- Budapest alternatív városnézőinek egyik népszerű titkos célpontja volt a kommunista főszerkesztő és miniszter, Mihályfi Ernő azóta természetvédelmi területté nyilvánított hatalmas botanikus kertje a II. kerületi Bogár és Tövis utcák sarkán.
- A kert a mai napig látogatható a tulajdonosok – Mihályfi Ernő leszármazottai – engedélyével, előzetes egyeztetés alapján.
- Az Index által aranyosan „kalandos életű újságíró-politikus-közéleti személyiség”-nek nevezett Mihályfi életútja is megérdemelt már egy cikket: a háború előtt még kisgazda politikus sikeresen csinált karriert Rákosiék és Kádár alatt is.
- Mihályfiék már 1936 óta ezen a telken éltek, a szomszédos két telket viszont a háború után „szerezték meg” (ahogy ők fogalmazták) fillérekért. A terület akkoriban nyerte el közel mai, védelmet élvező formáját.
- A politikus többek között az Evangélikus Egyház egyetemes ateista felügyelője volt 1952 után, és állítólag végrendeletében fejezte ki azt a kívánságát is, hogy egyházi temetése ne legyen: mellesleg Kádár János is „párton kívüli bolsevik”-nek nevezte.
- A Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökeként 1956-hoz is fősodorbeli módon állt hozzá: nagy álma volt, hogy „örökítse meg egy freskó a Parlamentben az ellenforradalom fölött aratott győzelmünket”. Ezt egyébként felesége, a grafikus Filo-Fischer Ilona is megtette egyik legismertebb művével („NEM!”), a horogkeresztekkel díszített fasiszta csizmával.
A budapesti II. kerület domb- és hegyvidéke elképesztő történelmet termelt ki magának az elmúlt alig száz évben: elég csak Dés Lászlóék Apostol utcai vagy a Gyurcsány–Dobrev házaspár Szemlőhegy utcai elátkozott ingatlanjaira és azok sorsára gondolni.
kapcsolódó
-
Apró-villa 2.0 - Az elátkozott Apostol utca 8. története
Dés László és volt neje, Vásárhelyi Mária Apostol utcai lakása, ingatlanjai súlyos történelmi terhet cipelnek: az Apró-villához hasonlóan ezt is gazdag zsidó polgároktól vették el először a nyilasok, majd a kommunisták, hogy a fél pártvezetésnek itt utaljanak ki lakásokat. Szerencsére aztán jött a rendszerváltás, és... maradhattak, szinte ingyen.
A mostani történet azonban több szempontból is elüt a tipikus receptúrától. A mai összeállítás főhőse, Mihályfi Ernő ugyanis már az államosítás és a II. világháború előtt is itt élt, a szomszédos két telket azonban csak a háború után „szerezték meg”, hogy azokat eddigi birtokukhoz hozzácsapva a kerület egyik valóban elismert és rejtett értékét hozzák létre rajta.
Tényleg rendes tőlük, hiszen akár le is betonozhatták volna.
De mielőtt kiterítenénk az összes lapot, jöjjön egy kis áttekintő magáról a „Káderdűlő”-ről!
Fanatikus olvasóink számára ismerős név lehet a villafoglalásokat koordináló Vas Zoltáné: igen, ő nevezte Dés Mihályt, a mai napig is az Apostol utcában élő Dés László édesapját „megbízható pártkáder”-nek.
És az élet ironikus tréfája, hogy a végén Dés Lászlóék is éppen egy ilyen „madárlátta” villában kötöttek ki.
kapcsolódó
-
Dés László: Petőfi-kérdés? ...akkor majd jövök én a Gesztivel!
Az ország legönelégültebb szerzője ezt is jobban meg fogja csinálni. A bátor, kormányellenes kiállás mögött azonban ellentmondásos sztori sejlik fel a múlt rendszerből, nem beszélve az első részben bemutatott, erkölcsileg szintén megkérdőjelezhető lakásszerzésekről.
És akkor nézzük főhősünket, a kisgazdából lett kommunista, világi-ateista evangélikus helytartó Mihályfi Ernőt!
Részletek a Magyar Életrajzi Lexikonból:
Mihályfi annyira halmozta a pozíciókat és titulusokat, hogy erősen nyírnunk kellett a terjedelmen – nem mellékesen külön szép teljesítmény, ahogy a kisgazdáktól simán átmentette magát Rákosiékhoz, majd Kádárékhoz is.
És jöjjön a lényeg, „na itt a kert”!
Igazi legújabb kori Gül Baba, talán még a kutyákat szerette! Illetve dehogyis talán, hiszen bevallottan pulijuk volt mindig – ezt a kedves szokást amúgy az utódok is továbbvitték. Biztos csirkéket is tartott, rendkívül puritán ember lehetett!
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!
A kertet jelenleg az egykori tulajdonos családja döntően önerőből kezeli, belépési engedélyt és információt is tőle szerezhet be az érdeklődő. Az eredeti kertterv 1948-ból származik, az erre építő kertrekonstrukció 2003-ban készült. A közelmúltban a Főkert Nonprofit Zrt. a Fővárosi Önkormányzattal nagyméretű komposztálót alakított ki a kert egyik sarkában a kertfenntartási munkálatok megkönnyítése érdekében.
A Bogár utca 23–25.
– írja az Index egy kicsit szemérmes, ám annál informatívabb 2006-os tudósításban. Ha azonban végigpörgetjük a cikknél szereplő, valóban alapos galériát, azt is olvashatjuk, ahogy már (talán csak tudat alatt) árulkodóbban fogalmazott Mihályfi felesége, Filo-Fischer Ilona grafikus:
Megszereztük a telket...
Tehát bár valóban 1936 óta ott éltek Mihályfiék – az 1938–39-es telefonkönyvben is már szerepel dr. Mihályfi Ernőné neve a Bogár utca 25. szám alatt –, a szomszédos telkeket csak a háború végén/után tudták megvenni vagy „megszerezni”, ahogy Filo-Fleischer találóan fogalmazott.
Egy hasonló vagy talán pont erre a tranzakcióra írásos nyomot is találtunk 1948-ból a Magyar Nemzetben:
Hogy az egyik szomszédos telket, a Bogár uta 23.-at kitől vásárolhatták meg, arra csak következtetni tudunk. Szintén a Magyar Nemzet egyik 1942-es számában ez szerepel a fenti telekkel kapcsolatban:
Az 1942-es arányok érzékeltetése érdekében: egy egyetemi oktató kezdő havibére 574, egy középiskolai tanáré 226, míg egy alsó tagozatos pedagógusé 163 pengő volt, viszont ezek a bérek a karrier ideje alatt fokozatosan emelkedtek. Szekfű Gyula történész, publicista, egyetemi tanár 1942-ben (évi) 33 ezer pengőt keresett. Ugyanannyit, mint a kor színészsztárjai, akik a Rudas gőzrészlegében mindössze két pengőért kényeztethették magukat. Tehát a 40-es évek elején két-háromévnyi sztárfizetésből megvehették volna a Bogár utca 23. egynegyedét!
Nos, ennek a teleknek az egészét vették meg – feltehetően Mihályfiék – 1948-ban 16 ezer forintért.
Hogy itt is érezzük az értékét: 1948-ban a műszaki és adminisztratív alkalmazottak esetében a 1210 forint volt a havi átlagbér, tehát durván egyéves alkalmazotti fizetés is elég volt a „megszerzett” teljes telekre.
Valahol még azt is megemlítették a visszaemlékezők, hogy a háború utáni vásárláskor már nem is volt gond a volt tulajdonosokkal, mert külföldre távoztak – még örültek is, hogy valaki megvette tőlük a telket! Ez alapján a Brüll testvérek és Klingenfeld Károlyné egyaránt lehettek az eladók.
És mit mesélnek róla az evangélikusok?
Mihályfi balassagyarmati beszéde valóban hadüzenet volt; ezt az utána bekövetkező események igazolták. Mihályfi ugyanis az egyház lelkészei közül négy érvényesülni akaró „bizalmi embert” választott ki egy megbeszélésen azzal az indoklással, hogy az államhatalom ezekkel kész felvenni a hivatalos érintkezést. Ezekből az emberekből kerültek ki később az egyháznak azok a baloldali vezetői, akiket a párt és a kormány támogatásával juttattak fontos pozíciókba.
Az egyetemes felügyelői tisztségbe 1952-ben az államhatalom az ateista Mihályfi Ernőt ültette be „szerzett érdemei elismeréseképpen”. Ma már nehezen érthető, hogy miképpen „választhatták” meg az evangélikus egyház gyülekezetei Mihályfit „egyhangúlag” egyetemes felügyelőnek, tehát olyan tisztségre, amely beállítottságától teljesen távol állt. De talán könnyebb megérteni, ha meggondoljuk, hogy Rákosi Mátyás akkor volt hatalmának csúcsán, és az egyházüldözés olyan mértéket öltött, hogy nem akadt lelkész vagy presbitérium, amelyik szembe mert volna szállni a totális államhatalommal. Így lett Mihályfi húsz éven keresztül az evangélikus egyház sanyargatója az Elnöki Tanácsban szerzett tagsága révén megerősödve hatalmában.
Az 1956. évi események hatására Mihályfi családjával együtt Ausztriába menekült. A nagy sietségben egyetemes felügyelői tisztéről szóban lemondott, ami hatályosnak volt tekinthető. A forradalom orosz leverése után hazatért, és azzal védekezett, hogy csak családját akarta menteni, ezért ment átmenetileg külföldre, de szándékában állt visszatérni.
Mihályfi Ernő temetéséről az Evangélikus Élet tudósított; az írásból kitűnt, hogy egyházi temetési szertartás sem volt, tehát temetése „kommunista temetés volt”. Állítólag végrendeletében fejezte ki azt a kívánságát, hogy egyházi temetése ne legyen. 1972-ben bekövetkezett halálával véget ért az evangélikus egyháznak az az időszaka, amikor „saját legfőbb vezetőjé”-től mérhetetlenül sokat kellett szenvednie. Ezen aligha lehet csodálkozni, hisz Mihályfit Kádár János is „párton kívüli bolsevik”-nek titulálta.
„Örökítse meg egy freskó a parlamentben az ellenforradalom fölött aratott győzelmünket”
És igen, a kedves feleség, a múlt rendszerben felkapott grafikus Filo-Fleischer Ilona is elég erősen emlékezett meg 1956-ról – persze akár azt is mondhatnánk, hogy parancsot teljesített, de hátha nem!
Az utókor viszont mégis hálás volt neki 1990-ig, még az utcát is róla nevezték el
Nézzük, hogy emlékszik vissza rá Mátrai-Betegh Béla a Népfront 1978. 10. számában!
Lehet, hogy ha ma megláthatná ezt a táblát, amelyet reá emlékezően itt körülállunk, ha látná a nevét viselő, új utcatáblákat végig ezen a kanyargó soron, ismerve mértéktartását, arányérzékét, az igazi képességekkel együttjáró szerénységét, megcsóválná a fejét, utcát nevezni el róla, méghozzá éppen egy növényvilágból vett nevet kicserélni az ő nevére? Tövis utca... Mihályfi Ernő utca...
Na, legalább az utca azóta újra Tövis utca. A lakók pedig? Hát azok maradtak Mihályfiék - mármint az örökösök. Őket nem államosították, de nem is privatizálták. Tényleg ügyes. Van remény!
Előzetes egyeztetés után pedig akár Önök is mehetnek egy kört a természetvédelmi területen.
