Előzetesen előre kell bocsátani két megjegyzést. Az egyik az, hogy a szocializmus mellett talán a demokrácia az a politikai-politikaelméleti fogalom, amely a leginkább prostituálódott.
E szót megnevezésként oly sokan vették már szájukra, és annyi mindenre próbálták meg ráhúzni, oly förtelmes jelentésekkel látták el, hogy az minden képzeletet felülmúl. Ennek következtében a terminus jelentésköre az idők folyamán szétzilálódott, s így mára teljesen szétmaszatolódott, majd kiürült a jelentése.
A másik megjegyzés az előzőből következik. A súlyos szemantikai visszaéléseket tapasztalva már régtől fogva számos gondolkodó illeti kritikával a demokráciát. E vélemények közül kettőt idézek. Rousseau egy ritka józan pillanatában úgy fogalmazott, hogy „a szó legszorosabb értelmében vett igazi demokrácia soha nem létezett, és soha nem is fog létezni”. (Azt persze nem árulja el, hogy ennek most örüljünk, vagy inkább búslakodjunk miatta.) A másik pedig Churchill unásig ismert mondása, mely szerint „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit”.
Mint látni fogjuk, Gómez Dávila osztja elődei komor felfogását. Széljegyzetei – és talán a hozzájuk fűzött kommentek is – segítenek valamelyest abban, hogy kicsit eltűnődjünk azon, mit is dicsérnek valójában az emberek, amikor félig elborult elmével a demokrácia mindenek fölött álló értékeit harsogják.
A sorrend változatlan: először, idézőjelek között és dőlt betűkkel Gómez Dávila széljegyzetei szerepelnek, s ezeket követik a kommentek.
A demokráciától némelyek azért undorodnak, mert tagadja az értékek autonómiáját, mások pedig azért, mert megsérti a személyek konkrét különbözőségét. Platón iskolája, Burke iskolája.
Kérdés az, melyikbe pusztultak bele többen: az értékek autonómiájának tagadásába, avagy a személyek konkrét különbözőségének megsértésébe. A válasz nem lehet kérdéses. Platón – Burke: 1:2 (félidő 1:0).
„A feljelentő művészetét a maga tökéletességében csak a tiszta demokrácia korában gyakorolják.”
Persze már Periklész idején is nagy gonddal gyakorolták; Athénben valósággal hemzsegtek a szikofanták, vagyis a hivatásos besúgók. Pedig hol volt az még a tiszta demokráciától! Újabban, az egyetemes lehallgatás formájában, gépesítették ezt is, a súgógépek helyébe besúgógépek léptek; ennek fő, de nem egyedüli kivitelezője az NSA (Nemzetbiztonsági Ügynökség) az Egyesült Államokban. Ott arról is tudnak már, amit épp most írok a gépemen. Úgy tűnik, nincs már messze a tiszta demokrácia.
„Az ókori történelem a demokrácia zabolátlanságainak, a modern történelem a bűntetteinek tükre.”
Az ókorban ugyanis még csak kóstolgatták a demokrácia erejét, ám ennek során néha mégis túlzásokba estek. Az ok, hogy az egykori demokrácia javarészt még közvetlen volt. A modern korban viszont fokozatosan kiismerték a demokratikus joggyakorlás minden csínját-bínját, kiderítették, hogyan lehet élni és visszaélni vele. Napjainkra ez a tendencia már ördögi tökélyre fejlődött, hiszen nemcsak a totalitarizmust lehetett „népi” demokráciaként eladni, hanem nyíltan totalitárius vonásokat ölthet még a „liberális” demokrácia is. De a demokrácia, mint tudjuk, fejlődőképes.
„A demokrácia koponyák piramisán ünnepli a humanizmus kultuszát.”
E szerint Timur Lenk csak félig volt demokrata; a koponyapiramisok már megvoltak, csak a humanizmus kultusza hiányzott. Sebaj, pár száz évvel később, a népi demokráciákban aztán ez is meglett.
Kereszténység, demokrácia, nácizmus, kommunizmus: oly sok szükséges szót hiteltelenítettek, hogy manapság nehéz bármilyen dologról beszélni anélkül, hogy ne legyünk valami alantas vagy gonosz bűntársa.
Az a hajdani kínai császár, aki a legenda szerint azzal akart hozzákezdeni országa megmentéséhez, hogy helyreállítja a szavak jelentését, most kétségbeesetten fogná a fejét, és szóhoz sem jutna.
„Minél súlyosabbak a problémák, annál nagyobb azon alkalmatlanok száma, akiket a demokrácia a megoldásra késztet.”
Élő bizonyítéka e tételnek a jelenlegi Európai Unió: vezetésének felső szintjeit valósággal ellepték az alkalmatlanok.
„Békeidőkben a demokráciának nincs buzgóbb híve az ostobánál, forradalmi időkben pedig nincs aktívabb harcostársa az agyalágyultnál.”
Ezért van az, hogy a demokráciában – eseménye válogatja – hol az ostobák jutnak hatalomra, hol pedig az agyalágyultak. Kivételes időkben egyszerre mindkettő.
A demokráciákban azt az osztályt nevezik irányító osztálynak, amelynek a nép szavazata nem enged meg semmiféle irányítást.
Hja kérem, nemcsak a nép szava Isten szava, hanem a szavazata is! Istennel pedig nem tanácsos kukoricázni.
„Elmúláskor az arisztokráciák felrobbannak, a demokráciák pedig leeresztenek.”
Vagyis utóbbiak elnyújtott, rotyogó hangot hallatnak. Ezért orrfacsarók is. Korunkban különösen.
„A természetes egyenlőtlenségek megkeserítenék a demokrata életét, ha nem létezne befeketítés.”
Pontosan! A befeketítés az az eszményi kulimász, amellyel – ráöntve minden kiválóságra – eltüntethetők az egyenlőtlenségek. És a látóhatáron feldereng az egalitarizmus komor hajnala.
„A civilizáció alkonya láttán érzett szorongás reakciós mélabú.
A demokrata nem tud sajnálkozni annak eltűnésén, amit nem ismer.”
Pontosítani kellene, hogy mit nem ismer a demokrata: a civilizációt (ami kultúrfilozófiai kérdés) vagy az alkonyulatot (ami iránt a haladáspártiak vakok). Esetleg egyiket sem? Akkor a kulturálatlanság kart karba öltve jár a vaksággal.
„A reakciós a többség meggyőzését áhítja, a demokrata idegen javak ígéretével vesztegeti meg őket.”
A többség meggyőzése, ha komolyan vesszük, nehéz feladat, ebbe a reakcióson kívül már sokaknak beletört a bicskája. Így marad a másik megoldás, ezzel sokkal könnyebb célhoz érni.
A hatalom legitimitása nem az eredetétől, hanem a céljaitól függ.
Semmi sem tiltott a hatalom számára, ha azt, a demokrata tanítása szerint, az eredete legitimálja.
A hatalom eredet alapján történő legitimációja, amit a demokrata is vall, kényelmes megoldás. Épp ezért folyamodnak hozzá oly gyakran. Ha viszont a hatalmat annak céljaival, sőt, azok megvalósításával szembesítenék, akkor tkp. állandósulna a legitimációs válság. Így hát legtöbbször marad a lanyha, demokrata megoldás.
„Az ’általános akarat’ az a fikció, amely megengedi a demokratának, hogy úgy tegyen, mintha a többség előtti meghajlásnak az egyszerű félelmen kívül más oka is lenne.”
Apró oldalszúrás Rousseau felé. Mi ez a guillotine sűrű nyisszantásaihoz képest! Az „általános akarat” az a hálósipka, amelyet az ember lefekvéskor reszkető kézzel a fejére húz, miközben konstatálja, hogy van még mire húznia.
„Az ókoriak a történeti vagy mitikus hősben, Nagy Sándorban vagy Akhilleuszban az emberi élet modelljét látták. A nagy ember paradigmatikus volt, létezése példaszerű.
A demokrata mintája viszont, épp ellenkezőleg, a közönséges ember.
A demokratikus mintaképnek, szigorúan véve, egyetlen bámulatra méltó vonással sem szabad rendelkeznie.”
E képlet pofonegyszerű. Hiszen közönséges emberből van a legtöbb. Választás pedig a többséggel nyerhető. Hosszan tartó és macerás folyamat az, hogy többséggé tegyük a kiválóságot; sokkal kifizetődőbb, ha a kiválóságot is közönségessé tesszük. Ez a választási győzelem tízparancsolatának egyike.
Még a jó demokrata sem azért tartja tiszteletben a kellemetlen választási vereséget, mert hisz a többség jogában, hanem vagy azért, mert nem érdekli a vitatott pont, vagy pedig azért, mert tehetetlennek tudja magát.
De még ez a tisztelet sem tartja vissza a jó demokratát abban, hogy teli szájjal szidja a választási rendszert és a választókat, akik nem részeltették többségben. S ha még a jó demokratában is ilyen fogcsikorgató a tisztelet, akkor mit mondjunk a rossz demokratákról?
„Az élet hierarchiák műhelye.
Csak a halál demokrata.”
Hogyne lenne az, ha a demokrata a teljes egyenlőség megvalósítását harsogja; mivel azonban ez soha nem sikerül neki, megoldásként marad a végső egyenlőség, a halál. Ehhez képest viszont a demokrata kontár.
„A kortárs antropológus, a demokraták szigorú tekintetétől övezve, úgy ugrál az etnikai különbségeken, mintha csak izzó parázson járna.”
Meg is lehet érteni szegényt; ó, azok a szúrós tekintetek! Szinte sütnek!
A demokrácia csak kétféle pártot tűr el: az ostoba eszmék szószólóját, valamint a hitvány kapzsiság védelmezőjét.
Vajon miért épp ezt a kettőt? Talán mert jól kiegészítik egymást? Sőt talán azért, mert mindkettő kifejezetten a másikért van? Mélységes mély tenger az emberi lélek; a demokrácia ennek mélyére próbál meg alászállni.
„A demokrácia az a politikai berendezkedés, melyben az állampolgár a közösségi érdekeit azokra bízza, akikre a magánérdekeit soha nem bízná.”
Úgy kell neki! Ha az állampolgár nem fogja fel, hogy közösségi érdekei legalább olyan fontosak, mint a magánérdekei, akkor megérdemli, amit kap. S erre különösképp választások közeledtével nem árt figyelmeztetni. Mint például a jelenlegi időkben.
„A bürokrácia a demokrácia ama eszközeinek egyike, amely annak egyik céljává változik át.”
Vesébe látó megállapítás! Egyetlen utalás elegendő igazságtartalmának megvilágítására: BRÜSSZEL!
„Napjainkban a fél világ azzal foglalkozik, hogy közszemlére tegye a demokratikus despotizmus hibáit, a másik fele pedig azzal, hogy ugyanezt tegye a liberális demokrácia hibáival.”
A széljegyzet jó hatvan éve született, amikor még mindkét demokrácia létezett: a despotikus is, valamint a liberális is. És mi a helyzet ma, amikor az egyik már odalett, felzabálta a másik? Ki fogja a liberális demokrácia hibáit közszemlére tenni? Amikor már a józan kritikai ész is odalett? Csak nem az iszlám?
Amíg a demokrácia észre nem veszi, demokratikus időkben túlélhet a művelt ember.
Persze azzal a szigorú megkötéssel, hogy műveltségét elhallgatja, hétpecsétes titokként őrzi, különben lesz haddelhadd! A művelt embert a „népi” demokrácia brutálisan nyírja ki, a „polgári” demokrácia pedig szép csendesen, humánusan, a piszkos munkát a médiára, a celebekre és az influenszerekre bízva.
„Azon választók aránya, akik távol tartják magukat a választástól, egy adott demokráciában fokmérője a konkrét szabadságnak.
Ahol a szabadság fiktív, vagy fenyegetve van, ott ez az arány a zéró felé tendál.”
Ez az érem egyik oldala; Közép-Kelet-Európa bőven részesült belőle. A másik oldalt az jelenti, amikor a választók nem azért tartják magukat távol a választástól, mert a szabadság fenyegetve van, hanem azért, mert unják. Ez utóbbi ékes példáját az Európai Unióval kapcsolatos választások adják.
„A demokrácia többször felhasználta a gyagya reakciós felháborodását, hogy őt forradalmi feladatának segítőtársává tegye.”
E gyagya reakciósok között pedig gyakran voltak olyan hibbant arisztokraták is, akik a maguk körében nem győzték pátyolgatni a bozontos forradalmárokat. A gyagya reakciósokra is áll Lenin jellemzése: „hasznos idióták”.
A demokrácia csalétekként használja a liberalizmust.
Ilyen például az, amikor a többségi alapon álló demokrácia azt ígéri, hogy biztosítja a kisebbségek jogait. Csak arról feledkezik meg, hogy olykor a kisebbség is képes bekebelezni a többséget. Olyan ez, mintha a csalétek falná fel a pecást. Néha mégis megesik. Például napjainkban.
„A demokráciákban, amelyekben az egalitarizmus megakadályozza, hogy a csodálat gyógyítsa be azt a sérülést, melyet az idegen felsőbbrendűség tép fel a lelkünkben, burjánzik az irigység.
Az irigység a mélységes tisztelet nemtelen, demokratikus pótléka.”
Az irigység kapcsán Gómez Dávila a ressentiment, a rejtett bosszúvágy legmélyebb bugyrait sem téveszti szem elől. Az irigység az alsóbbrendű ember lelki háztartásának nélkülözhetetlen darabja, gyúanyaga. Ahhoz, hogy lángra lobbanjon, elegendő, ha néhány csepp gyűlölet olaját csepegtetjük rá, és biztos a hatás. Nincs az a kiválóság, ami ellen tudna állni irigység és gyűlölet kettős fullánkjának. És ezt persze az egalitárius demokráciákban is tudják.
„A demokráciáról szóló dicshimnuszok az irigység védőbeszédei.”*
E széljegyzet is finom utánérzése Nietzsche ressentiment-elméletének. Ők ketten ezen a téren (is) egy húron pendülnek. Kérdés, hogy e húr melyikük esetében ad tisztább és erőteljesebb hangot.
„Az irigység, amelyet a demokrata választ ki magából, miközben a dolgok fölött átsiklik, nyálassá teszi azokat.”
Ahogyan a Liqui Moly a Forma 1-es gépkocsi, az irigység a demokratikus egalitarizmus legkitűnőbb kenőolaja. Hogy siklik mind a kettő! Öröm nézni!
„A demokrácia ’egészséges versengéssé’ keresztelte át az irigységet.”
Érezzük ennek az átkeresztelésnek az álnokságát, álságosságát? A versengés, az emuláció mindig a jobb, kiválóbb elérésére sarkall; az irigység pedig ennek ellentétére, arra, hogy „másnak se legyen jobb, mint nekem”. Ha tehát az irigység megnevezésére az „egészséges versengést” használjuk, erőszakot teszünk a szavakon. És nemcsak azokon.
„A jogász a demokráciákban nem a törvények, hanem a funkcionáriusok szakértője.”
Innen van az, hogy garázdálkodásának igazi terepe, mondhatni televénye a jogállam, melyet többnyire nem a gaz ver fel, hanem a gazemberség.
„Ahhoz, hogy megfékezze a bírvágyat, a demokratának csak az jut az eszébe, hogy eltüntesse a megkívánt javakat.”
Ha pedig a demokrata történetesen népi demokrata, akkor ez azzal az előnnyel jár, hogy a megkívánt javak „köztulajdonba” vételével nemcsak megfékezi, hanem egyúttal ki is elégíti a bírvágyat.
„A demokrata méltatlankodik azon, hogy az áldozatai méltatlankodnak.”
Pont ezért még e méltatlankodásra is méltatlan.
„Mivel a demokrata ügyessége a választási harcban az intelligencia bizonyítékának tűnik, nyilvános kijelentéseinek otrombaságai szándékosnak tetszenek.
Amíg elképedve fel nem fedezzük, hogy hisz bennük.”
Ezért mi azt hisszük, hogy többnyire a választási harcban mutatott intelligenciája sem haladja meg egy antropoida általános intelligenciáját. Szegény Wolfgang Köhler, ha élne, micsoda pompás kísérleteket végezhetne vele!
Amit egyetlen talpnyaló sem merészel mondani egy despotának, azt mondja a demokrata a népnek.
Ebben nyilvánvalóan hallatlan merészsége fejeződik ki. A hülyesége mellett. És sajnos a nép ostobasága is gyakran túltesz a despotáén.
„Minden nemes érzelmet el kell rejteni.
Hogy ne zavarják a demokratát.”
Máskülönben felriadna szegény. S általában a hirtelen felriadt embert sem nemes érzelmek szokták eltölteni. Hanem a harag, irigység, bosszúvágy és más effélék. Így hát jobb, ha hagyjuk aludni. A választásokat is beleértve.
„A haladáspárti és demokrata történész a történelem sokféle formájú borostömlőjébe ugyanazt a színtelen, szagtalan és íztelen folyadékot önti.”
Ilyen kotyvalék volt például a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikája, amelyek a fáma szerint majd a kommunizmusban kerülnek végső összhangba egymással; ettől vált a történelem egésze büdössé és poshadttá.
„A demokratának, hogy megcáfolja a reakciós érveit, csak az jut az eszébe, hogy azok egy reakciós érvei.”
Ezért van az, hogy a demokratát már az ókorban sem az eszéért tisztelték.
„A demokrata csakis az ékesszóló őszintétlenségben vagy az alpári őszinteségben bízik.”
ŐSZÖD!
Ha a demokrata politikus őszinte, akkor nem intelligens, ha pedig intelligens, akkor nem őszinte.
S a demokrata politikusnak vannak beszédei, melyek híven tükrözik e kizáró distinkció gyors váltakozását. Ezek klasszikus példája az őszödi beszéd, melyet a belpesti értelmiség színe-virága, szemérmét levetve, nem átallott retorikai mesterműnek nevezni. Miközben még a külvárosi borbély is tisztában volt azzal, hogy gyalázatos klapancia.
„Sértődjön bár meg a demokrata angyali lelkülete: a legsilányabb biológiai anyagból nem lehet civilizációt építeni.”
Sebaj! Akkor gyökerestől át kell alakítani a biologikumot! E folyamat napjainkban már rohamléptekben halad. Vissza a természethez? Ugyan már! Le a természettel!
„A demokrata angyali természete megrémül, amikor hírét veszi, hogy a biologikumnak történeti visszahatásai vannak.”
Rémülete azonban csak egy pillanatig tart; rögtön dühhé változik. S haladéktalanul nekilát annak, hogy a biologikumnak még az írmagját is kiírtsa. Úgy elönti a düh, hogy azzal már nem törődik, hogy ebbe ő maga is belepusztul.
„A genetikára történő minden utalás úgy felbosszantja a demokratát, mintha a szuverenitását aknáznák alá.”
Hát igen, genetika és demokrácia gyakran nem fér meg egymással. Ezért a demokrata adott esetben még a genetika felszámolásától sem riadna vissza. De a genetika makacs dolog. Még a sztálinistákon is kifogott, nemhogy a demokratákon!
„Minthogy az ostobaság túltengése adott, természetes, hogy a demokrata akkor lepődik meg, amikor veszít, a reakciós pedig akkor, amikor nyer.”
Ebből következően a reagálás is gyökeresen különbözik: a demokrata felháborodik a vereségen, mindenkit hibáztat érte (persze saját magán kívül), a reakciós pedig bánatos lesz a győzelemtől.
Azok az áldozatok, akik miatt a demokrata történész könnyeket ont, többnyire lefejezett hóhérok szoktak lenni.
És nem azért ont könnyeket értük, mert azok hóhérok voltak, hanem azért, mert lefejezték őket. A guillotine zavartalan működése miatt nem hullat könnyeket; de ha a lezuhanó fejek agyonütnek egy aprócska tücsköt, máris sírásra görbül a szája.
A nép nem demokrata, amíg a polgárság lelket nem lehel belé.
S ehhez aztán ugyancsak értenek, teringettét! Hajdanán röpiratokkal tették, később újságokkal, manapság pedig a közösségi-közönséges média fújtatóival. A nép, az istenadta nép pedig csak úgy dagad tőle!
„A demokraták megoszlanak aszerint, hogy a perverzitást gyógyíthatónak tartják-e, vagy pedig tagadják, hogy létezik.”
Ó, mennyit változtak időközben a dolgok! A perverzitást ma már nem tartják sem gyógyíthatónak, sem tagadhatónak; egyenesen követendő példának tekintik, olyan utánozhatatlan mintaképnek, mint amilyen hajdanán Akhilleusz volt a hellén ifjú számára. Jelenleg itt tartunk, s van bennünk némi rossz érzés a jövőt illetően.
„’Sentimus experimurque nos aeternos esse’, mondja Spinoza.
(Érezzük és tapasztaljuk, hogy örökkévalók vagyunk.)
A demokrácia transzcendens gyökere.”
Márpedig édes gyökér ez. Általa érezzük és tapasztaljuk, hogy a demokrácia elpusztíthatatlan. Kivéve, ha magamagát semmisíti meg, sérülést okozva ezáltal a transzcendens gyökérzeten is.
„A demokrácia ártatlan tréfa lenne, ha nem lenne egy blaszfémia álcája.”
S vajon mi lenne ez a blaszfémia? Talán csak nem az, hogy az embernek önerőből sikerül megteremtenie a tökéletes társadalmi berendezkedést? Ez bizony visszatetszést kelt ott fenn, a mennyekben. S ha az Úr emiatt összevonja szemöldökét odafenn, akkor ebből nagy baj lesz idelenn. Még a demokráciában is.
„Minthogy kortársaink intellektuális apparátusa kizárólag azon a frekvencián érzékeny az eszmék felfogására, amelyet a modern dogmák engedélyeznek, a ravasz demokráciák rájöttek a cenzúra fölöslegességére.”
Ez az, amit Európa keleti fertályán, a „népi” demokrácia idején öncenzúrának neveztek. Kiötlői azonban azt hitték, hogy ez csak a szocialista rendszerre vonatkozik. Napjainkra kiderült, hogy távolról sem ez a helyzet. Hiába, az öncenzúra is csak a demokráciákban működik igazán.
„A reakciós legfőbb bölcsessége az lenne, ha még a demokratának is találna helyet.”
S hogy hol legyen ez a hely a világon? Baudelaire szavaival válaszolva: „bárhol, csak a világon kívül legyen!” Erre a megoldásra még a mégoly bölcs reakciós is csak a fejét vakarná.
A demokrata szerint akkor van igazunk, ha a legnagyobb kórussal együtt ordítozunk.
A farkasfalkákban ez a szokás már régóta dívik. Ezek szerint a farkasfalka lenne a demokrácia ősképe? Milyen kár, hogy a falka tagjai ezt nem tudják! Mert akkor még szebben vonítanának!
„A demokrata úgy veti egybe a közvéleménykutatás kérdőíveit, mintha azok szent szövegek lennének.”
De ezek szentnek tartása nem akadályozza meg abban, hogy félremagyarázza, szükség esetén pedig egyenesen meghamisítsa azokat. Ezekből lesznek az apokrif kérdőívek.
„Egy demokráciában a politikus a szuverén nép udvari bolondjává változik.”
De ez még csak féligazság – csörgősipkával vagy anélkül. Teljessé akkor válik a kör, amikor az udvari bolonddá átvedlett demokrata politikus azonosul a szerepével, és ő is bolondját járatja a néppel. Megérdemlik egymást.
„A következetes individualizmus a sokféleséget hirdeti, és a hierarchiánál köt ki; a következetlen individualizmus a hasonlóságot hirdeti, és a demokráciánál köt ki.”
Ezek szerint a manapság agyondicsért sokféleség – diversity, amelynek eszelős tisztelete nélkül napjainkban már egy lépést sem lehet tenni az Egyesült Államokban – tévúton jár, hiszen nemhogy a demokráciánál köt ki, hanem annak lényegét képezi. Vajon miért juthatott ide? Talán azért, mert individualizmusa nem volt elég következetes? Vagy épp ellenkezőleg, azért, mert túlságosan is következetes volt?
A kapitalizmus a magántulajdon szörnyűséges elfajulása – a liberális demokrácia jóvoltából.
És ennek a szörnyűséges elfajulási folyamatnak még korántsem értünk a végére; sőt, a java még ezután következik! Az lehet az egyedüli vigaszunk, ha ebbe nem a magántulajdon, hanem a liberális demokrácia rokkan bele.
„A demokrácia hibái közé kell számítani azt a képtelenséget, hogy valaki fontos állást foglaljon el benne anélkül, hogy azt különösebben ambicionálná.”
Ha ugyanis az illetőt heves ambíciók mozgatják az állás elnyerését illetően, akkor kezdeni is akar vele valamit, fűti a bizonyítás vágya; ellenkező esetben viszont mindennek híján vagyunk.
Egy demokráciában az ’elvek embere’ alig ér valamivel többet.
Ezért jobban teszi, ha messze elkerüli a demokráciát. Ha mégsem, arra drágán ráfizethet, mert arrafelé nem szívlelik különösebben az „elvek emberét”.
„E kontinens országaiért két perverz tündér vállalt keresztanyaságot: a demokrácia és a retorika.”
Ezek szerint Dél-Amerika szerencsés kontinens; ott még legalább volt retorika! Hiába, a latin szellem!
„A demokrata könnyebben megbocsájtja a sértést, mint a szívességet.”
Ez magától értetődik: emiatt ugyanis nem érzi magát lekötelezve.
„A demokrata hangosan felkiált: Vox populi vox Dei (a nép szava Isten szava); aztán halkan suttogja: quia populus deus est (mert a nép Isten).”
Igen, itt nem árt a hangfogó; mert ez utóbbit még nem tudja. S ha megtudja, akkor lesz igazi haddelhadd! Akkor hatalmasodik majd el rajta a legfőbb isteni attribútum, a mindenhatóság, mégpedig egy meglehetősen alantas formában: „mindent szabad”! S megint Dosztojevszkijnek lesz igaza.
„A demokrata eszméi elviselhetőbbek, mint a modora.”
Részben azért, mert az eszmék mégiscsak váltogathatók, a modor viszont sokkal kevésbé, részben pedig azért, mert az előbbiek nincsenek annyira szem előtt, mint az utóbbi.
„A demokrata akkor a leginkább alávetett rabszolga, amikor az emberiség nevében törvénykezik.”
Pedig ekkor érzi magát a legszabadabbnak, olyannak, aki a IX. szimfónia éteri magasságaiban röpköd. De a helyzet csalárd; amikor úgy érzi, hogy önmagát kötözi a gályapadhoz, hogy az emberiség javát szolgálja, akkor épp az emberiséget kötözi a gályapadhoz a maga nagyobb dicsőségére.
A demokrata rögtön módszert vált a társadalomtudományok terén, ha egy végkövetkeztetés kényelmetlenül érinti.*
Ez a mai, humánus eljárás. Régebben, a „népi demokráciának” becézett proletárdiktatúrában nem a módszert változtatták meg, hanem a kiötlőjét állították bitófa alá.
„A reakciósnak a demokratával folytatott vitája meddő, mivel semmi közös nincs bennük; a liberálissal való eszmecseréje ellenben termékeny lehet, mert számos posztulátumuk azonos.”*
Ebből látható, hogy a demokrata a fasorban sincs a másik kettővel egybevetve. De azért a liberálissal kapcsolatban se essünk túlzásokba. Példának okáért egy reakciós egészen másképpen védi a minőséget vagy a kisebbségeket, mint egy liberális.
A városi aszfalt csak demokratákat, bürokratákat és kurvákat terem.
Kérdés, hogy melyik után kell alaposabban felsúrolni az aszfaltot.
(A szerző professor emeritus, a PBK tagja)
(A *-gal jelölt aforizmákat Pávai Patak Márta, a többit Csejtei Dezső fordította.)
