- Ma sokan meggyújtották az első gyertyát az adventi koszorúkon. De különösen készülünk idén a kereszténység egyik legnagyobb ünnepére. Miben különbözik ez az idei várakozás az eddigiektől?
Ahány ember, annyiféle advent, minden élethelyzet, életkor a várakozás más-más oldalát engedi közel magához. Az idei Karácsonyt megelőző időszakot persze egyértelműen a koronavírus elleni küzdelem és a rendkívüli helyzet elmúlásának várakozása teszi különlegessé.
- Egy világ kerül közel a saját félelmeihez, a halálhoz. Tartunk a megbetegedéstől, szeretteink, ismerősök elvesztésétől. Mit tudunk kezdeni a félelemmel?
Az elhatalmasodó, nem tudatosan megélt félelem megbénítja az embert, elveszi a cselekvésre való készségét. Pedig a félelem, mint a veszélyérzet nyomán megjelenő érzés épp a cselekvésre sarkallna, a szabadulás, menekülés útjára nyithat meg bennünket. Egyrészt fontos felismernünk a törékenységünket, a végességet, a veszteségek lehetőségét, másrészt keresnünk az egyéni válaszokat, olyan cselekvési mintákat, melyek segítenek legyőzni a rettegést. Ebben sokat segít, ha nem szűkülünk be a rossz szemlélésébe, hanem keressük azt is, ami a jelen helyzetben lehetőség, ahol az élet növekszik.
- Könnyebb-e keresztényként átvészelni ezt az időszakot? Mit segíthet Jézus Krisztus? Mi karácsony üzenete idén?
Keresztényként hiszem, hogy a történelem Isten kezében van, hogy semmi, ami emberi, legyen az betegség vagy szenvedés, nincs Isten nélkül, aki pedig a javunkat, örök életünket akarja. Jézus életének titka arra tanít, hogy a szenvedés, a gyengeség nagy érték, ha elfogadjuk és felajánljuk. Idén, amikor nagyon sokat hallottunk a szociális távolságról, amikor az emberi közösségek, gyakran családok sem lehetnek fizikailag közel, akkor a karácsony üzenete még erősebben hirdeti Isten közelségét a gyermekként közénk született, és ma is közénk jövő Jézusban.
- Van-e olyan dolog, amit különösen aggasztónak talál a vírushelyzetben?
A környezetemben és a világban is azt látom, hogy a kétségbeesés mellett egyre gyakoribb a bizalomvesztés. Félünk közel menni a másikhoz, atomizálódunk, elszigetelődünk, megrendült a bizalom a vezetőkben, az egészségügyi ellátórendszerben, a médiában. Pedig a helyzetből kivezető úton épp az őszinteség és az egymásba, a közösségeikbe vetett bizalom volna a kulcs.
- Mi szerzetesként, papként a javaslata, hogyan lehet jól túlélni egy ilyen időszakot, ami bizonytalan ideig tarthat?
A titok talán épp abban áll, hogy nem túlélni, hanem megélni kell. Elfogadni, hogy most ez az életünk, az élet nem majd lesz valami után, hanem most van, az egyelőre megoldhatatlannak látszó probléma ellenére vagy épp azzal együtt. Paradox módon az idei adventben talán épp azt tanulhatjuk meg, hogy várakozás nélkül éljünk, hogy észrevegyük azt, ami már most jelen van, ami megélhető, a felszínes pörgésünk helyett a mélységben, a magányban, a kevesebben, a csendben rejlő lehetőségeket.
- Mit tanítanak a régi szerzetesek, ami segíthet ebben az időszakban?
Az egyik, ami eszembe jut, egy általános bölcsesség, mely szerint nem szabad túlságosan előre nézni, mindig csak a következő napra koncentrálni, abban megtalálni a lehetőséget, a jót. Mint M. Ende Momo c. regényében az utcaseprő, nem szabad az utca végére néznünk, csak a következő pár méterre. A sivatagi szerzetesek, amikor megkísértette őket az unalom, a bezártság miatti csömör, akkor önmagukkal megegyeztek, hogy még egy napot maradnak, és ez nap mint nap megtették.
A másik mondás, ami talán hasznos lehet, így szól: “Azt vehetik el tőled, amit nem adsz oda.” Nem kis frusztráció, ha tartósan azt éljük meg, hogy mások, a vírus, a hatóságok elvesznek tőlünk sok mindent, mobilitást, szórakozást, családi vagy baráti együttlétet. A dolog élét elveszi, ha spontán belátással eljutunk odáig, hogy most az élet azt kéri tőlünk, hogy bizonyos dolgokat adjunk oda valamilyen nagyobb jó érdekében: szeretteink, nemzetünk védelméért, gyógyulásáért.
- Önök nyolcan élnek együtt a monostorban. Milyen konkrét, gyakorlati dolgokra támaszkodnak Önök napirendjükben?
A szigorú napirend minden helyzetben megtartja az embert, pláne járványidőszakban. Mi négy-fél öt körül kelünk, Szentírás olvasással kezdjük a napot, imádkozunk, reggelizünk. Megbeszélés után következik a munka, majd délben ismét imaórára, zsolozsmára gyűlünk össze. Ebéd utántól ismét dolgozunk az esti dicséretig. A napot is ima zárja, utána pedig fontos, hogy nincs internet és telefon, a szobánkban olvasgatunk, vagy csendben vagyunk. Igyekszünk odafigyelni a rendszeres testmozgásra, ami a Bakonyban könnyű, de egy városban is lehet nagy sétákban feltöltődni. Érdemes minél több időt offline tölteni Adventben, beszélgetni, társasozni, imádkozni együtt.
- Önök a monostorban nagy figyelmet fordítanak a fenntarthatóságra. Mit gondol, harmonikusabb lesz-e ember-természet viszonya a jövőben? Tanulunk-e valamit a jelen helyzetből? Rájövünk-e egymásrautaltságunkra?
Azt gondolom, minden tudásunk és eszközünk megvan ahhoz, hogy fenntarthatóbban éljünk, de amíg a saját bőrünkön nem érezzük a bolygó veszélyeztetett állapotát, addig nehezen vállaljuk az önkorlátozást, a lemondást. A jelen helyzet talán elgondolkodtat, megdöbbent, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy most még csak az elején vagyunk egy nehéz korszaknak, egy olyan tanulási időszaknak, amelyben az emberiség vagy megtanul fenntarthatóan élni, vagy rálép a pusztulás és a még nagyobb szenvedések útjára.
- A bakonybéli monostor egy gazdasági egység is, Önök a munkájukból és turizmusból élnek. Mennyire érintette Önöket komolyan a helyzet?
A tavaszi és a mostani megszorító intézkedések is komoly bevételkieséssel járnak, a vendégfogadás és turistaforgalom is szünetel. A legkomolyabb gond ilyenkor a feladat nélkül maradt világi munkatársak bérének kifizetése. Igyekszünk kreatívan viszonyulni a helyzethez, nagyot nőtt az online értékesítésünk a monostor webshopján keresztül, az idegenvezető munkatársunk tavasszal pedig zöldségeskertet létesített a monostor ellátására. Barátainktól, támogatóinktól is sok segítséget kaptunk. Bár nehéz, nem esünk kétségbe, tudjuk, hogy másoknak most sokkal nehezebb, nekünk szerzeteseknek nem kell családról gondoskodni, a saját szükségleteinket tudjuk a minimumra visszafogni.
- Egyelőre nyitva vannak a templomok és távolságtartással lehet misére, imaórára menni Önöknél is, de hogy viselik, amikor bezár és üres templomban kell igét hirdetni majd ismét?
Szomorú és drámai volt a nagyböjti, húsvéti időszak, amikor a hívek nem jöhettek liturgiára, őszintén hiányoztak. Eddig is nagy hangsúlyt fektettünk a közösségi médiára, sok éve van Facebook és pár éve Instagram csatornánk, de most bevezettük az online közvetítéseket. Azt láttuk, hogy rengetegen követték az imaóráinkat, miséinket.
Ugyanakkor a liturgiák, a szertartások nem a híveknek szólnak, hanem Istennek, ő jelen van most is, az imarendünk változatlan vírus idején is, mert most van a legnagyobb szükség az imádságra, a segítségre odefentről.