Mihályfi Ernő kertje - Barangolás a Káderdűlőn

A háború előtt kisgazda politikus Rákosi és Kádár alatt is karriert tudott csinálni, és a villáját se államosította senki. Sőt: még a szomszéd két telket is fillérekért meg tudták szerezni a háború után, hogy aztán idővel természetvédelmi területté nyilvánítsák a botanikus kertet. A XX. század talán legügyesebb politikusa volt Mihályfi, aki ateistaként még az Evangélikus Egyház felügyelőjének is kineveztette magát Rákosiék alatt.

  • Budapest alternatív városnézőinek egyik népszerű titkos célpontja volt a kommunista főszerkesztő és miniszter, Mihályfi Ernő azóta természetvédelmi területté nyilvánított hatalmas botanikus kertje a II. kerületi Bogár és Tövis utcák sarkán.
  • A kert a mai napig látogatható a tulajdonosok – Mihályfi Ernő leszármazottai  – engedélyével, előzetes egyeztetés alapján.
  • Az Index által aranyosan „kalandos életű újságíró-politikus-közéleti személyiség”-nek nevezett Mihályfi életútja is megérdemelt már egy cikket: a háború előtt még kisgazda politikus sikeresen csinált karriert Rákosiék és Kádár alatt is.
  • Mihályfiék már 1936 óta ezen a telken éltek, a szomszédos két telket viszont a háború után „szerezték meg” (ahogy ők fogalmazták) fillérekért. A terület akkoriban nyerte el közel mai, védelmet élvező formáját.
  • A politikus többek között az Evangélikus Egyház egyetemes ateista felügyelője volt 1952 után, és állítólag végrendeletében fejezte ki azt a kívánságát is, hogy egyházi temetése ne legyen: mellesleg Kádár János is „párton kívüli bolsevik”-nek nevezte.
  • A Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökeként 1956-hoz is fősodorbeli módon állt hozzá: nagy álma volt, hogy „örökítse meg egy freskó a Parlamentben az ellenforradalom fölött aratott győzelmünket”. Ezt egyébként felesége, a grafikus Filo-Fischer Ilona is megtette egyik legismertebb művével („NEM!”), a horogkeresztekkel díszített fasiszta csizmával.

A budapesti II. kerület domb- és hegyvidéke elképesztő történelmet termelt ki magának az elmúlt alig száz évben: elég csak Dés Lászlóék Apostol utcai vagy a Gyurcsány–Dobrev házaspár Szemlőhegy utcai elátkozott ingatlanjaira és azok sorsára gondolni.

kapcsolódó

  • Apró-villa 2.0 - Az elátkozott Apostol utca 8. története

    Apró-villa 2.0 - Az elátkozott Apostol utca 8. története

    Dés László és volt neje, Vásárhelyi Mária Apostol utcai lakása, ingatlanjai súlyos történelmi terhet cipelnek: az Apró-villához hasonlóan ezt is gazdag zsidó polgároktól vették el először a nyilasok, majd a kommunisták, hogy a fél pártvezetésnek itt utaljanak ki lakásokat. Szerencsére aztán jött a rendszerváltás, és... maradhattak, szinte ingyen.

A mostani történet azonban több szempontból is elüt a tipikus receptúrától. A mai összeállítás főhőse, Mihályfi Ernő ugyanis már az államosítás és a II. világháború előtt is itt élt, a szomszédos két telket azonban csak a háború után „szerezték meg”, hogy azokat eddigi birtokukhoz hozzácsapva a kerület egyik valóban elismert és rejtett értékét hozzák létre rajta.

Tényleg rendes tőlük, hiszen akár le is betonozhatták volna.

De mielőtt kiterítenénk az összes lapot, jöjjön egy kis áttekintő magáról a „Káderdűlő”-ről!

„Itt sorakoztak ugyanis az állami és pártvezetés otthonai, leginkább a nyilvánosság elől elzárt, ősfás telkeken. A háborús bűnösként elítéltek és a különböző koncepciós perek áldozatainak ingatlanjait az ÁVH foglalta le, és kezelésükben is meghatározó szerepet játszott. Majtényi munkája szerint: „míg valamikor a századfordulón a gazdagság jelképe az Andrássy út és a környékén elhelyezkedő villanegyed volt, a villaépítők és vásárlók célpontjává a harmincas évekre közelebbről a Rózsadomb és a Pasarét vált. [...] Az igazi áttörés a második világháború után következett be, amikor is az uralmi elit a Hegyvidékre költözött. Ekkor a fővárosban kialakult mindkét fontos negyedet birtokba vették a funkcionáriusok... A villafoglalás hősorában megtörtént, hogy a családok lovaskocsin mentek kinézni a megfelelő lakást. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága mindenben segített nekik, a belövésnyomokat eltüntették, a falakat kijavították és a lakást. [...] Utóbb a villákat – a párt egyik első embere, Vas Zoltán felügyelete és irányítása mellett  az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) foglalta le. Az ÁVH így a kor »reprezentatív ingatlankezelőjévé« lépett elő: megszerezte és kiutalta az épületeket. Az otthonukból elűzött, menekülésre kényszerített családok az államvédelmisektől 250-800 ezer ft összegért vásárolhattak maguknak útlevelet, s emellett a szabadság fejében rendszerint még lakásukat, villájukat, bútoraikat és egyéb vagyontárgyaikat is át kellett adniuk az »államnak«. Az államvédelem vezetői lakást biztosítottak a barátnőiknek is: az ÁVH Csapó Andor által vezetett osztálya a város különböző részein nagyszámú üres villát, lakást tartott fenn »konspirációs célokra« s ezekből kaptak a vezetők szeretői. [...] Az ötvenes években a budai villát csak a Politikai Bizottság tagjai és egyes miniszterek kaphattak, egy egyszerű Központi Vezetőségi  tag erről még csak nem is álmodhatott. Több művész és sportoló viszont budai villákba, az uralmi elit közvetlen környezetébe költözhetett, ami elsősorban a pártvezetők személyes döntésén múlt. [...] Kónya Lajos költő, az Írószövetség elnöke például Rákosi Mátyás szomszédja volt. Papp László 1954-ben - már olimpiai bajnokként - Rákosi segítségét kérte, hogy a telken, amelyet a XII. kerületben vásárolt magának, házat építhessen.”

Fanatikus olvasóink számára ismerős név lehet a villafoglalásokat koordináló Vas Zoltáné: igen, ő nevezte Dés Mihályt, a mai napig is az Apostol utcában élő Dés László édesapját „megbízható pártkáder”-nek.

És az élet ironikus tréfája, hogy a végén Dés Lászlóék is éppen egy ilyen „madárlátta” villában kötöttek ki.

kapcsolódó

  • Dés László: Petőfi-kérdés? ...akkor majd jövök én a Gesztivel!

    Dés László: Petőfi-kérdés? ...akkor majd jövök én a Gesztivel!

    Az ország legönelégültebb szerzője ezt is jobban meg fogja csinálni. A bátor, kormányellenes kiállás mögött azonban ellentmondásos sztori sejlik fel a múlt rendszerből, nem beszélve az első részben bemutatott, erkölcsileg szintén megkérdőjelezhető lakásszerzésekről.

És akkor nézzük főhősünket, a kisgazdából lett kommunista, világi-ateista evangélikus helytartó Mihályfi Ernőt!

Mihályfi Ernő egy társaságban Apró Antallal és Donáth Ferenccel.
Mihályfi Ernő egy társaságban Apró Antallal és Donáth Ferenccel.

Részletek a Magyar Életrajzi Lexikonból:

„Mihályfi Ernő (Bér, 1898. szept. 3. – Bp., 1972. nov. 20.): újságíró, lapszerkesztő, kisgazdapárti politikus, miniszter, Rózsa Ferenc-díjas (1962). Mihalovits Sámuel evangélikus lelkész fia. A budapesti Műegyetemen tanult, 1918-ban behívták katonának, rövid ideig az olasz fronton harcolt. [...]”
„1945 után a fővárosban az FKGP balszárnyának egyik vezetője lett, mint a városi értelmiséget tömörítő ún. Fórum-kör tagja. [...] 1947-től haláláig országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanácsnak megalakulásától (1949) tagja volt. [...]  1949-től 1951-ig, majd 1957. szeptembertől haláláig a Magyar Nemzet főszerkesztője. Közben 1951-től 1957-ig népművelésiminiszter-helyettes volt. [...] 1956-ban átvette az Evangélikus Egyház egyetemes felügyelői tisztét. A Hazafias Népfront és az Országos Béketanács elnökségének tagja, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság és a Magyar ENSZ Társaság elnöki tisztét töltötte be.” 

Mihályfi annyira halmozta a pozíciókat és titulusokat, hogy erősen nyírnunk kellett a terjedelmen – nem mellékesen külön szép teljesítmény, ahogy a kisgazdáktól simán átmentette magát Rákosiékhoz, majd Kádárékhoz is. 

És jöjjön a lényeg, „na itt a kert”!

"Mihályfi Ernő utolsó lakóhelye, a II. kerületi Bogár utcában található villa kertje budapesti védettséget élvező természeti érték. A 60 különleges fafajtának és mintegy 300 lágyszárú növénynek helyet adó kertet Ormos Imre tervezte. Kiemelkedő értéke a sziklakert és a rózsagyűjtemény."

 

Igazi legújabb kori Gül Baba, talán még a kutyákat szerette! Illetve dehogyis talán, hiszen bevallottan pulijuk volt mindig – ezt a kedves szokást amúgy az utódok is továbbvitték. Biztos csirkéket is tartott, rendkívül puritán ember lehetett!

Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!

A kertet jelenleg az egykori tulajdonos családja döntően önerőből kezeli, belépési engedélyt és információt is tőle szerezhet be az érdeklődő. Az eredeti kertterv 1948-ból származik, az erre építő kertrekonstrukció 2003-ban készült. A közelmúltban a Főkert Nonprofit Zrt. a Fővárosi Önkormányzattal nagyméretű komposztálót alakított ki a kert egyik sarkában a kertfenntartási munkálatok megkönnyítése érdekében.

A Bogár utca 23–25.

Bogár utca 25. (1936 körül) Mihályfi Ernő egykori háza /Forrás: Rózsadomb Anno FB/
Bogár utca 25. (1936 körül) Mihályfi Ernő egykori háza /Forrás: Rózsadomb Anno FB/

„Nyolc éve állt a ház, amikor kitört a második világháború; a lakók még manapság is belebotlanak a bombázásokból megmaradt összeolvadt fémdarabkákba, nekünk is mutattak egyet. A házat szinte teljesen szétbombázták, a földet törmelékhalom borította – és paradox módon ez lett a kert szerencséje: Mihályfi 46-47 között megvette a szomszéd két telket is, ez a megoldás ugyanis olcsóbb volt, mint elvitetni róluk a bombázásokból hátramaradt irgalmatlan mennyiségű sittet”

– írja az Index egy kicsit szemérmes, ám annál informatívabb 2006-os tudósításban. Ha azonban végigpörgetjük a cikknél szereplő, valóban alapos galériát, azt is olvashatjuk, ahogy már (talán csak tudat alatt) árulkodóbban fogalmazott Mihályfi felesége, Filo-Fischer Ilona grafikus:

Megszereztük a telket...

A kert története.
A kert története. "Megszereztük a telket" /Forrás: Index.hu/Urbanista/

Tehát bár valóban 1936 óta ott éltek Mihályfiék – az 1938–39-es telefonkönyvben is már szerepel dr. Mihályfi Ernőné neve a Bogár utca 25. szám alatt –, a szomszédos telkeket csak a háború végén/után tudták megvenni vagy „megszerezni”, ahogy Filo-Fleischer találóan fogalmazott.

Egy hasonló vagy talán pont erre a tranzakcióra írásos nyomot is találtunk 1948-ból a Magyar Nemzetben:

„Az ingatlanpiac [...] Telkek: II, Bogár-u. 23. 732 n. ös telek 16.000 Ft.” 

Hogy az egyik szomszédos telket, a Bogár uta 23.-at kitől vásárolhatták meg, arra csak következtetni tudunk. Szintén a Magyar Nemzet egyik 1942-es számában ez szerepel a fenti telekkel kapcsolatban:

„1942: Bogár-u 23., Tövis-u. 22., ingatlan 732 n. ölön, 2/8-ad rész, eladó: Brüll Testvérek, vevő: Klingenfeld Károlyné, vételár: 80.000 P.”

Az 1942-es arányok érzékeltetése érdekében: egy egyetemi oktató kezdő havibére 574, egy középiskolai tanáré 226, míg egy alsó tagozatos pedagógusé 163 pengő volt, viszont ezek a bérek a karrier ideje alatt fokozatosan emelkedtek. Szekfű Gyula történész, publicista, egyetemi tanár 1942-ben (évi) 33 ezer pengőt keresett. Ugyanannyit, mint a kor színészsztárjai, akik a Rudas gőzrészlegében mindössze két pengőért kényeztethették magukat. Tehát a 40-es évek elején két-háromévnyi sztárfizetésből megvehették volna a Bogár utca 23. egynegyedét!

Nos, ennek a teleknek az egészét vették meg – feltehetően Mihályfiék – 1948-ban 16 ezer forintért.

Hogy itt is érezzük az értékét: 1948-ban a műszaki és adminisztratív alkalmazottak esetében a 1210 forint volt a havi átlagbér, tehát durván egyéves alkalmazotti fizetés is elég volt a „megszerzett” teljes telekre.

Valahol még azt is megemlítették a visszaemlékezők, hogy a háború utáni vásárláskor már nem is volt gond a volt tulajdonosokkal, mert külföldre távoztak – még örültek is, hogy valaki megvette tőlük a telket! Ez alapján a Brüll testvérek és Klingenfeld Károlyné egyaránt lehettek az eladók.

És mit mesélnek róla az evangélikusok?

„Mihályfi Ernő Mihalovich Samu béri evangélikus esperes idősebbik fia volt. Szüleinek sok problémát okozott, mert már ifjúkorában elszakította magát egyházától, ellentétben két testvérével. Mint újságíró fiatalkora óta a politikai baloldalon állt. Kezdetben semmiféle kapcsolata nem volt egyházával, azonban 1948-ban – amely évet a fordulat évének szokás nevezni, és amikor Mihályfi a köztársasági elnöki iroda vezetője lett miniszteri rangban – megkezdte kétes értékű »egyházi szolgálatait«.”

Forrás: Fortepan / Hunyady József

„Minden bevezetés nélkül közölte az összegyűltekkel, hogy a lehető legsürgősebben gyökeres változásra van szükség az egyház életében. Az egyház kormányzatának demokratizálódnia kell. Elsõsorban a vezető tisztségekből el kell távolítani a bárókat, a dupla nemeseket, a földbirtokosokat, a levitézlett közéleti személyeket, s helyüket a dolgozó társadalmi osztályokból kell betölteni. [...]”

Mihályfi balassagyarmati beszéde valóban hadüzenet volt; ezt az utána bekövetkező események igazolták. Mihályfi ugyanis az egyház lelkészei közül négy érvényesülni akaró „bizalmi embert” választott ki egy megbeszélésen azzal az indoklással, hogy az államhatalom ezekkel kész felvenni a hivatalos érintkezést. Ezekből az emberekből kerültek ki később az egyháznak azok a baloldali vezetői, akiket a párt és a kormány támogatásával juttattak fontos pozíciókba.

„Elsősorban Ortutay kultuszminiszter és Mihályfi Ernő hathatós közreműködésével folyt a kérlelhetetlen harc az egyházi iskolák államosítása érdekében. Az egyház vezetői közül elsősorban Ordass volt a célpont. Mihályfi Ernő volt az egyházat szorongató államhatalom legkiemelkedőbb harcosa. Ő mindenáron ki akarta kapcsolni Ordasst az állam és az egyház közötti tárgyalásokból, és a püspököt Mindszentyt is túlszárnyaló reakciósnak titulálva, durva hangon több beszédében követelte, hogy a kormány felé hódoló nyilatkozatot tegyen. Közben anélkül, hogy bármiféle egyházi tisztsége lett volna, egyházi közgyűlést hívott össze, melyre a püspököt meg sem hívta, és távollétében is folyton őt gyalázta.”

Az egyetemes felügyelői tisztségbe 1952-ben az államhatalom az ateista Mihályfi Ernőt ültette be „szerzett érdemei elismeréseképpen”. Ma már nehezen érthető, hogy miképpen „választhatták” meg az evangélikus egyház gyülekezetei Mihályfit „egyhangúlag” egyetemes felügyelőnek, tehát olyan tisztségre, amely beállítottságától teljesen távol állt. De talán könnyebb megérteni, ha meggondoljuk, hogy Rákosi Mátyás akkor volt hatalmának csúcsán, és az egyházüldözés olyan mértéket öltött, hogy nem akadt lelkész vagy presbitérium, amelyik szembe mert volna szállni a totális államhatalommal. Így lett Mihályfi húsz éven keresztül az evangélikus egyház sanyargatója az Elnöki Tanácsban szerzett tagsága révén megerősödve hatalmában.

Az 1956. évi események hatására Mihályfi családjával együtt Ausztriába menekült. A nagy sietségben egyetemes felügyelői tisztéről szóban lemondott, ami hatályosnak volt tekinthető. A forradalom orosz leverése után hazatért, és azzal védekezett, hogy csak családját akarta menteni, ezért ment átmenetileg külföldre, de szándékában állt visszatérni.

Mihályfi Ernő temetéséről az Evangélikus Élet tudósított; az írásból kitűnt, hogy egyházi temetési szertartás sem volt, tehát temetése „kommunista temetés volt”. Állítólag végrendeletében fejezte ki azt a kívánságát, hogy egyházi temetése ne legyen. 1972-ben bekövetkezett halálával véget ért az evangélikus egyháznak az az időszaka, amikor „saját legfőbb vezetőjé”-től mérhetetlenül sokat kellett szenvednie. Ezen aligha lehet csodálkozni, hisz Mihályfit Kádár János is „párton kívüli bolsevik”-nek titulálta.

„Örökítse meg egy freskó a parlamentben az ellenforradalom fölött aratott győzelmünket”

Mihályfi Ernőnek az Ausztriából történő visszatérését követően egészen haláláig két „politikai vesszőparipája” maradt. Az egyik változatlanul a „elszabadulás” és ehhez kapcsolódóan a szovjet–magyar barátság. Az orosz irodalom és művészet igazi nagyjairól azonban nem sokszor írt. A másik éppen 1956 lett. A magyar forradalmat nemes egyszerűséggel többször is „lefasisztázta”. Mint a szocialista realizmus nagy támogatója, tiszta szívből drukkolt azért, hogy az általa agyondicsért Uitz Béla, Moszkvában élő festőművész elkészítse hatalmas freskóját 1956-ról. Nagy álma volt, hogy: „Örökítse meg egy freskó a Parlamentben az ellenforradalom fölött aratott győzelmünket”. 

És igen, a kedves feleség, a múlt rendszerben felkapott grafikus Filo-Fleischer Ilona is elég erősen emlékezett meg 1956-ról – persze akár azt is mondhatnánk, hogy parancsot teljesített, de hátha nem!

Forrás: MTI

Az utókor viszont mégis hálás volt neki 1990-ig, még az utcát is róla nevezték el

Nézzük, hogy emlékszik vissza rá Mátrai-Betegh Béla a Népfront 1978. 10. számában!

Lehet, hogy ha ma megláthatná ezt a táblát, amelyet reá emlékezően itt körülállunk, ha látná a nevét viselő, új utcatáblákat végig ezen a kanyargó soron, ismerve mértéktartását, arányérzékét, az igazi képességekkel együttjáró szerénységét, megcsóválná a fejét, utcát nevezni el róla, méghozzá éppen egy növényvilágból vett nevet kicserélni az ő nevére? Tövis utca... Mihályfi Ernő utca... 

Na, legalább az utca azóta újra Tövis utca. A lakók pedig? Hát azok maradtak Mihályfiék - mármint az örökösök. Őket nem államosították, de nem is privatizálták. Tényleg ügyes. Van remény!

Előzetes egyeztetés után pedig akár Önök is mehetnek egy kört a természetvédelmi területen.