Csak a kivételesen szívósoknak sikerül egy SSC-ben évekre megragadni. A multi ugyanis minden elérhető életerőt és energiát kiszipolyoz a dolgozóból a valóban magas és óramű pontossággal érkező fizetésért cserébe.
Az SSC-k létjogosultságát ugyanis az adja, hogy a korábban az anyaországban végzett busásan megfizetett munkát (főleg) Prágába, Krakkóba, Varsóba vagy Budapestre hozzák, ahol 3 ember munkáját addig darabolják/egyszerűsítik, amíg akár 1 ember is képes elvégezni töredék (de a kelet-közép-európai bérszínvonalhoz képest magas) javadalmazás fejében. Természetesen ez triviális, hiszen mindent a profit határoz meg.
A korábbi folyamatok feldarabolása és felosztása valójában nem jár a munkaterhek csökkenésével, viszont a kelet-közép-európaiak torkán könnyedén le lehet gyömöszölni azt. Főleg, ha a cég egy az adott országban ismeretlen kultúrát képviselve a relatíve magas bérezés és egyéb juttatások mellett újfajta atmoszférával is kecsegteti a javarészt fiatalabb munkavállalókat.
És főleg ez a fajta kultúra jelenti a különbséget. Ez a hozzáállás ugyanis merőben idegen a kelet-európai szemlélettől és ez vagy vonzó valaki számára, vagy inkább csak elviseli a juttatásokért cserébe.
Minden lehetséges felületen az elfogadás és a politikai korrektség extrém alkalmazása ömlik akár közéleti, akár céges témakörökre alkalmazva.
A bullshit generátor megállás nélkül pörög, a rengeteg érzékenyítő tréning, az LMBTXYZ tematikus hetek és a felesleges kerítésfestések hipokrita világában az agymosás segíti legjobban legyűrni a konstans stresszt. Emellett grandiózus céges bulik, időnkénti termelői piac vagy fánk-, esetleg gyümölcsosztás szervezésével igyekeznek elhitetni a dolgozókkal, hogy fontosak. A jóemberség látszatát is könnyedén ültetik át az agyakba. A fals együvétartozás eszméje pedig igazán modern bolsevista módszer.
Mivel a munkát Kelet-Közép-Európába helyezték át, de az agytrösztöt az anyaországban hagyták, ezért onnan a nyomás folyamatosan érkezik, a kiterjedt és részletes adminisztrációt pedig elvárják. Ebből adódik az irgalmatlanul sok gombnyomogatás és a felesleges folyamatkövetés. Ebből természetesen megszámlálhatatlan túlóra következik, amik kimondva, kimondatlanul nyilván kötelezőek, de hát valamit valamiért.
Ha nagy kegyesen meglátogatják az SSC-ket, többnyire újabb feladatokat hoznak magukkal vagy azokat jönnek letárgyalni. Persze két meeting között mindig találnak alkalmat a lebaszásra is. Pedig pontosan tudják, hogy 3 ember korábbi munkáját 2, gyakran 1 ember is sokkal hatékonyabban végzi már. Míg az elavult feladatokat korábban végző angol/német/francia kolléga papírra kinyomtatta, filctollal egyenként átsatírozgatta, addig egy magyar/cseh/lengyel makrót ír magának és pár perc alatt abszolválja ugyanazt az feladatot, elérve ugyanazt az eredményt. Cserébe persze még több feladatot öntenek a nyakába.
A gyarmattartó anyaországbelieket persze szolgalelkűen körbe kell hajbókolni, mehetnek a fényűző céges vacsorák elegánsnak hazudott, de szuperproli éttermekben, ahol nem ritka, hogy a halálba fikázzák tiszteletlenül a magyar ételeket az étlapról olvasva, majd aztán sztéket és mirelit sültkrumplit rendelnek hozzá.
Az ilyen vacsorák végére természetesen addig aljasodnak a pálinkától és a villányi, tokaji boroktól, míg habzó szájjal nem fröcsögik az elnyomó felsőbbrendű dumájukat, de ez inkább legyen egy másik történetünk témája.
Másnap pedig mintha mi sem történt volna, folytatódik a munka. Ha pedig évek múltán stabilizálódtak az új és egyszerűbb munkafolyamatok, akkor ezt a csomagot is fogják, majd átrakják Romániába, a Fülöp-szigetekre vagy Indiába. És kezdődhet is a munkahelykeringő a többi SSC-k között, amíg az illető ki nem ég szépen, mint a Budapest Sportcsarnok.
