A francia forradalom (1789–1799), illetve a napóleoni háborúk (1799–1815) során a korábban – különösen Mária Terézia királynő uralmának (1740–1780) második felében és még inkább a bitorló II. József császár (1765/1780–1790) időszakában – megromlott Habsburg–magyar kapcsolatokat később sikerült rendezni.
A Habsburgok 1526 óta álltak Magyarország élén, 1687-ig választott királyokként, azt követően az elsőszülöttség rendje szerint örökös királyokként. A történetírás által tévesen „Habsburg Monarchiának” (1526–1848) nevezett politikai keret mint állam azonban soha nem létezett, sokkal inkább egy gazdasági, védelmi, politikai kölcsönös együttműködésről beszélhetünk.
Ez persze a másfél évszázados oszmán hódoltság (1541–1699) miatt kialakult helyzet (folytonos háborúk, Magyarország jelentős részének le- és kipusztítása) következtében meglehetősen aránytalan volt, és az maradt a későbbi évszázadokban is. A Magyar Királyság közjogi értelemben azonban soha nem volt az osztrák örökös tartományoknak vagy a Szent Római Birodalomnak vagy később az Osztrák Császárságnak alávetett terület, végig megőrizte szuverenitását.
E szuverenitás – amely elméletben az egész időszakban megvolt – a gyakorlatban azonban a császárok és még inkább a bécsi kormányzat törvénytelen aktusai miatt időről időre sérült. Nagy rendi/alkotmányos mozgalmaink (Bocskai-felkelés, Rákóczi-szabadságharc, 1848/1849, 1867) viszont mind ezen a közjogi eszmeiségen bontottak zászlót. Nem véletlen, hogy II. József császár után ezt a jogi helyzetet az 1790/1791. évi országgyűlésen tisztázták is:
„Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (bele értve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánynyal biró, s ennél fogva az 1715:III. tc., valamint az 1741:VIII. tc. és XI. czikkelyek rendelésének megfelelően, törvényesen megkoronázott örökös királyától, és igy Ő szent felségétől s örököseitől, Magyarország királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország”.
Voltak az osztrák örökös tartományok és volt a Magyar Királyság, amelyet csupán az uralkodó személyének azonossága „kapcsolt egybe”. Nem volt sem közös jogrendszer, sem közös törvényhozás, sem közös közigazgatás, sem közös bírósági rendszer, sem közös hadsereg, sem közös pénzrendszer. Semmi.
Még a trónbetöltést szabályozó 1723. évi törvények is csupán azt mondták ki, hogy az osztrák örökös tartományok és a magyar trónt elfoglaló személynek azonosnak kell lennie.
A francia forradalom kitörése után a dinasztia és a magyar rendek (nemesség, klérus, szabad királyi városok) összezártak, élesen elutasították azt a társadalmi és politikai felfordulást (terrort), ami Franciaországban az 1790-es években lezajlott.
A dinasztia és a magyar nemzet közötti kibékülés látványos megmutatkozott abban, hogy mind Sándor Lipót főherceg, mind pedig József főherceg a nádori tisztet is megkapta a rendek jóvoltából, sőt éppen 1808–1809 során még a prímási széket is az uralkodócsalád egyik tagja, Károly Ambrus főherceg töltötte be. Az 1808. évi diétán Pozsonyban a főherceg-prímás így fogalmazott:
„Ezen Eleinknek tehát Méltóságos Fő Rendek és T. Státusok és Rendek, a' kik vitézi tetteik, akarattyaik példás megegyezése, Királlyaik iránt való mély tiszteletek, hüségek, s bizodalmok által az Ország ösi Constitutioját, fáradthatatlan igyekezetekkel, tulajdon vérek ki-ontásával, és értékek fel-áldozásával meg-tartották, a magok épségekben réánk által botsájtották, jeles példájikat kövessük! Mutassuk meg Europának, a' mely, kegyelmes Királyunk bölts észrevétele szerént, szemeit reánk függeszti, mint olly nemzetre, a ' melly majd nem egyedül ditsekedhetik még méltán, régi Constitutiójával, és törvényes szabadságával. Mutassuk meg mondom, hogy Eleink hajdani jeles tulajdonságaik még bennünk maradékaikban élnek, a' ditső Magyar nemzetnek nemes meg-külömböztető jelei még nálunk meg nem szüntek, a’ Király és Országʻ között való szoros és tellyes bizodalom fenn áll. Bizonyittsuk meg, mit tehet a Fejedelmével szorossan egyesült Magyar!”
Napóleon 1809-ben Bécs elfoglalása után Schönbrunnból egy felhívást intézett a magyarokhoz, amelyben a Habsburg-ház trónfosztását akarta elérni.
„Magyarok! Eljött a szempillantás, melylyben viszszanyerhetitek régi függetlenségteket. Fogadgyátok el a békességet, mellyet ajánlok: maradgyon-fenn Hazátoknak Constitutiója, akár azon állapottyában, a mint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, amellyeket abban Ti magatok tellyes tetszésetek, s kényetek szerént, az időknek mostani környülállásaihoz képest jóknak, s saját polgártársaitok hasznára nézve talán szükségesnek ítélni fogtok. […] Gyülekezzetek azért öszve Rákos mezejére, régi Öseitek szokása szerént, tartsatok ott igazi Nemzeti Gyűlést, és adjátok tudtomra végzésiteket”.
Sikertelenül, hiszen a magyar nemzet éppen a megelőző két évtizedben rendezni tudta a viszonyát a dinasztiával, ráadásul a független Magyarország nem volt politikai realitás, hiszen az Orosz és az Oszmán Birodalom északról, keletről és délről is körbefogta az országot.
Ne feledjük, a Habsburgok – az oroszokkal szövetségben (!) – még két háborút (1737–1739, 1787–1791) is elveszítettek a 18. században az oszmánokkal szemben, a függetlenné váló Magyarország valószínűleg nem tudott volna kimaradni a sorozatos orosz–török háborúkból, sőt a Balkán mintájára ütközőzóna válhatott volna belőle.
A magyarság elemi érdeke volt a Habsburgokkal és az osztrák örökös tartományokkal való unió – mint védelmi szövetség – fenntartása.
1809-ben Napóleon elfoglalta Bécset, a császári és királyi udvar – köztük Leopoldina főhercegnő (Brazília későbbi legendás császárnéja) is – Magyarországra menekült, előbb Budára, majd később Egerbe, ahol lényegében három hónapot töltöttek el. A főhercegnőnek apjához Budáról és Egerből írott több levele is megmaradt.
A magyar nemesi felkelők meg is ütköztek a francia seregekkel Győr térségében, a francia csapatok azonban győzedelmeskedtek, a Szent Koronát is ekkor menekítették Budáról Egerbe. A főhercegek és főhercegnők báró Fischer István jóvoltából az egri érseki palotában és a Líceumban kaptak szálláshelyet, Mária Lujza – Napóleon későbbi hitvese – levelei hűen visszaadják az egri tartózkodásuk élményeit.
Az érsek – mint a város földesura – mindent megtett annak érdekében, hogy az udvari személyiségek jól érezzék magukat Egerben: estélyeket, bálokat, mulatságokat rendezett a palota udvarán, kirándulásokat szervezett az érseki szőlősbirtokokra, a közeli falvakba (Szalók, Tárkány, Szomolya stb.), a Mátrába, az Eged-hegyre stb. Leopoldina főhercegnő Egerben kezdett olaszul tanulni, sőt a városban volt elsőáldozó is.
A frontról érkező rémhírek azonban beárnyékolták az egri tartózkodás napjait. Napóleon, miután legyőzte a Habsburg-főerőket, illetve a koalíció seregeit, a Schönbrunni békében (1809) komoly területi engedményekre kényszerítette rá a Habsburgokat, Ausztriából többek között Tirolt, Magyarországból a horvát bánságot, illetve Szlavónia egy részét vonta közvetlen francia uralom alá.
Napóleon emellett számos európai ország belügyébe durván beavatkozott: Itália jó részéről elűzte a Habsburg és a Bourbon uralkodócsalád oldalágait, Spanyolországban lényegében házi őrizet alá helyezte a Bourbonokat, Portugáliából azonban a Bragança-ház időben elmenekült, méghozzá Rióba.
A napóleoni háborúk Európában súlyos gazdasági válságot idéztek elő, a pesti tőzsdén a gabona ára tíz év (1800–1810) alatt 1000 százalékkal nőtt, az államadósság pedig addig soha nem látott méreteket öltött.
A bécsi kormányzat a katasztrofális pénzügyi helyzetet devalvációval (a pénz leértékelésével) kívánta orvosolni (1811), aminek keretében az elvesztette értékének 80 százalékát. (A lépést később [1816-ban] megismételték). A magyar rendek hevesen tiltakoztak a bécsi udvar törvénytelen lépésével szemben, bár nem sok eredménnyel.
Beszédes, hogy a következő diétán (1812) még 9 hónap, illetve 125 ülésnap (sessio) sem volt elegendő ahhoz, hogy egyességre jussanak. Az uralkodó sértődötten oszlatta fel az országgyűlést, és azt 1825-ig össze sem hívta. Ezt az időszakot nevezi a történetírás ferenci vagy kabineti abszolutizmusnak.
Lehet azonban, hogy a diéta 1825-ös összehívásának kiváltó okait keresendő részben az óceán túlpartjáig, egészen Brazíliáig, a brazil függetlenségig és Mária Leopoldina császárné személyéig kell elmennünk?
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának megbízott oktatója
