Ha igaz az, amit az ellenzék több mint 10 éve állít, akkor az egészről dr. Miniszterelnök Úr és a stadionépítések tehetnek. Állítólag a csapatot is ő állítja össze, a fiúk pedig nem merik kockáztatni, hogy egy esetleges vereség után tőből kitépje dührohamában az intarziát, és megint grazi kezelés legyen a vége a dolognak. De hátha vannak ennél komolyabb okok is.
Például elsőként a szövetségi kapitány, vagy kicsit kevésbé személyesre véve a dolgot a szakmai stáb, akik simán fel bírnak rakni 30 játékosból 11-et a pályára úgy, hogy annak még vereség esetén is egész futballszerű dolog a vége. Vereség egyébként mostanában nem nagyon van. A nagy, pótselejtezős győzelmeket már úgyis mindenki kielemezte, de érdekesebb megvizsgálni azt a két meccset, amelyeket közvetlenül ezek után játszottunk. Itt figyelhető meg mindaz, ami a legjobban hiányzott az elmúlt 30 év magyar futballjából.
Elsőként is rögtön Könyves Norbert.
Aki követi az NB I.-et, az biztosan nem most először találkozott a nevével. Magyar szinten egész jó kis játékos. Elfocizgatott az elmúlt 10 évben Pakson, az MTK-ban, a Vasasban, majd Debrecenben. Jelenleg a nyolcadik helyen álló Zalaegerszeg első számú csatára, és bár nem rossz futballista, millió ilyet válogattak már be a szövetségi kapitányok tölteléknek. Legtöbbször ez annyiból állt, hogy fél óra melegítgetés után becserélték valami barátságos meccs utolsó perceire, hogy néhány válogatottságára hivatkozva kicsit drágábban lehessen eladni egy ciprusi vagy belga középcsapatba, és a menedzsere is picit magasabb jutalékot húzhasson le a tranzakció után. Általában mindenféle edzői koncepció nélkül beválogatott focistákat dobáltak be így a mély vízbe, és ha a fiúknak épp volt egy szerencsés 20 percük, akkor talán kaptak még 2-3 meccset az úgynevezett "bizonyításra", ami minden futballszakmai modorosságok ősatyja. Persze ritkán adódott ilyen szerencsés 20 perc, és az illető mehetett vissza szépen Vácra, meg a BVSC-be, hogy a következő selejtezősorozatot már csak a tévéből nézze.
Rossinak viszont teljesen elhihetjük, hogy egyáltalán nem ilyen célból válogatta be a 31 éves és 0 válogatottsággal rendelkező Könyves Norbertet. Talán inkább az volt az ok, hogy kitalált valamit, és ehhez a stratégiához illő játékosokat keresett. Néhány egyszerű mutatóból felmérte, hogy a 31 éves Könyves tökéletes lesz neki Szalai Ádám helyére. Három nappal a szófiai győzelem után nem is szarozott azzal, hogy a belgrádi meccsen esetleg a kezdőbe tegye-e.
Könyves pedig az eddig megszokottakkal szemben nem a lelkével meg a hatalmas teherrel foglalkozott, hanem megértette, mit várnak tőle, és köszönte szépen a lehetőséget.
Jól odakellemetlenkedett a szerb védőknek, ahová egy csatárnak kell, és a góljával 1-0-ra nyertünk, ami igen hihetetlen kontraszt azok számára, akik már 1997-ben is nézték ezt a sportot. A szerbek ráadásul csak a félidő közepén kapcsoltak, hogy a délvidéki születésű magyar csatár valószínűleg gond nélkül érti is, amit egymás közt beszélnek. Talán Rossi ezt bele is számolta, és pont ilyen apró húzássokkal múlta felül a szerb edzői stábot?
Hogy a töltelékemberek mennyivel jobban mutatják meg a csapat igazi karakterét, arra a legjobb példák azok jelentik, akik a COVID-szabályok miatt visszamenő, kint játszó sztárok helyére ugrottak be.
Az Izland elleni eufória után néhány nappal, és a legjobb játékosainkat a klubjaiknak visszaadva egyáltalán nem volt olyan érzésünk a csapat játéka láttán, hogy ezek most itt tisztában vannak a saját gyengébb képességeikkel, esetleg ők is a csütörtöki meccsre koncentráltak, és fejben már nincsenek ott vasárnap. Szó sem volt ilyesmiről, se arról, hogy a kiesés elől menekülő, és ezért a győzelemre jóval inkább hajtó szerb csapat dominál majd. Ezt a magyar fiúk már az első perctől fogva érzékeltették velük.
- Persze ebben a sportban a jó játék messze nem minden. Ez itt is bebizonyosodott, amikor a 17. percben kaptunk egy gólt az első válogatott meccsét játszó Kecskés Ákosról. Az ok ráadásul nem volt más, mint a sebesség. Az átlag magyar futballista több évtizedes mumusa. Már kiskorától ezzel paráztatja a magyar futball szakértői közege, és a meccseken a korlátot támasztó proletariátus 50-60 éve böfögi vissza két fröccs között a pofájába, hogy lemaradni még a luftnál meg a köténynél is nagyobb szégyen.
Így az ettől való félelmében rendszerint már a lefutás előtt merevgörcsben megy ki melegíteni. Ha pedig tényleg lefutják, akkor kész, vége. Mehet vissza a kisegítőbe a többi, a semmire sztárolt, majd az első hibája után kiselejtezett játékos közé.
De Kecskés valahogy mégse azt választotta, hogy 17 perc után feladja, és lemondja a válogatottságot. Helyette inkább elkezdett hiba nélkül játszani.
Ehhez szerencsére partnert lelt a csapatban is, amely az eddig megszokottaktól eltérően az első szerb gólra nem további hat bekapásával válaszolt. Inkább továbbra is olyan támadásokat vezetett, amelyeket mintha edző tervezett és tanított volna meg nekik, 6-8-10 jó passzal, előrejátékkal.
- A ritmusváltás után időnként annyira felgyorsítva a játékot, hogy a szerbek inkább csak aggódva nézzék, és mindössze annyit tudjanak tenni, nehogy Szoboszlai vezesse a kapujukra lendületből. Mert annál bármi jobb.
Valószínűleg a szerb edzői stáb is ezt a taktikát verhette a fejükbe, mert rendszerint tanácstalanok voltak, ha máshol és mások támadtak. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy mikor fogunk kiegyenlíteni, és ez a sokadik helyzet végén meg is történt. 75 percig teljesen a mi irányításunk alatt volt a játék, és persze a szerbek a végén még így is megnyerhették volna a meccset, de nem nagyon emlékszünk olyasmire, hogy magyar csapat egy jobb ellenfél elleni jó kezdés után hátrányba kerülve egy pillanatig ne rágódott volna azon, hogy ma se volt szerencséje, és ne zavarodott volna össze, hanem teljesen nyugodtan és tudatosan folytatta volna tovább azt, amit előre eltervezett neki az edzői stáb.
Ezen a meccsen egyébként nemhogy Marco Rossi, de a szintén pozitív tesztet produkáló Cosimo Inguscio se tudott leülni a kispadra. Így beugróként maradt az U21-esek kapitányaként Gera Zoltán, aki ugyan nyilván nem ismeretlen a csapat előtt, mégis nehéz feladatot kapott egyik óráról a másikra. Ez azonban egyáltalán nem tűnt fel a csapat játékára nézve.
Senki nem pánikol, mert mindenki tudja, hova helyezkedjen, és hol lesz a másik. Ki merre megy vissza védekezésben, és merre fogja utána kihozni a labdákat. Ezt a rendszert pedig a játékosok is megértik, és tudják, hogy egy bekapott szerb góltól, de akár még három orosztól se dől össze a világ (és a csapat). Ez az, ami a futballban elengedhetetlen lenne, mégis alig kaptak ilyesmit az elmúlt 30 év szakmai vezetése alatt.
