Lehet-e aktuálisabb megállapítás az európai orosz–ukrán konfliktusban, mint József Attila Levegőt című versének idézett gondolata? A sorozási és halálozási kartotékok hallatán felsejlik-e akár csak egy pillanatra is a parancsot adókban az individuum, a majdani gyászos statisztikai felsorolásban szereplő emberek élettörténete, múltjuk, összetört jelenük, de leginkább a halállal is végződő, ezáltal elvesztegetett jövőjük?
Kik azok, akik büntetlenül gyárthatják elméleteiket, stratégiáikat egy kirobbant háborúval kapcsolatban, és sok esetben téves utasításaikkal indokolatlan mértékben növelhetik a halállistákat? Mi jogosítja fel őket arra, hogy az élet szentségére tőlük nem kevésbé méltóak közül X-et vagy Y-t egy háború poklába kényszerítsenek, miközben ők maguk érintetlenül élhetik kisded játékaikat a politikum érinthetetlennek hitt high-class világában, és katonásdit játszathatnak a társadalom rajtuk kívüli tagjaival?
Képzeljék el a háborúpárti felelőtlenek, hogy saját gyermekeiket küldik a frontra, sőt mi több ők maguk is a bevetésre küldött hadoszlop tagjai! Ebben az esetben is rátennék rezzenéstelen arccal a jóváhagyás pecsétjét a harctérre induló hadosztály összetételére?
Tudniillik közel sem ugyanaz „fogyóeszközként” egy jelenléti íven szerepelni, mintsem azok közé tartozni, akik pecséttel és aláírással hagyják jóvá a rajtuk kívüli ezrek, tízezrek esetleges pusztulását. Pedig saját megmaradásuk biztos tudatában ezen döntéshozóknak majd bizony megható, felemelő és nemesnek tűnő cselekedet lesz koszorúzgatni az elesettek tömegsírjait a véres háború befejezését követően, ahelyett, hogy a viszonosság jegyében ezeket a koszorúzgatókat is hébe-korba koszorúzgatnák a kartotékadattá válni nem szándékozó élni akarók.
Hol a közös teherviselés? Hol, kik és milyen alapon döntik el, hogy kik azok, akik egy pecséttel a mások halálát jóváhagyók legszűkebb táborába vagy pedig névvel, esetleg név nélkül a harci veszteségek kartotékadatok halmazába tartozzanak?
Természetesen nem vagyok álnaiv, egy társadalom struktúrájában mindig is lesznek elenyésző számú, de domináns parancsosztogatók és mellettük az ukázokat végrehajtó milliók. Azt is mondhatom, hogy mióta világ a világ, vannak a működtetők és a működést önként szolgálók vagy azt kényszer hatására végrehajtók. De kiterjedhet-e a mindenkori működtetők hatásköre a feladatot elvégzők személyes életére, megismételhetetlen létezésük elvesztegetésére?
Azt gondolom, hogy csak akkor történhet ez így, ha a döntéshozók egy háborúban nem a hátország biztonságos nyugalmában, hanem a frontvonalon is bizonyítják rátermettségüket, és másoké mellett a saját személyes életüket is kockára teszik.
Ennek rögzítését azért érzem fontosnak, mert a mindenkori világégések döntéshozóinak, illetve egy adott háború eszkalálódásában érdekelt politikai keveseknek a fentebb már vázolt fordított képlet szerint kellene mérlegelniük, még mielőtt úgy hoznak döntéseket a sokak életéről, hogy saját magukat még véletlenül sem képzelik és sorolják a statisztikai kimutatásokat növelő megnyomorítottak, rosszabb esetben hősi halottak valamikori magasztaltjai, koszorúzottjai közé.
Bármelyik oldalt is szolgáljuk egy háborúban, a golyófogóként odavetett fiatal, családos férfiember, netán a háttérből segítő asszonyok élete nem több, de jottányival sem ér kevesebbet azokénál, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a vezénylők és nem a vezényeltek táborába tartozhatnak.
Ideje lenne felfogniuk, hogy az utóbbiak szívére is igaz, hogy „míg vágyat érlel, nem kartoték-adat”. És ez az elemi vágy ott, legbelül nem a háborúról, hanem a békéről, az élethosszig való emberségről, gyermekeink mosolyáról, öregjeink bölcsességéről, azaz a tetteinket érlelő szív dobbanásairól, összességében a megismételhetetlen nagybetűs életről szólnak. Lehet-e ennek megőrzésénél nemesebb szándéka bárkinek? Éppen ezért ébresztő, Európa! Ébresztő, döntéshozók!
A szerző a Madách Színház színművésze
