És bár még nem látni pontosan, hogy az egyelőre növekvő veszély mikor fog enyhülni, az egészségügyi dolgozók és a vakcina-kutatók elmúlt féléves emberfeletti teljesítményének hála úgy tűnik, hogy a következő esztendőben az emberiség képes lesz megbirkózni a járvánnyal. Ha már a vakcinát említettük: talán egyikünk sem gondolta volna, hogy 2020 végére ez lesz az egyik legkeresettebb szó az interneten, melynek eredete a latin vacca (marha) szóból származik.
A kifejezés a 200 évvel korábban élt Edward Jenner nevű angol orvosnak köszönhető, aki a tehénpestisen átesett embereket megfigyelve felismerte azt, hogy az enyhe lefolyású betegség védettséget nyújt az akkoriban még rettegett himlőjárvánnyal szemben. A sors érdekes fintora, hogy éppen azoknak az állatoknak köszönhetjük a járványok elleni fegyvert, amelyek a klímaváltozás egyik legnagyobb bűnbakjának lettek kikiáltva az elmúlt években.
Ahogy egyre több tapasztalatot gyűjtünk, úgy az ismeretlen vírus okozta kezdeti bizonytalanság és félelem mérséklődik, és az egészségügyi problémákról egyre nagyobb hangsúly kerülhet a járvány további aspektusainak vizsgálatára. Az emberiség fejlődéséhez és túléléséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy az időről-időre bekövetkező válságokból és társadalmi sokkokból képes legyen megfelelő következtetéseket levonni. A tapasztalatok egyrészt lehetővé teszik a korábban elkövetett hibák elkerülését, másrészt jó alapot szolgáltathatnak más típusú problémák kezelésében.
Megelőzés és alkalmazkodás
A COVID-19 járvány váratlanul érte az embereket. A koronavírus okozta egészségügyi – és várhatóan gazdasági – vészhelyzet újabb bizonyíték arra, hogy a válságokat nem lehet megjósolni. A természeti és társadalmi folyamatok komplexitása, valamint a közöttük lévő kapcsolódások szoros, gyakran véletlenszerűen változó hálója egy-egy nem várt, jelentéktelen eseményből is olyan méretű hatásokat generálhat, ami leküzdhetetlennek tűnő korlátokat állít az előrejelzők elé.
Elrugaszkodott elvárás tehát, hogy a tudomány konkrét, korábban meg nem történt globális problémákat (például a 2008-as recesszió kirobbanását, vagy az idei globális pandémia megjelenését) képes legyen prognosztizálni.
Ezzel szemben a kutatók meglehetősen hatékonyak abban, hogy ismétlődő megfigyelések alapján megismerjenek egy komplex rendszert és ok-okozati összefüggéseket azonosítsanak annak működésében, illetve dokumentálják a korábbi problémák megoldására tett kísérletek eredményeit.
Meglepő, hogy míg egyes tudományterületek esetében ezek a tulajdonságok maguktól értetődők, más területeken kevéssé elfogadottak. Senki sem várja az orvosától, hogy megmondja: hány szál cigarettát szívhat el anélkül, hogy (egy pontosan előre jelezhető jövőbeli időpontban) tüdőrákot kapjon. A többség elfogadja az orvostudománynak azt a korábbi megfigyeléseken alapuló állítását, hogy a dohányzás növeli a tüdőrák kialakulásának kockázatát és ennek tudatában dönt arról, hogy mennyit füstöl. Ezzel szemben a társadalom egészét érintő folyamatok esetén erős elvárás jelentkezik arra, hogy a kutatók megbecsüljék egy-egy nagyhatású esemény bekövetkeztét és annak pontos idejét, ami azonban – a tüdőrák kialakulási idejének előrejelzéséhez hasonlóan – nem lehetséges.
A helyzet a járványok és a klímaváltozás okozta károk esetében is hasonló. A virológusok és a járványmatematikusok nem tudják előre megmondani, hogy mikor és milyen típusú törzs okoz majd világjárványt, csak azt, hogy egy adott tulajdonságokkal rendelkező vírusnak az adott társadalmi érintkezési feltételek mellett milyen terjedési kockázatai vannak. A klímakutatók és környezetgazdászok nem képesek megjósolni az éghajlatváltozás negatív társadalmi hatásainak pontos idejét, helyszínét és mértékét, de nagy bizonyossággal kijelenthetik, hogy a jelenség folyamatosan növeli az előre meg nem becsülhető társadalmi kárú események kockázatát. Mind a járványügyi, mind az éghajlatváltozás okozta problémák kezelésére alapvetően két – jellemzően költséges és egymással gyakran konfliktusban álló – megoldáscsoport létezik: a megelőzés és az alkalmazkodási képességek növelése.
A COVID-19 rámutatott a megelőző intézkedések (például élelmiszerbiztonsági előírások, légi közlekedési szabályok) korlátaira. Ezzel szemben – bár egyelőre nem sikerült legyőzni a vírust – az emberiség valamennyi korábbi járványnál gyorsabban és professzionálisabban reagált, ami az alkalmazkodási képesség jelentős javulását mutatja.
Ennek főbb feltételei pedig az orvostudomány fejlettsége, a gazdaság és társadalom stabilitása, a cselekvőképes kormányok, a kommunikációs rendszerek technikai fejlettsége és a felelős állampolgárok voltak. A COVID-19 látványosan megmutatta a nyugati országok egészségügyi ellátórendszereinek a sérülékenységét is. Ezekben az országokban az elmúlt évtizedekben tendenciózusan szorították vissza az állami szerepvállalást piaci-üzleti érdekek mentén, ennek pedig az lett a következménye, hogy az ember – és eszköztartalékok nélkül működő rendszerek krízishelyzetben pillanatok alatt összeomlottak.
Az alkalmazkodási képesség várhatóan az éghajlatváltozás okozta nehézségek kezelésében is kulcsfontosságú lesz. A klímapolitikai intézkedések jelenleg mégis inkább megelőzés fókuszúak: a technológiai fejlesztések, a nemzetközi megállapodások és a szakpolitikai ajánlások nagyobb része az emberiség által kibocsátott üvegházhatású gázok mérséklését célozzák, ami egyfelől érthető, hiszen ezekkel csökkenthető a jelenség okozta potenciális vészhelyzetek kialakulásának valószínűsége.
A szélsőséges beavatkozásoknak óriási a társadalmi költsége
Tavasszal a koronavírus-járvány hálátlan dilemma elé állította a döntéshozókat. Mivel a világ egészségügyi ellátórendszerei nem voltak felkészülve a prognosztizált mennyiségű beteg befogadására, a terjedés drasztikus lassítására volt szükség, amit csak erős korlátozó intézkedésekkel lehetett megvalósítani. Ráadásul a tapasztalatok rámutattak a reakcióidő kiemelt jelentőségére: azok a kormányok voltak képesek hatékonyan visszafogni a járvány terjedését, amelyek a beavatkozásaikat gyorsan vezették be. Az intézkedések előre nem látható mértékű társadalmi költsége azonban megnehezítette a kormányok döntését, hiszen fennállt a veszélye annak, hogy a túlzó korlátozások – bár egészségügyi szempontból hatékonyak lesznek – középtávon széles tömegeknek okozhatnak egzisztenciális nehézségeket.
A tavaszi időszak egyik fontos tanulsága, hogy a legtöbb olyan országban, amelyek társadalmi és gazdasági szempontból stabil helyzetben voltak, a döntéshozók gyorsabban és magabiztosabban vezethettek be szigorúbb, gazdaságilag kockázatosabb intézkedéseket, ami vélhetően számos ember életét megmentette.
A prosperitás lehetőséget teremtett a tartalékképzésre, így a korábban felelősen gazdálkodó országok képesek voltak fedezni nem várt kiadásaikat és transzferekkel segíteni az intézkedések által negatívan érintett szereplőket. A társadalmi stabilitás pedig jó alapot szolgáltatott ahhoz, hogy az emberek bizalommal álljanak az új szabályokhoz és feszültségkeltés helyett felelősen betartsák azokat.
A másik fontos tanulság, hogy az emberek életét jelentősen befolyásoló intézkedések alkalmazási lehetőségei erősen korlátozottak. A tavaszi kijárási korlátozás alatt a magyarok rendkívül fegyelmezetten betartották a szabályokat, ami elengedhetetlenül szükséges volt a vírus első hullámának megfékezéséhez. Az egy hónapot valamivel meghaladó időszakot az emberek kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel átvészelték, azonban erősen kérdéses, hogyha a járvány nem csillapodik, meddig lehetett volna komolyabb feszültségek nélkül fenntartani az állapotot.
A megelőzési erőfeszítések ellenére előfordulhat, hogy a jövőben a klímaváltozás a járványhoz hasonló nehéz helyzetbe sodor egy-egy régiót, vagy akár az egész emberiséget és így a kialakult helyzethez alkalmazkodni kell majd. Az előre nem látható kihívásokat azok az országok lesznek képesek kezelni, amelyek társadalmi szempontból stabilak és megfelelő gazdasági tartalékokkal rendelkeznek.
Ezért káros szembeállítani a gazdasági növekedést a klímapolitikával, mert előbbi teremti meg azokat a technológiai feltételeket, gyors alkalmazkodási képességet és infrastruktúrát, amelyek mozgásteret jelenthetnek utóbbi számára. Ugyanez igaz az egészségügyi ellátórendszerre nézve.
A COVID-19 járvány eddigi tapasztalatai alapján jól látható, hogy azok az országok tudtak a legjobban adaptálódni a kialakult helyzethez, amelyek egyszerre rendelkeztek politikai cselekvőképességgel és gazdasági mozgástérrel.
Ha végiggondoljuk, nagyon egyszerű és logikus: egy olyan helyzetben, amikor hirtelen alakult ki globális versenyfutás a hiányt jelentő eszközökért, emberekért és ismeretekért, azok a kormányok voltak előnyben, amelyek gyorsan tudtak megfelelő döntéseket hozni, és rendelkeztek megfelelő anyagi erőforrásokkal.
A „szabad piac majd mindent megold” ideológiájával szemben hirtelen szembetűnővé váltak a konzervatív kormányok erényei: a költségvetési fegyelem, a munkaalapú társadalom és a gazdasági növekedés előtérbe helyezése. Ráadásul a prosperitás hiánya – a történelmi tapasztalatok alapján – destabilizálja a társadalom törékeny egyensúlyát. Az éghajlatváltozás az emberiség kiemelt prioritású, nagy komplexitású problémája, aminek kezelése erőforrásokat és tartalékokat igényel. Ezek előteremtéséhez azonban fejlődés, valamint felelős, fókuszált gazdasági növekedés szükséges.
A vírus kezelésének tapasztalatai rávilágítottak a klímaharc zászlaja alatt nagy társadalmi átalakulást és radikális változásokat sürgető – jellemzően baloldali – mozgalmak követeléseinek abszurditására.
A kijárási korlátozás példája egyértelműen megmutatta, hogy a szélsőséges beavatkozásokkal mesterségesen takarékra állított aktivitás mérsékeltebb üvegházhatású gázkibocsátása mekkora társadalmi és egyéni lemondások, valamint jóléti veszteségek árán érhető el.
Amíg egy közösséget nem fenyeget azonnali és közvetlen veszély, a beavatkozásoknak maximálisan tiszteletben kell tartania az emberek életmódját, igényeit és elvárásait.
Ha baj van, a nemzetek csak magukra számíthatnak
A pandémia újabb jelzés az emberiségnek, hogy a globalizáció káros mellékhatásait kezelni kell. A világ országai közötti egyre szorosabb kapcsolatok számos gazdasági és kulturális előnnyel járnak és azok gyümölcseit – ugyan eltérő mértékben, de – békeidőben a legtöbben élvezhetik. Ha azonban valamilyen nem várt probléma merül fel, a globális üzleti modellek okozta hosszú ellátási láncok a negatív hatások gyorsabb terjedését, esetenként felerősödését is eredményezhetik, így az emberek egyre kiszolgáltatottabbá válnak tőlük fizikailag távoli eseményeknek és döntéseknek. Ezért történhetett meg, hogy egy korábban szinte ismeretlen kínai város élelmiszerbiztonsági problémája néhány hónap alatt több millió ember életét követelte világszerte.
Világosan látszik, hogy a globalizáció okozta kockázatokat enyhíteni szükséges, azonban arról igen élénk vita van, hogy ez milyen intézményi keretben valósítható meg. A föderalisták szerint a globalizáció hatására világméretűvé duzzadó problémák csak globális kontrol mellett oldhatók meg, ezért a nemzetek kezéből az irányítást új, szupranacionális szervezeteknek kell átadni, azaz
a gazdaság és társadalom globalizációjára intézményi globalizációval kell felelni.
Ezzel szemben
a szuverenisták szerint a globalizáció negatív hatásainak ellenpontját csak erős nemzetek jelenthetik, amelyek megfelelő társadalmi felhatalmazással rendelkeznek, így ellenőrizhetők és – rossz teljesítményük esetén – demokratikus úton leválthatók.
A koronavírus-járvány (számos korábbi történelmi tapasztalathoz hasonlóan) újra bebizonyította, hogy a szupranacionális szervezetek fontos és egzakt problémákra nem képesek gyors és hatékony választ adni azaz, ha baj van, a nemzetek csak magukra számíthatnak.
A tavaszi első hullám kezelésében az európai országok szinte semmilyen segítséget nem kaptak Brüsszeltől, így azok a kormányok, amelyek központi uniós iránymutatásra és támogatásra vártak, napokat és emberéleteket veszítettek.
A föderalizált döntéshozatal egyúttal le is szűkíti a választás esélyét, a jó gyakorlatok kialakításának a lehetőségét. A pandémia kíméletlenül szembesített azzal, hogy léteznek olyan folyamatok a világban, amelyekre az ember nem képes azonnal egyértelmű és garantáltan megoldást nyújtó választ adni korábbi tudása alapján.
Európában azonban jelenleg megvan annak a lehetősége, hogy az egyes országok többféle megoldást próbáljanak ki és ellenőrizzék azt a gyakorlatban. Mi történt volna, ha az egész kontinens a svéd vagy a brit megoldást választja egységesen? Ez a fajta egység erősítette volna Európát vagy épp elvette volna az igazi erejét? És ki tudja jelenleg felelősséggel megmondani azt, hogy a klímaváltozás kapcsán melyik az egyetlen sikeres út, amely miatt minden más elképzelést félre lehet tolni?
Egyéni és közösségi felelősség
A járvány elleni védekezésben összekapcsolódik az egyéni és közösségi felelősségvállalás. A maszk nem csak viselőjét, hanem környezetét is óvja. A személyes kontaktusok számának csökkentése – a találkozók résztvevőinek védelme mellett – a társadalmi terjedés potenciális sebességét is visszaveti, ami elnyújtja a járványgörbét, tehermentesíti az egészségügyi ellátórendszert és ezzel megakadályozza a kapacitásszűkületek okozta haláleseteket. Ráadásul a vírus kockázatai korcsoportonként és kórelőzményenként jelentősen eltérnek, így egy egészséges fiatal a korlátozások betartásával nagy részben idősebb hozzátartozóinak egészségét őrzi.
Az általános viselkedési tapasztalatok azt mutatják, hogyha az egyéni hozzájárulás közösségi hatása kicsi, az emberek hajlamosak a potyautas magatartásra. A tavaszi hullám talán legnagyobb pozitív meglepetése, hogy a hazai példa nem támasztotta alá a tapasztalatot, és a magyarok nagyon gyorsan megértették tetteik társadalmi következményeit, valamint hajlandóak voltak egyéni lemondások árán szolgálni a közösségi érdekeket.
Az apró lemondások pedig az első hullám hatékony megfékezését, azaz a közösség sikerét eredményezték. Az egyéni felelősségvállalás jelentősége a hatékony és biztonságos vakcinák kifejlesztésével csak még inkább felértékelődik. Azzal, hogy beoltatjuk magunkat, nem csak azért teszünk, hogy visszakaphassuk a régi életünket, hanem a nyájimmunitás elérésével megvédjük azokat is, akik nagyobb veszélynek vannak kitéve.
Az egyéni felelősségvállalás szerepe a természetvédelemben is nagyon hasonló. A legtöbb esetben egy-egy ember potenciális negatív hatása a környezetre – az emberiség teljes szennyezéséhez képest – elhanyagolhatóan kicsi, ezért felmerül a potyautas probléma. Ha azonban mindenki megérti azt, hogy a közösség környezetvédelmi teljesítményéhez az egyéni hozzájárulásokra is szükség van, a probléma elkerülhető.
Az egyéni élethelyzetek és preferenciák jelentősen különböznek, így a helyes cselekvéshez szükséges lemondás mértéke és az azzal elérhető eredmény is eltérő. Mivel az emberek többnyire nem ismerik egymás lehetőségeit és korlátait, érdemes tartózkodni mások bírálatától és a saját hozzájárulás maximalizálásával törődni. Ha a magyar emberek környezeti magatartásukban is képesek lesznek a tavaszihoz hasonló egyéni felelősségvállalásra és egymással szemben tanúsított türelemre, az ország a koronavírus-járvány kezeléséhez hasonlóan a természetvédelem területén is példaértékűvé válhat.
Szerzők: Hortay Olivér környezetgazdász, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Energia- és Klímapolitikai Üzletágágának vezetője és Maurer Szemere jogász, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Egészségügyi Üzletágágának vezetője