságnak, amit egy, a dolgok manipulálható vonásainak megragadására korlátozott észlelés fog fel.”
Ezért szenved vele született vakságban, még akkor is, ha a szemében látszólag fénylik az értelem.
„A modern ember úgy bánik a világegyetemmel, mint ahogy egy elmeháborodott bánik egy gyengeelméjűvel.”
Azt, hogy a modern ember egyre inkább úgy viselkedik, mint egy elmebajos, már régóta tudjuk. De hogy a világegyetemet gyengeelméjűnek tekinti, ez újabb fejlemény. Az még rendben is lenne, hogy a gyengeelméjűt védeni, óvni, pátyolgatni kell – ezt teszik manapság a zöldek. Ám ha ezt elmebajosként teszik, abból már nem sül ki sok jó.
„A modern ember azt hiszi, hogy valamely termék elemzése az összetevőkre redukálással azonos.”
Sajnálatos, hogy a modern ember ezt az eljárást saját magára is kiterjeszti. De akit így vizsgál, az már nem is egész és egységes ember, hanem pusztán csak egy részek halmazára hullott emberszabású lény.
A modern ember elsősorban egy olyan vallást keres, amely tagadja a kegyelmet.
Még hogy „Istennél a kegyelem”? Hogyisne! Hogy majd tőle árad ki rám a kegyelem? Ellenkezőleg! Én árasztom ki azt az egész világra, és jaj annak, aki akár csak gondolatban ellene merészel szegülni!
„A modern ember minden metafizikai dimenziót megtagad magától, és a tudomány puszta tárgyának tekinti magát.
De sikoltozik, amikor mint ilyet semmisítik meg.”
Épp a sikoltozás mutatja meg, hogy mégis volt benne valamennyi metafizikai dimenzió. De akkor már késő.
„A modern ember számára közömbös, ha saját életében nyomát sem leli a szabadságnak akkor, ha azt felmagasztosítva leli meg azok beszédeiben, akik elnyomják őt.”
Már csak ilyen a modern ember; vannak olyanok, akik a szegedi PICK szaláminak már a puszta illatától is jóllaknak.
„A modern ember szerencsétlensége nem az, hogy középszerű életet kell élnie, hanem az, hogy azt hiszi, egy olyan életet is élhetne, ami nem lenne középszerű.”
S szerencsétlenségét csak növeli, hogy mégis mindig el tudják hitetni vele ennek lehetőségét. A nyomorult balek pedig csak keresi, csak csörtet utána, mint az eltévedt vaddisznó a kukoricásban.
„Miután beszélgettünk egy ’ízig-vérig modern’ emberrel, belátjuk, hogy az emberiség kikecmergett a ’hit századaiból’, hogy beleragadjon a hiszékenység századaiba.”
S ahogy a középkori emberek nagy része is foggal-körömmel ragaszkodott a hitéhez, ugyanúgy tesz a modern ember is a hiszékenységgel. Nincs új a nap alatt, amely – nem lévén más dolga – egyforma unalommal süt mindkettőre.
„Amíg a modern ember közszemlére nem tette közönségességét, lehetséges volt a szex méltóságáról vagy szégyenéről beszélni.”
Ó, szégyen! Ma már jószerivel csak annak perverzitásáról lehet beszélni! S ráadásul minél becstelenebb módon teszik, annál nagyobb elismerésre tartanak igényt!
A modern társadalom egyre növekvő mértékben párzási időszakban levő állatok sűrű forgatagává redukálódott.
Ebben az a legérdekesebb, hogy párzani mind párzik, de szaporodásra már jóval kevésbé képes. A modern társadalom sok más mellett a szaporodást is kiszervezte a harmadik világba, hogy neki csak a párzás öröme maradjon. De ez az öröm rövid időn belül ürömmé változik.
„Már a modern ember arcára vetett puszta pillantásból következtethetünk arra, hogy mily téves dolog etikai értéket tulajdonítani szexuális viselkedésének.”
Ha pedig ez így van, akkor valóságos jótétemény a maszkviselés.
„A nemiség problémái ott kezdődnek, ahol a modern ember szerint véget érnek.”*
S mivel a nemiség problémái a modern ember szexuális gyakorlatában nagyon korán véget érnek, ezért a nemiség dolgában a modern világ még csak a kezdet kezdeténél tart.
Minden lélek sebzett, de a modern lélek bűzlő.
Valószínű, hogy ez a kellemetlen szag az oszlásnak indult lélek miatt kereng a levegőben. Türelem, már nincs sok hátra ahhoz, hogy végleg eloszoljon. Addig is valami jó erős sprayhez kell folyamodni.
„Csak az az intelligencia lehet optimista, amely a modern civilizációban már megszimatolja a dögszagot.”
Annak ellenére, hogy ez a szag igen átható, a modern világban meglehetősen kevés azon intelligenciák száma, akik optimistának nevezhetők. Persze nem is pesszimisták; csak kórosan alulfejlett a szagérzékük.
„A modern civilizáció: fehér mérnök találmánya fekete király számára.”
„Ez kérem súlyos rasszizmus!” – mondják ma. (Nem mintha ettől nem lenne igaz a fenti megállapítás.) De ha jól meggondoljuk, a tételt nem is lehet megfogalmazni anélkül, hogy valamilyen kisebbséget meg ne sértenénk vele. Ha a fekete király helyett nőt írunk, akkor a feministák tiltakoznak, ha gyermeket, akkor a gyermekvédők, ha pedig állatot, akkor az állatvédők. Akkor legjobb, ha meghagyjuk az eredeti változatot.
„A tökéletes butaság a fehér, felnőtt, modern és fejlett ember sajátja.
A néger végtére is mindig rejteget fétiseket a faliszekrényében.”
Ilyesmit botorság feltételezni a fehér, felnőtt, modern és fejlett ember részéről, aki mindenekelőtt önmagában hisz. A néger viszont a szellemekben is. Nagy kérdés, hogy melyikük előtt tárja fel magát mélyebben a világ.
Modernnek lenni azt jelenti, hogy hidegen szemléljük az idegen halált, a sajátunkéra pedig sohasem gondolunk.
Ez a halhatatlanság olcsó, mezítlábas, lábszagú válfaja: az idegen halál mindig másoké, a sajátom soha nincs magam előtt, ergo sose halok meg. Rilkének lenne ehhez egy-két szava.
„A modern nagyváros csak kloákákat hagy örökül a jövőbeni archeológusoknak.”
Itt persze nem arról van szó, hogy a modern nagyvárosból csak a szennyvízcsatornák maradnak fenn, hanem arról, hogy a modern nagyváros, úgy ahogy van, egyre inkább egy nagy kloáka.
A modern metropolisz nem város, hanem betegség.*
Mégpedig fertőző betegség, országról országra, kontinensről kontinensre terjed. Most éppen Afrika van soron, hogy azonmód elkapja.
„A modern lelkek még csak nem is szétrothadnak; oxidálódnak.”
A vas és az acél oxidálódását közönségesen rozsdásodásnak nevezik. No mármost, amikor a modern lelkek, ahelyett, hogy egyszerűen szétrothadnának, oxidálódnak, akkor hosszú ideig szennyezik a környezetüket, meg persze a jobb sorsra érdemes lelkeket is.
A modern lelkek világa valóságos rozsdatemető.
„A modern arc rútsága etikai jelenség.”
Hát akkor itt az ideje a ráncfelvarrásnak, hajültetésnek, botox-kezelésnek, a legkülönfélébb plasztikai beavatkozásoknak. De az etikai részt, az etikumot nem lehet plasztikával eltüntetni.
„A modern történelem kézikönyvei a csőd leltárkönyvei.”
Ez a gondolat, olykor az egész történelemre kiterjesztve, másoknál is megjelenik. Talleyrand szerint pl. a történelem az emberiség baleseti krónikája, egy kortárs szerző pedig úgy fogalmaz, hogy „a történelem könyve: egy démon stílusgyakorlata, sok-sok vörös javítással.”
Becsukhatjuk a leltárkönyvet. Túl sok vér szivárog ki a lapjai közül.
„A modern politikai tanok alkalmazkodásképes ideológiákat rejtenek magukban.
Az utolsó politikai eszme a Sacrum Imperium volt.”
Talán azért, mert ennek még nem kellett gazsulálnia. Ez az Impérium még tudta a helyét ég és föld között. Ugyan a rákövetkezők is tudták, csak az a hely az ő esetükben nem az égi és a földi, hanem a földi és a földalatti között volt.
„A maximalizálás modern kori, az optimalizálás viszont civilizált imperatívusz.”*
Ezért beszélnek például profitmaximalizálásról; ellenben a profitoptimalizálás kifejezés teljes képtelenség.
„Minden modern kori vállalkozás legfőbb ismertetőjegye a technikai apparátus bonyolultsága és hatalmas mérete, valamint a végtermék jelentéktelensége között érzékelhető kontraszt.”*
Ha pedig ezt valaki nem hiszi, elegendő egy egyszerű példát felhozni: valamely egyetem intézményi átvilágítását annak akkreditálása során, ahol hegyek vajúdnak, és sokszor még aprócska egerek sem születnek. S ha ez a helyzet kicsiben, akkor milyen lehet nagyban?
A modern társadalom nem az életre, hanem szolgálatra nevel.
A tétel igazságán mit sem változtat, hogy Gómez Dávilának itt nem a „szolgálat”, hanem a „szolgaság” szót kellett volna használnia. Ettől persze a szolgálatra neveltek is megérdemlik a jutalomfalatot!
„A szokások növekvő szabadsága a modern társadalomban nem szüntette meg az otthoni konfliktusokat.
Csak a méltóságtól fosztotta meg őket.”
Ezért került előtérbe a jogok védelme a családban. Ahová más eszközök, szokások – tekintély, hűség, hála, tisztelet, elismerés, bizalom, szeretet stb. – híján csak a jog igazgat, ott már súlyos bajok vannak.
„A modern társadalom oly gyorsasággal aljasodik el, hogy minden új reggel nosztalgiával szemléljük a tegnapi ellenfelet.
A marxisták számunkra már kezdenek a Nyugat utolsó arisztokratáinak tűnni.”
No, túlzásokba azért ne essünk! Értem én, hogy Gómez Dávila mit akar mondani, de a marxistákat az arisztokratákkal társítani azért mégiscsak sok! Ettől a marxista nem lesz több, az arisztokrata viszont jóval kevesebbé válik.
„A modern világ bűnössége nagyobb a „chaumières” (kunyhók) lerombolása, mint a „chateaux” (kastélyok) felgyújtása miatt.
Ami a XIX. század során kialszik, az az egyszerű emberek méltósága.”
Pedig a modern világ azzal az ígérettel lépett színre, hogy most majd végre igazságot szolgáltat a közembereknek, a néptömegeknek (sans-culotte-ok, proletárok, muzsikok, fellahok tömegeinek). S mi lett mindennek a vége? Az, hogy a modern világ csak felhasználta őket saját céljai megvalósításához. Becsapás ez felsőfokon.
„Csak a modern világ sűrű bozótosából kikeveredve látjuk meg az utat a messzeségben.”
A modern világ eredetileg úgy lépett színre, hogy majd tiszta, nyílegyenes utakat vág a létezés sűrűjében. Mostanra eljutottunk oda, hogy ez az általa kiépített úthálózat még áttekinthetetlenebb lett, mint amilyen az eredeti sűrűség volt, valóságos dzsungelként vesz körül bennünket. Minden tisztelet azoké a keveseké, akiknek sikerült kijutni ebből a dzsumbujból.
„Azok növekvő száma, akik a modern világot ’elfogadhatatlannak’ tartják, akár még erősíthetne is bennünket, ha nem tudnánk, hogy ugyanazon meggyőződések rabjai, melyek e világot elfogadhatatlanná tették.”
Tipikus esete ennek azok egyre csökkenő száma, akik néhány évtizeddel ezelőtt büszkén és hivalkodva nem átallottak magukat posztmodernnek nevezni; vagyis olyanoknak, akik már „túl vannak” a modernségen, holott mást sem csináltak, minthogy a posztmodern hóbortból hasznot húzva maguknak szüretelték le a modernitás legédesebb szőlőfürtjeit.
„Ahhoz, hogy a modern világ dicső nevekkel páváskodhasson, ellenségei nevét kell citálnia.”
Annál is inkább, mert a modern világ egyre inkább anonim lesz; hiába emel neveket a magasba, azok rövid tündöklés után mind megfakulnak. Csak a team-munka arat. Ezzel szemben a modernség valamely régi, derék ellenfelének neve – mint amilyen Baudelaire, Blake, Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche vagy Dosztojevszkij – évszázadokon át fennmarad, nem fog rajta az idő. A XXI. századot már a szinte teljes névtelenség jellemzi.
Az egyedüli szobrok, melyek lerombolására a modern világ nem érzi késztetve magát minden húsz évben, az ő ellenségeinek a szobrai.
Kelet-Európa az utóbbi száz évben nagyjából tartotta is magát ezekhez a húsz évenkénti szobordöntögetésekhez. Nyugat-Európában és Amerikában viszont már évszázadok óta nem került sor ilyesmikre. Sebaj, most aztán bepótolják! S az eredményeit látva szinte behozhatatlan előnyre tesznek szert velünk szemben!
„A modern világ három, egymástól független kauzális sorozat, a demográfiai expanzió, a demokratikus propaganda és az ipari forradalom összefolyásából ered.”*
Megszűnése pedig úgy következik be, hogy először a demokratikus propaganda felszámolja a demográfiai expanziót (jelenleg itt tartunk), utána pedig az ipari forradalom az első kettőt.
„A reakciós téved, midőn feltételezi, hogy a demokrata elutasítja az érveit, de osztja a viszolygásait.
A modern világ egy disznól, melynek posványában a mai ember örömmel hempereg.”
Szegény reakciós magára marad, ha még a vele vitában álló demokrata is belemerül a posványba. Joga van persze hozzá, hiszen a dagonyázás is emberi jog. Klímavédelmi okok miatt pedig óvni kell a posványt a kiszáradástól.
„A modern világ rútsága titáni munkát tett szükségessé.”
Meghiszem azt! Hiszen egy alapvetően szép világot kellett rúttá tenni! Csoda, hogy ebbe a herkulesi feladatba nem rokkant bele a modernitás!
A modern világ olyan megoldásokkal oldja meg a problémáit, melyek rosszabbak ez utóbbiaknál.
Tökéletes példája ennek az, amikor, akár időlegesen is, szénerőművekkel helyettesíti az atomerőműveket. Olyan ostobaság ez, melytől az embert kirázza a hideg. Főleg télen.
„A modern világ ellenségei a XIX. században a jövőben bízhattak.
Ebben a században [XX. század] csak a múlt csupasz nosztalgiája marad.”
És mi legyen velünk, XXI. századiakkal, akik előtt már sem a jövő, sem a múlt nem kínál kiutat? Maradjunk a jelen foglyai? Örök jelenre ítéltettünk? Az Úr legyen velünk!
„A modern történelem két ember közötti dialógus: az egyik Istenben hisz, a másik istennek hiszi magát.”
Az azért túlzás, hogy ezt a viszonyt Gómez Dávila dialógusnak nevezi: ezek az emberek ugyanis tűzzel-vassal irtották egymást; mára finomodtak a módszerek, de a lélek mélyén megbúvó gyilkos düh lényegileg ugyanaz.
„A tudatalatti elbűvöli a modern mentalitást.
Merthogy kedvelt ostobaságait megcáfolhatatlan hipotézisekként helyezheti el ott.”
Igen, a tudatalatti egyszerre tölti be a lelki szemeteskuka és a dúsgazdag kincsestár szerepét. Gusztus kérdése, hogy ki melyiket választja. Turkálni mindkettőben lehet.
Modern mentalitásnak a főbűnök igazolásának folyamatát nevezik.
Jelenleg még csak az igazolásuknál tartunk, de nincs már messze az az idő, amikor a megszüntetésük kerül majd napirendre, de csak azért, hogy aztán, némi idő elteltével, erényekké avassák azokat. A hét főbűn heves versenyben áll egymással ezen a téren. Megállapítható, hogy napjainkban a bujaság toronymagasan megelőzi az összes többit.
„A világnak a modern mentalitás általi fogalmi szennyezése súlyosabb, mint a környezet szennyezése a jelenkori ipar által.”
Nocsak, nocsak! Úgy tűnik, hogy a kultúrszemét felhalmozásának nagyságrendje már 50-60 évvel ezelőtt szemet szúrt némelyeknek. Azóta aztán a kultúra és a környezet szennyezése is alaposan belehúzott, és ember legyen a talpán, aki meg tudná mondani, melyik vezet ebben. A különbség abban van, hogy a kultúra szennyezése talán nehezebben látható, bár utóbbi időkben már a környezeti szennyezés eltüntetéséért, szőnyeg alá söpréséért is sokat tesznek.
„A nevelés célja az individualitás semmibevevése.
Részben ezen oly nyilvánvaló igazság elfeledéséből ered a modern söpredék.”
A jelenlegi nevelés tulajdonképpeni célja – bármit hazudozzon is egyébként – a tömegember kitenyésztése, mert manapság erre van szükség a futószalagtól kezdve a multiknak végzett irodamunkával bezárólag. A tömegemberből pedig nem születik minőség; jól tudta ezt már Ortega. Az pedig, hogy egyébiránt söpredék lesz belőle, járulékos mellékhatás, de az is lehet, hogy nem is titkolt célja a modernitásnak.
„A modern világ számára nincs más megoldás, mint az Utolsó Ítélet.
Igazán véget érhetne már.”*
Ilyen könnyen azért nem érnek véget a dolgok. A modern világ még sokáig elvegetál; a vége pedig talán a világ végét is jelenti egyúttal. Merthogy maga a modern világ az Utolsó Ítélet. Vagyis nem úgy áll a helyzet, hogy az ember majd valamilyen büntetést kap a modern világért. Maga ez a világ a végső büntetés.
(Folytatása következik)
(A szerző professor emeritus, a PBK tagja)
(A *-gal jelölt aforizmákat Pávai Patak Márta, a többit Csejtei Dezső fordította.)
