NICOLÁS GÓMEZ DÁVILA: EGY JOBBOS A BALNAK! - SZÉLJEGYZETEK - KOMMENTEKKEL 11/2. RÉSZ

Mivel az első részhez írt bevezető szavak a demokrácia értelmezése kapcsán vonatkoznak erre a második részre is, ezért most nem ismétlem meg őket.

A sorrend változatlan: először, idézőjelek között és dőlt betűkkel Gómez Dávila széljegyzetei szerepelnek, s ezeket követik a kommentek.

„Amíg van, aki igazságtalanul ítél, a mű él. Az elfogulatlanság az ő halotti anyakönyvi kivonata.

Amíg Platónt szidalmazzák, addig nem győz a demokrácia.”

Ennek alapján csak remélni lehet, hogy Platónt még beláthatatlanul hosszú ideig fogják szidalmazni.

„Az athéni demokrácia csakis azokat lelkesíti, akik nem ismerik a görög történetírókat.”

Aha! Akkor itt a magyarázata annak, hogy miért lelkesednek érte oly sokan!

A demagógia az a szó, melyet a demokraták használnak, midőn megijeszti őket a demokrácia.

Apró módosításra van itt szükség: a „demagógia” szó jelentése mára kissé megkopott, majdhogynem illetlenné vált; ezért sokkal elegánsabb, ha helyette a „populizmus” szót használják a demokráciától megrettent demokraták. Csak azt nem veszik észre, hogy mindkét szó gyökere – démosz, populus – lényegileg ugyanaz. Mint ahogy a demokráciáé is.

„Az, aki az igazságot mondja, addig békén élhet egy demokráciában, ameddig komolyan nem veszik.

Aztán jön a bürökpohár.”

No, erre már iszunk!

„A görög irodalom és a görög művészet olyan csodálatot ébreszt, hogy az utókor előtt rejtve marad a görög férfi, aki irigy, illojális, sportrajongó, demokrata és buzi.”*

Hát, ha a felsoroláson végignézünk, akkor láthatjuk, hogy van számtalan olyan mai férfi, aki semmiben sem különbözik a görögtől. Talán épp ez a magyarázat arra, hogy miért ébred benne csodálat a görög irodalom és a görög művészet iránt (ha még némi műveltség is szorult belé).

A demokrata, az egyenlőség keresése során, ráereszti a simítófát az emberiségre, hogy lecsapja azt, ami kiáll: a fejet. A lefejezés a demokratikus mise központi szertartása.

Ilyen szempontból Tarquinius Superbus római király örök példáját adta a következetes egalitarizmusnak, amikor – tanácsokat adván fiának – lecsapdosta a kertjében túl magasra nőtt mákfejeket. A kertészkedésnek ezt a vonzó válfaját később sokan művelték. A szent guillotine már az ipari méretű alkalmazást jelentette.

„A ’Haladás’, a ’Demokrácia”, az ’Osztálynélküli társadalom’ fanatizálja a tömeget, de lehangolja és hidegen hagyja a múzsákat.”

Teljesen érthető: a Haladásnak, a Demokráciának és az Osztálynélküli társadalomnak nem múzsákra, hanem muzsikokra van szüksége.

„A XIX. századi demokrácia prófétái által megjövendölt Messiásból a végén pusztán csak elvetélt Antikrisztus lett.”

Gyászos vég! Ebben az esetben – kivételesen – nem származott volna kár az idejében elvégzett abortuszból! Sok tízmillió ember életét mentette volna meg!

A liberális demokrácia az a berendezkedés, melyben a demokrácia lealjasítja a szabadságot, mielőtt megfojtaná azt.

A mai nyugati világot elnézve csak az a kérdés, hogy még a lealjasítás művelete folyik-e, vagy pedig már a megfojtás van soron. A finom átmenet biztosítása végett lehet egyszerre mindkettőt gyakorolni.

„A demokráciában a politikusok a gyengeelméjűség sűrítményei.”

Olyannyira, hogy e gyengeelméjű sűrítményeket tartósítva és palackozva még exportálni is lehet.

„A demokrácia, miután kihirdette az eredendő ártatlanság dogmáját, arra a következtetésre jut most, hogy nem az irigy gyilkos a bűnös, hanem az áldozat, aki felkeltette annak irigységét.”

Ha ezt Raszkolnyikov megélte volna! Dörzsölné a kezét örömében!

A demokrácia nem annyira a szavak, mint inkább a hazugságok birodalma.

S ez annál is rosszabb, mert a szavakat adott esetben szótárakba lehet zárni, a hazugságok viszont szabadon grasszálnak.

„Az arisztokráciák a történelem normális szülései, a demokráciák pedig a vetélései.”

Ha ez napjainkban is így lenne, akkor a történelem hamarosan kimúlna, oly nagy a vetélések száma. És itt végképp nem a spontán vetélésekre gondolok.

„A nép szeretete arisztokrata elhivatottság. A demokrata csak választási időszakban szereti.”

Ezért oly bensőséges a demokrata nép iránti szeretete. Olyan, mint az állatok párosodása: periódushoz kötött. Milyen szürke és egyszínű lenne máskülönben!

„A demokrata úgy védi meg a meggyőződéseit, hogy maradinak nyilvánítja azt, aki őt támadja.”

Puszta meggyőződések esetében ennek még lenne is valami csekély létalapja. Az igazság esetében már nem. De a demokratának az igazság is pusztán csak egy meggyőződés. Így viszont már problematikusabb az eljárás.

„Egy demokráciában minden igazság paradoxonnak tűnik.”

Ezért váltják fel a meggyőződéssel, mint ahogy ezt a megelőző kommentben is jeleztem.

„A demokrácia képtelen különbséget tenni igazság és tévedés között; csupán a népszerű és a népszerűtlen véleményeket tudja megkülönböztetni.”*

Igazság? Hát hol élünk! Szolidabbra fogva: a demokrácia jelenlegi formája annyiban tesz túl a Gómez Dávila által vázolt kórképen, hogy már a népszerű és a népszerűtlen vélemények megkülönböztetése sem szükséges, hiszen a népszerűtlen véleményeket is percek alatt népszerűvé tudja tenni.

„A gondviselés úgy döntött, hogy a demokratának adja a győzelmet, a reakciósnak pedig az igazságot.”           

A demokrata úgy véli, hogy a győzelem egyúttal az igazságot is jelenti, a reakciós viszont soha nem véli úgy, hogy az igazság egyszersmind győzelmet is jelent.

„A demokrata politikus nem azokat az eszméket teszi magáévá, melyekben hisz, hanem azokat, melyeket nyerőnek hisz.”

Hiszen hinni oly sok eszmében lehet! Így hát szelektálni kell közöttük. Annak tisztázása, hogy melyik eszme igaz, és melyik hazug, sok időbe kerül. Ezért választja azt, amelyet nyerőnek hisz. Az biztosan igaz is!

A demokrata csakis azt a véleményt tiszteli, melynek nagy kórus tapsol.

Úgy kell neki! Ennek érdekében még arra is hajlandó, hogy – virtualiter – bohócruhát öltsön, és csörgősipkát húzzon a fejére, miközben többnyire rosszul szabott kosztümben vagy elfuserált öltönyben jelenik meg a kifutón a kóristák előtt.

„A demokrata választási stratégiája az ember lenézésének elképzelésén alapul, amely teljes ellentétben áll azzal a behízelgő elgondolással, melyet beszédeiben hirdet.”

Igen, a választásokon alapuló demokrácia apró örömei! A választás igen gyakran nemcsak alap-, hanem egyúttal magasiskolája is a színlelésnek. A szereplők itt aztán tényleg keresik a szerzőjüket, hála néked, Pirandello!

„Az igazi demokratának, ha nagyarányú vereséget szenved, nemcsak a vereségét kellene kinyilvánítania, hanem azt is be kellene vallania, hogy nem volt igaza.”

Azt már nem! Hogyisne! Még csak azt kéne! Az igazi demokratának soha nem szabad bevallania, hogy nem volt igaza, hanem épp ellenkezőleg, váltig azt kell erősítgetnie, hogy igaza volt, csak ezt „nem megfelelően kommunikálta”.

„A demokrata feltételezi, hogy saját méltóságának biztosítása végett le kell becsülni az idegen nagyságot.”

Más összefüggésben már érintettük ezt a kérdést; attól még nem fogok jobban hegedülni, hogy kivégeztetem mindazokat, akik nálam jobban tudnak hegedülni. S ettől még saját méltóságom sem biztos, hogy hízik.

„Az ostobaság, a törekvő taktikája, azt a veszélyt rejti magában, hogy hiteles ostobasággá változik.

A szenilis demokrata elméje már csak választási beszédekre való eszméket tartalmaz.”

Édes Istenem, de sok országban örülnének annak, ha a szenilis demokraták elméje még választási beszédekre való eszméket tartalmazna! De gyakran már csak olyasmik vannak amaz elmékben, hogy „ejnye, miről is szónokoltam alig néhány perce?”

„A demokratának csak akkor akaródzik nyafogni, ha a közvélemény pácban hagyja.”

Márpedig nemcsak a szerencse, de a közvélemény is forgandó. De még mennyire az! Pláne akkor, ha látszólagos forgandóságát gondos kezek forgatják!

„A demokrácia kétszáz év óta úgy jár el, hogy először száműzi a reakcióst, aztán pedig elítéli, mert emigrált.”

Ebben is megmutatkozik a demokrácia eredendő humanizmusa. Bezzeg a diktatúrák! Ott először is felkötik a reakcióst, aztán pedig elítélik, mivel mert reakciós lenni.

A demokrácia nem ruházza fel hatalommal azt, aki nem teszi le előtte a hűségesküt, hogy feláldozza neki a lelkiismeretét és az ízlését.

Igen, a lelkiismeretlenség és az ízléstelenség valóságos kiváltságlevél a demokratikus kormányzáshoz. S a kettő közül is főleg az utóbbi igazán elengedhetetlen. Baltasar Gracián elégedetten mosolyog a sírjában.

„A demokrácia alapvető posztulátuma: az állampolgár lelkiismerete a törvény.”

Mi tagadás, ha ez így van, akkor a demokrácia elég ingatag talapzaton nyugszik. Ellenben nagy előnye, hogy a legkönnyebben biztosít helyet a rontásnak. Hiszen legkevésbé az állampolgár lelkiismerete az, ami „ércnél maradandóbb”.

„A demagógia hamar megszűnik a demokratikus ideológia eszköze lenni, hogy a demokrácia ideológiájává változzon át.”

Érdekes és észrevétlen változás; a finom átmenetről maga a céllá emelt eszköz, a demagógia gondoskodik. Demokrácia és demagógia édestestvérek; s erről nemcsak a közös szóeredet tanúskodik.

„A jelenlegi egyház nem azért öleli magához a demokráciát, mert megbocsát neki, hanem azért, hogy a demokrácia bocsásson meg őneki.”

Lehet, hogy az egyház a demokrácia jóakaratára apellál; hisz az ő tanításában fogantak meg, az ő kebelében születtek azok a jelszavak – szabadság, egyenlőség, testvériség –, melyekkel aztán a demokrácia rútul visszaélt.

„A nép nem szükségképpen közönséges.

Még egy demokráciában sem.

Egy demokrácia felsőbb osztályai viszont szükségképpen azok, mert ha tagjai nem lennének közönségesek, nem emelkedtek volna a magasba egy demokráciában.”

Ha ez így van, akkor a demokráciák – a régiek is, meg az újabbak is – valóságos gyorsliftjei a közönségességnek. Csak körül kell nézni, közben pedig némi Thuküdidészt – esetleg Platónt – érdemes olvasni.

„Az úgynevezett parasztdemokráciák, melyeket tévesen illetnek e névvel, nem voltak demokráciák.

Kétségtelen, hogy ezekben a nép választotta a kormányzót, de a szokásjog uralkodott.

No mármost, a demokráciának nem a kormányzó megválasztása a lényege, hanem a törvény önkényes manipulálása.”

S ha valaki kételkedne ez utóbbi megállapításban, akkor érdemes felidézni az emlékezetben az Európai Uniót irányító felsőbb szintű elit ténykedését, ennek tagjai kényük-kedvük szerint úgy szabdalják és csontozzák ki a törvényeket, mintha egy körúti hentesüzletben lennének. A kelet-európai tagállamoknak gyakran csak a porcosa jut.

„A demokráciákban az a ’hazafi’, aki az államból él; s az az ’egoista’, akiből az állam él.”

Miket nem olvasok! Tán csak nem bújt ki Gómez Dávilából az ironikus? Á, dehogy! Hiszen a demokráciáról ír!

„A buzgalomnak az a kultusza, mellyel a demokrata az emberiségnek hódol, csak azzal a hidegséggel vethető egybe, mellyel lenézi az egyént.

A reakciós megveti az embert, anélkül, hogy egyetlen olyan egyénnel is találkozna, akit lebecsül.”

Ó, a jó Dosztojevszkij! Mit is mond Iván Karamazovnak Aljosa? „Te szereted az emberiséget, de nem szereted az egyes embert!” Hát persze, hiszen Iván Karamazov forradalmár demokrata volt a javából! És Dosztojevszkij? Ő pedig reakciós lenne? A választ az olvasóra bízom.

„Az az egyén, akinek hiteles elhivatottsága van, reakciós. Bármilyen vélekedéseket tesz is magáévá.

A demokrata pedig az, aki elvárja, hogy a külvilág tűzzön ki neki célokat.”

Még akkor is, ha ez a külvilág adott esetben maga az alvilág. Ilyenkor pedig az a legjobb, ha a demokrata úticélja egyenesen a túlvilág.

„A demokrata a körülményeket okolja a tévedéseiért. Mi a véletlennek vagyunk hálásak a sikereinkért.”

Hát igen, a demokrata a kívülről vezérelt ember mintapéldánya. Már ha a kudarcairól van szó. De ha ne adj’ Isten sikeres valamiben, akkor azt nem a véletlennek tulajdonítja, hanem a benne személyesen testet öltő történelmi szükségszerűségnek.

A demokrata szerint az egészség jele, ha férgek nyüzsögnek egy társadalom hullájában.

Hisz’ oly sokan vannak, és oly egyformák! Szabadok és egyenlők! Talán még testvérek is! Egyszóval demokratikusak!

„A demokrata nem éri be azzal, hogy tiszteljük, amit a saját életével akar csinálni; ezen kívül még azt is követeli, hogy tiszteljük, amit a miénkkel akar csinálni.”

Mindezt persze az egyéni jogok maximális tiszteletben tartására hivatkozva teszi. Legfeljebb akkor kapcsolja be a pofozógép gombját, ha mi viszont ezt, saját életünket illetően, nem akarjuk önszántunkból megtenni.

„Mikor a demokratának elüszkösödik az egyik ujja, csak az jut az eszébe, hogy olyan törvényt követeljen, amely elrendeli minden kéz levágását.”

Csak a kezét? Igen – elvégre méltányosság is van a világon. Már a kézeltávolítás is meggyőzően bizonyítja a demokratikus szolidaritást. (A fejeket egyelőre talonban tartják.) Világ kezei egyesüljetek!

A demokrata politikusnak, aki arra van kiképezve, hogy eladja magát a választóknak, szokásává válik, hogy bármilyen ajánlattevőnek eladja magát.

Mondhatni, ez a szakmával együtt járó ártalom. Minden az ajánlattevő minőségétől függ: hogy nagystílű pénzügyi gazember-e az illető, vagy pedig egyszerű politikai strici.

„A populáris összekeverése a demokratikussal a demokrata taktikai leleményessége.”

Élő példája ennek a jelenlegi brüsszeli uralkodó elit. Ha egy demokrata ellenük dolgozik, legott populistának kiáltják ki, azt a populistát pedig, aki értük, demokratának, s ekként ajnározzák.

„A demokrata nem azt veszi tekintetbe, hogy a kritikusai tévednek, hanem azt, hogy gyalázkodnak.”

Imígyen válik ez a hamis fontosságtudat rút példájává.

„Ahol a jogszabályoknak már csak hatálya van, ott végül az etikai normáknak is már csak hatálya lesz.

A demokrácia magát a morált is demoralizálja.”

Ha pedig a jog mellett a morál is diszkreditálódik, ott már csak a villanypásztor – értsd: a net világa – marad az emberek igazgatására. De reménykedhetünk, hiszen jól idomítható, értelmes fajta.

„A demokrácia a gnosztikus teológia politikája.”

A mindentudás délibábja nemcsak a teológiában éreztette káros hatását; jelenleg a politikában pusztít. Csak amíg a teológiában ennek viszonylag kevés áldozata volt, a politikában annál több. Már eddig is; és hol van még a vége…

Egy demokráciában a szabadság védelmezői egyre növekvő erőfeszítést kénytelenek tenni azért, hogy megmentsék a szabadság egyre csökkenő részét.

Pontosan ez megy végbe napjainkban a mintademokráciában, az Amerikai Egyesült Államokban. Minél megveszekedettebben védik a szabadság védelmezői a szabadságot, annál kevesebb marad belőle (akárcsak Balzac híres regényében a szamárbőrből), és mikor ez eléri a nullpontot, a demokrácia beteljesedett zsarnoksággá változik.

„Egy hierarchikus társadalomban senkinek sem jut az eszébe, hogy összekeverje a rangot a személlyel.

A demokráciákban ellenkezőleg, a ’feljebbvalók’ feljebbvalóknak hiszik magukat.”

Olyasmi ez, mintha valaki, fürdőgatyát húzva magára, azt hiszi, hogy ettől már úszni is tud. De példának okáért a szmokingot is említhetném. Ám itt befejezem, nehogy valaki magára vegye.

„A liberális demokráciák egalitarizmusa nem a gazdagokat számolta fel, hanem csak a tisztességes gazdagokat.”

Van itt valami, amire Gómez Dávila nem figyel fel. Régen rossz ugyanis, ha egy liberális demokrácia egalitárius. Törekedni persze törekedhet erre, de ettől még nem lesz az.

„A szabadság nem a politikai hatalomból való részesedést jelenti.

A szabadságnak a politikai hatalom terminusaiban való meghatározása az a csel, amely becsapja a demokratát.”

Erről másutt már volt szó. Ha az ember tisztában lenne az igazi szabadság rettenetes terhével, nem kapadozna úgy utána. A politikai értelemben vett szabadság az a cumi, amit a közember azon nyomban bekap és kéjesen cuppogtat, csakhogy elűzze a feje fölül az igazi szabadság fenyegető fellegét.

„A demokrata titkon arra vágyik, hogy csak annak engedelmeskedjen, aki nem érdemli meg azt, hogy parancsoljon.

Hiszen milyen más választási kritérium magyarázza meg az általános választójog kudarcait?”

A hazugság nem az, hogy az örökletes monarchia nem teszi lehetővé, hogy érdemtelenek parancsoljanak, hanem inkább az, hogy a demokrácia kizárja ezt. (Legutóbbi példája ennek az őszhajú alvósbaba odaát, túl az Óperenciás-tengeren.) Ha viszont egyik berendezkedés sem képes ennek megakadályozására, akkor abban már nem az örökletes monarchia vagy a demokrácia berendezkedése a hibás. Hanem maga az ember.

„A nép plebsszé való átformálása megköveteli a demokrata buzgó és szorgos beavatkozását.”

Őszintén szólva kétlem, hogy ehhez az átformáláshoz a demokrata buzgó és szorgos beavatkozására lenne szükség. Sajnos megy az anélkül is. A demokrata legfeljebb csak rásegít.

Ahhoz, hogy szabadjára engedjük a demokrata sátáni gőgjét, elegendő, ha figyelmetlenségből a tyúkszemére lépünk.

Ezek szerint nem szükséges választást nyerni ellene? Minek akkora hajcihő! Hiszen már egy aprócska fricska, pl. a tyúkszemére lépés kibillenti megtámadhatatlan felsőbbrendűségéből, és legott gőgössé teszi! Akkor lehet, hogy a demokrata politikusokat ezért övezik oly féltő gonddal a biztonsági emberek? Nehogy valaki a tyúkszemére lépjen szegénynek?

„A demokrata programjának nagyvonalúságával vigasztalja magát ama katasztrófák nagysága miatt, melyeket okozott.”

Ebben nyilvánul meg a diktátorral szembeni fölényének humanizmusa; hiszen ha az utóbbi ugyanazokat a nagy katasztrófákat okozza, mint amaz, akkor ő agyonlöveti a katasztrófa vélt vagy valóságos okozóit – saját magát kivéve. Ebből az összehasonlításból is kitetszik az emberiség viharos fejlődése.

„A szabadság a demokrata kezében nem egyéb, mint álkulcs, hogy még a legvégső zárszerkezeteket is feltörje.”

Ezért eleve nem árt némi elővigyázatosság már akkor is, ha a demokrata pusztán csak szájára veszi a szabadság szót. S persze a biztonsági zárat is érdemes aktiválni.

„Egy demokráciában csak a politikus mosolyog a többiekre – választási szavazatok megszerzése végett.

A többiek nem adhatják meg neki a kölcsönös mosoly luxusát: mindenki az összes többi vetélytársa.”

A legfejlettebb demokráciákban ez az obligát mosoly örökmosollyá változik, és ekként fagy rá a politikus arcára; a demokratikus politikusból ekkor lesz nevető ember – Victor Hugo-i értelemben véve. A mosolyfelvarrás plasztikai műtétét ma már széles körben gyakorolják.

„Az emberiségnek olykor évszázadokra van szüksége ahhoz, hogy szétválasszon olyan eszméket, melyeket elhamarkodottan kapcsoltak egymáshoz.

Ilyen például a demokrácia és a liberalizmus.”

Azt, hogy e kettő egybekapcsolása mennyire szűklátókörűvé, csökötté, maradivá képes tenni a gondolkodást, jól mutatja az a világméretű felhorkanás, amelyet akkor lehetett hallani, amikor egy nagyformátumú politikus – a politikusok körében elsőként – megpendítette az „illiberális demokrácia” lehetőségét. S ugyanezen szemforgató tiltakozók azok, akik ma sunyi módon ennek fordítottját, az „antidemokratikus liberalizmust” próbálják meg lenyomni az ember torkán.

„A demokrácia iránt érzett hajlamtól az embert, mely vele születik mindenkivel, csak az intelligencia keresztsége váltja meg.”

Erre a keresztségre viszont csak komoly megpróbáltatások, próbatételek által tehet szert. Talán ez a magyarázata annak, hogy a demokrácia mindig is pogány „műfaj” maradt.

A demokráciákban a politikai pártoknak az a feladata, hogy névjegyzékbe vegye a polgárokat, hogy aztán a politikai osztály a maga kénye-kedve szerint bánjon velük.

A lajstromozás napjainkra korábban soha nem látott mértéket ért el. Lassan már a kisdedeket is lajstromozzák, hogy mely politikai párt szimpatizánsai lesznek. Heródes tanulhatna tőlünk.

„A természettől fogva demokrata lélek úgy érzi, hogy sem fogyatékosságai, sem melléfogásai, sem bűntettei nem befolyásolják lényegi kiválóságát.

A reakciós ellenben úgy érzi, hogy minden romlottság az ő lelkében érlelődik.”

Ez azért van így, mert a demokrata szerint az ember eredendően jó, a reakciós szerint pedig eredendően bűnös. Kérdés, melyik felfogás magyarázza jobban a történelem néven elhíresült szörnyűségsorozatot.

„A nevelők nevelésének problémája olyan probléma, melyről a demokrata a nevelendők nevelése iránti lelkesedésében megfeledkezik.”

A demokrata feledékenysége érthető, hiszen sok minden mást is elfelejt. De vajon ki neveli majd azokat, akik a nevelők nevelésével foglalkoznak? S hogy ne fussunk a végtelenbe: vajon ki formál majd jogot arra, hogy kijelentse: ő az Első Nevelő? Aki majd először magamagát neveli? Aki majd önmaga fenekére csap, ha rossz fát tett a tűzre? Nehéz dolog a nevelés.

„Minden gazdag szimplán gyűlöletesnek tűnik a demokratának, de egyik sem tűnik neki szimplán nevetségesnek.”

Talán azért, mert a demokratának, sok egyéb mellett, humorérzéke sincs. S enélkül politizálni kész kabaré.

„A demokratát rendszerint már a puszta fizimiskája elárulja.”

Vajon milyen lehet? Ó, ha Gómez Dávila rajzolni is tudott volna!

„A napspektrum folytonosságának köszönhetően a demokrata tagadja, hogy léteznek különböző színek.”

Ó, ettől Bergson mind a tíz ujját megnyalná! Hiszen, a végsőkig menve, a színek pusztán csak szavak, melyek nem képesek a végtelen sok színárnyalat megnevezésére! De ha így állunk, akkor a szivárványos zászló is csak puszta fikció! Hát akkor mivel is tüntet a demokrata?

A totalitarizmust a demokrácia hozza létre, liberális kéziszerszámokkal.

S hogy melyek ezek a szerszámok? A jelenlegi folyamatot figyelve jól beazonosíthatók. Ilyen a jogállamiság tetszés szerint forgatható furkósbotja, az újmúltírás nemrég szárba szökkent műfaja, a fékek és ellensúlyok egyszárú harapófogója, hiszen csak akkor kerül elő, amikor nem a liberálisok vannak hatalmon. De szerszámként működhet az is, hogy a szólás- és véleményszabadságot beterelik az általuk felügyelt politikai korrektség karámjába. Az ilyesfajta eljárás politikai hatékonyságáról még Goebbels doktor is elismerően nyilatkozna, mint ahogy hatékony eszköz a steril újbeszél-nyelv, a lehallgatások, elhallgattatások és letiltások gyakorlata, a karaktergyilkosság, a sajtó- és médiahadjárat, a megfélemlítés, az egzisztenciális ellehetetlenítés – hogy csak a fontosabbakat említsük.

A demokráciák, amikor csak tehetik, a bírói hatalom útján zsarnokoskodnak.*

A jelenlegi Európai Uniót a haja tövéig átható demokrácia pontosan ennek szellemében ténykedik.

A jelenlegi konzervatívok nem mások, mint a demokrácia által megbántott liberálisok.

Gómez Dávila szavai a jelenlegi Európai Parlamentre is illenek. Találó szavai annyiban szorulnak korrekcióra, hogy a konzervatív oldalon is tülekedő liberálisok tekintélyes része nem valamiféle sérelem, hanem folyószámlájuk egyenlegének jelentős gyarapodása okán került oda, bizonyos filantróp szervezetek áldásos tevékenységének jóvoltából.

(A szerző professor emeritus, a PBK tagja)

(A *-gal jelölt aforizmákat Pávai Patak Márta, a többit Csejtei Dezső fordította.)