Hol volt, hol nem volt, volt egyszer (na jó, többször is) a Kádár János bácsi nagy szocialista keltetője. Nőttek, cseperedtek benne a kommunista ideológiába beleájult gerinc és tartás nélküli egyedek, és miután a szocializmus számukra ideális táptalaján levált a tojáshéj a hátsó felükről, a honi politikai „baromfiudvar” egészét betöltötte ellentmondást nem tűrő, internacionalista kotkodácsolásuk.
A legvidámabb barakkban ötéves tervek számolatlan hosszában biztosított volt az apáról fiúra, az anyáról leányra, valamint az ideológiabiztos baráti körre örökített utánpótlásuk.
Szárnyasaik a rendszerváltás időszakára ugyan tollafosztott, kivénhedt kappanokká és kotlósokká váltak, de a fogékony ifjabb nemzedékük tagjai bújtatottan vagy olykor bizony teljes nyíltsággal még a rendszerváltást követően is hirdetik Vlagyimir Iljics Leninig visszavezetett eszmerendszerük nagyszerűségét.
Hazai baloldai eszmehőseink ma akár egyetlen tál lencséért is képesek az azonnali pálfordulásra, szolgai viselkedésük jellemzője minden korokon átívelően a territóriumuk körül ólálkodó nagyvadak kénye-kedvéhez való dörgölődzésük.
A nagy orosz medve 33 éves, ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatainak ténykedése mindegyikük számára kizárólag csak a saját kis itthoni szemétdombjuk működtethetőségének volt a biztosítéka, megfelelésüket végtelenül szervilisen túl is teljesítették. Évtizedekig könnyes együttérzéssel énekelték, akarom mondani gágogták minden pártértekezleten a magyar Himnusz után a nagy medve bakelitlemezről recsegő-ropogó Himnuszát.
Áhítatuk a „szovjet” iránt a magyar rendszerváltást követően fokozatosan nagyhangú ellenszenvvé alakult, és a nagy medve élethosszig való cirógatása helyett beleájultak a liberális Nyugat előtti térdepelés másik végletébe. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért nincs soha annyi érzékük, hogy a magyar érdek szerinti középen állás stratégiájára törekedjenek...
Rövid bevezetőm után rátérek saját, baloldali egyedfejlődési rendszertanom folyamatábrájának ismertetésére. Maradva hazánk berkein belül, és nem vindikálva a jogot arra, hogy a „mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?” (azaz a szocialista eszme vagy a szocialista embertípus) kérdésére választ adjak, egy biztos, hogy 1956-tól Magyarországon – szimbolikus értelemben és gyakorlatilag – is Kádár János volt az ura és legfőbb igazodási pontja a szocialista baromfiudvarnak.
Minden hithű elvtárs az ő szárnyai alól bújt ki, és 33 évig, egészen pontosan 1989-ig háborítatlanul őrizhették megszerzett helyüket a hatalmi fészkük puha melegében.
Néhányan közülük már csak az örök vadászmezőkön hirdetik tovább eszmerendszerük nagyszerűségét, egyesek viszont még ma is tartva a frontot, amolyan csodavárásként továbbra is azt remélik, hogy jelenünk demokráciájában valahogyan mégiscsak kikelhet és uralkodóvá válhat az egyszer és mindenkorra megzápult ideológiájuk kakukktojása.
- Az első modellemben – a korfa fiatalodását szem előtt tartva – a Kádártól napjainkig tartó hatalmi stafétájuk versenyzői – szigorúan csak saját megítélésem szerint – a következők: Kádár János, Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Ujhelyi István, Mesterházy Attila, Donáth Anna, Fekete-Győr András, valamint a szavaikra esetlegesen fogékony, örök utánpótlást biztosító gyermekeik és unokáik. A felsorolhatatlan számú egyéb, a közelükben sertepertélő kispályásnak a számbavétele egy brazíliai őserdő feláldozása árán előállított mennyiségű papíron volna csak lehetséges, így ettől eltekintek.
- Második felsorolásom a politikai garnitúrájukat kiszolgáló értelmiség meghatározó művészei és újságírói: Major Tamás és Gobbi Hilda, a nagyhatalmú Siklósi Norbert, Bolgár György, Németh Péter és a Heti Hetes „sztárjai” tokkal-vonóval. De nem folytatom, mert a rendszerváltás előtt a reflektorfényben sütkérező baloldali mindegyike nagy valószínűséggel szem volt a láncban. Ebből következően a nagyobb bűnnek azt tartom, hogy a „módszerváltás” után a sok Stockholm-szindrómás ahelyett, hogy rácsodálkozott volna a valós szabadság édes madarára, szocialista elköteleződésük utópiáját leöntve egy kis liberális szósszal mégis ott ártanak a demokratikus Magyarországnak és regnáló kormányának, ahol csak tudnak. A mára matuzsálemi korba öregedő kommunizmusrajongók, élükön Lendvai Ildikó és Németh Péter, valamint „drága” Bolgár úr és a többiek, ugyanolyan vehemenciával végzik a demokráciánkat aláásó aknamunkájukat, mintha még mindig a KGB központi utasításait kellene végrehajtaniuk. Számukra teljesen mindegy, hogy keleti vagy nyugati segítséggel fonnyasztják hazánkat, a lényeg, hogy az pusztuljon és sorvadjon.
Még szerencse, hogy a 2022-es áprilisi választás nem a szivárványosok győzelmét hozta, aminek a bekövetkezése esetén nagy valószínűséggel az egész társadalom Szanyi Tibor „ISZOMM” pártjának a neve szerinti, a detoxikálóig vezető, poháremelgetős stresszoldását gyakorolná napestig.
Hanem hál’ Istennek, újabb 4 évig a konzervatív, jobboldali kormány égisze alatt, kiszámítható és családbarát környezetben élhetjük dolgos és józan mindennapjainkat.
A baloldal és az összes, a köpönyegükből kibújt „Kukori és Kotkoda” bárhogy is hitegetnek, bárhogyan is cicomázzák magukat a jövőben, jó, ha tudják, hogy a többség átlát a szitájukon. Rájöhetnének, hogy időtlen idők óta csak főböszméjük tehetetlen, megbabonázott foglyai. Ennek felismerése után akár még addig is eljuthatnának egyedfejlődésükben, hogy már rájuk sem hat a delejes Cipolla sompolygása és ravasz csalafintasága.
Enélkül viszont minden hatalmi vágyuk az idők végezetéig csak ábránd és beteljesületlen illúzió marad. Én szóltam!
A szerző a Madách Színház színművésze
