Afganisztán éppen minden komolyabb ellenállás nélkül csúszik vissza a "demokrácia aranykora" előtti időkbe.
Sok kérdést felvet az elmúlt két évtized kudarccal végződő kísérlete. Olyan kérdéseket is, amelyeket nyugati kultúremberként mostanában nem illik feltenni.
- Vajon tényleg olyan borzasztó volt a talibán uralom?
- A helyiek gyűlölték őket?
- Az amerikaiakat tárt karokkal fogadták?
- Mit köszönhetnek valójában az őket közel húsz éven keresztül megszállás alatt tartó nagyhatalomnak?
- Sikerült vajon érdemi kulturális-társadalmi változást elérni?
- Ami most történik, az az "afgán nép" akarata ellenére történik?
- Egyáltalán: a mi véleményünk mennyit számít ez ügyben?
Az éppen blitzkrieg-rekonkviszta turnét tartó tálib vezetés fűt-fát ígér, hogy az - elsősorban nemzetközi – aggodalmakat csitítsa. Kívülről ez úgy tűnik, mint mikor a vágóhídon kísért marha fejét megsimogatja a mészáros, hogy engedelmesebben nyújtsa fejét a bárd alá. Ugyanis egyre másra érkeznek az aggasztó pletykák, értesülések, hogy az iszlám vallási jogrend, a saría alapján nyugvó uralmukat pont ott fogják folytatni, ahol 20 évvel ez előtt abbahagyták.
Az amerikai Breitbart.com számolt be róla, hogy az iszlamista rezsim harcosai már megkezdték a vallási alapú tisztogatást: igazoltatással és házkutatással keresik a tiltott tartalmakat.
Akiknek például a telefonján letöltött Bibilát találnak, minden további eljárás nélkül kivégeznek. A főként nagyvárosokban élő vallási kisebbségek tagjai között pedig informátorok és besúgók tevékenykednek, hogy minél több elhajlót megtaláljanak.
Noha a hír egyelőre inkább szóbeszéd, mint bizonyított jelenség, teljességgel illeszkedik a tálibok profiljába. Várhatóak további, számunkra hajmeresztő intézkedések politikai ellenfelekkel való leszámolásra, a nők jogainak megkurtítására, melegek letartóztatására és kivégzésére, valamint a társadalom gyors és könyörtelen visszaterelésére az iszlám betű szerinti értelmezésének megfelelő életmódra.
A 2001 szeptember 11-én történt New York-i terrortámadások utáni amerikai hajtóvadászat első időszaka óta nem foglalkozott ennyit a világ az Afganisztánt a kilencvenes évek óta markukban tartó tálibokkal. A sivatagos országról az volt a kialakult kép, hogy az amerikai fegyverek árnyékában inkubátorban nevelgetett, egyelőre életképtelen, de nem reménytelen demokrácia apránként fejlődik, gyarapodik.
Hát miféle emberek azok, akik ezt vissza akarnák csinálni? Biztos terroristák!
Mivel az amerikaiak által a szovjetekkel való ellenállásukban fegyverekkel, kiképzéssel és pénzzel támogatott, később azonban ellenük fordult Al Kaida nevű terrorszervezet egyik legfontosabb bázisa és menedéke éppen a tálibok által uralt közép-ázsiai ország (itt találták meg a hosszú évekig rejtőzködő Oszama Bin Ladent is) ezért a közvélemény hajlamos a tálibokat is közönséges bombamellényes terroristaként számontartani.
A vallási intolerancia, nőkkel szembeni megkülönböztetés, sommás és számunkra kegyetlennek tűnő, vallási alapú jogrend szerinti életmód és legfőképpen a demokratikus alapokon álló politikai rendszer következetes elutasítása mind olyan jelenségek, amellyel napról napra lehet illusztrálni, miért is van jogunk évtizedekig megszállva tartani egy országot azon kívül, hogy talán egyszer elmulasztottak kellő hatékonysággal előkeríteni és kiadni az amerikaiaknak néhány igen veszélyes terroristát.
A tálibok döbbenetes sebességgel kúsznak vissza a hatalomba, rácáfolva az évtizedes amerikai erőfeszítések hamis biztonságérzetére. Bár a médiában megjelent hírek és kétségbeesetten menekülő, politikai üldöztetéstől rettegő tömegekről szólnak, az ország lakosságának a csendes, túlnyomó többségét se most, se az elmúlt 20 évben nem nagyon kérdezték, kell-e nekik ez a fantasztikus amerikai demokrácia? Az igazi ellenállás hiánya és az amerikai politikai termékkel szembeni közöny vagy viszolygás miatt a tálibok úgy ülnek most vissza a hatalomba, mintha a helyük se hűlt volna ki igazán. Nem túl valószínű tehát az sem, hogy helyi szinten milliók rendülnek meg a nyugati mércével mérve szörnyű eseményektől.
Az afgán nép (amely ugye legfeljebb csak földrajzi értelemben, papíron létezik) hallgatólagosan igent mond mindazon atrocitásokra, amely számunkra elképzelhetetlen, nekik viszont életmódjuk, világnézetük szerves része.
Az amerikai demokrácia-export iparnak köszönhetően az USA és szövetségesei az „aki nem velünk van, az ellenünk” megközelítéssel ítélkezni minden olyan kultúráról, amely a nyugati mérce szerint elmaradottnak, barbárnak és kegyetlennek tűnik. Ugyanakkor a helyi mindennapok szintjén az emberek többségét nem igazán érdekli, néhány botozás, kézlevágás, vagy statáriális gyilkosság.
Bármennyire is viszket tehát az ember tenyere, mikor keresztények levadászásáról olvas, az amerikaiak húsz éves, méregdrága kalandja a tanulsága annak, hogy semmi közünk hozzá, mit csinál a másik, amíg minket nem bánt.