Mikor Marx megírta A tőkét, úgy hitte, hogy Anglia lesz a kommunizmus első igazolója, hiszen ott az ipari forradalom egy egészen új osztályt alakított ki, és a kapitalizmus kizsákmányolása náluk volt a legpusztítóbb. Az öreg Károly persze nem volt teljesen ostoba, hiszen a problémafelvetései és kérdései valóban méltók voltak a kor filozófusaihoz, ám az ezekre kínált rendszer és megoldási javallat, annak ellenére, hogy mégoly következetes is volt, az „egyenlete” egyik első változója vagy kimaradt, vagy nem is számolt vele.

Két-három emberöltőre volt szükség ahhoz, hogy Antonio Gramsci olyannyira visszafejtse ezt az egyenletet, hogy a hibát kiszúrja. Oroszországban ekkora már lezajlott a forradalom Lenin vezetésével, Anglia pedig még vígan pöffeszkedett a gyarmatain. Habár a a kommunisták tényezővé váltak, a Scotland Yard bikacsökei szerencsére hamar kiverték a fejekből a vörös lázt.

No, de mi az, amire Gramsci rájött? Az, hogy ahol adott a civil társadalom, ott nem mehet végbe a proletárforradalom, hiszen a polgárság kultúrája egyszerűen nem engedné meg a társadalom gyökeres átformálását.

A válasza erre a metapolitika egyik típusa volt, méghozzá a kultúrán és intézményeken keresztüli „lassú menetelés”, ami a 21. század második felében meg is valósult Nyugat-Európában.

És itt a változó! A civil társadalmak direkt behatásokkal szembeni ellenállóképességén nem csupán az egyes forradalmak transzformáló hullámai törnek meg, hanem fegyveres konfliktusban is sokkal jobb hatásfokkal védekeznek.

A polgári réteget nem az teszi, hogy mennyi nyugatos írót olvas, hanem hogy sajátja a szabadság, de nem a liberális értelemben vett nihilizmus.

A szabadság ugyanis csak korlátokkal értelmezhető, ahogy egy völgy is attól völgy, hogy hegyek veszik körbe. A közösség birtokolta önrendelkezés egyik alappillére az önvédelem, ami a túlélés záloga. Hogy ezt megértsük, vegyük a családot, azaz a közösség jövőjét. Ahhoz, hogy a generációváltás megtörténjen, anyára és apára van szükség. Ha ezt a biológiai tényt is dekonstruálják, akkor megtörik a folytonosság, vége a közösségnek. Így aztán, amikor a gyermekvédelemről  népszavazunk hazánkban, a közösség egyik önvédelmi mechanizmusa lép életbe.

Ukrajna esete egy ennél sokkal közvetlenebb behatást mutat. Adott egy ország közössége, amit megtámadott egy nálánál sokkalta hatalmasabb birodalom. A kétségbeesett vezetés egy logikus(nak tűnő) lépéshez folyamodott: fegyvert kezdett  osztani a civileknek, csakhogy az orosz tankok gyorsabban jönnek, mint ahogy az egyszeri honpolgár elsajátíthatná a fegyverkezelés biztonságos, de hatásos és eredményes módját.

A kommunizmus előtt a fegyvertartás közel sem volt ennyire szabályozott (vagy egyenesen tiltott), hiszen a királyságok és más hatalmak legitimitása adott volt. Aztán jött a vörös rémuralom, és elvette a nép önrendelkezésének örökgaranciáját. Ahelyett, hogy a jó embereknél is lett volna önvédelemre alkalmatos eszköz, csak a rosszaknál maradt.

Teltek-múltak a generációk, és mára az lett a norma, hogy a társadalom fegyvertelen.

És most pedig jött a kijózanító orosz agresszió. Egy nép a szemünk láttára vérzik el, mert nem tudja, hogyan védje meg magát. Persze képes károkat okozni a kezébe nyomott kalasnyikovval, de a társadalmat meghatározó kultúrának már nem része a személyi és csoportos önvédelem. Az USA egyes államaiban, ahol legális a fegyvertartás, veteránok még csoportos képzéseket is szerveznek civileknek, ahol azok megtanulhatják a harcászat elégséges alapjait. Ezzel ellentétben Ukrajna sorsa megpecsételődött, és  a megszálló orosz erők ellen a partizánok jóval kevésbé lesznek hatékonyak, vagy csak elképesztő véráldozat árán válnak majd igazán erőssé.

Egy olyan országot, ahol a fegyvertartást észszerű keretek között tartják, azaz a polcon nem rögtön a pálinka mellett találjuk gépkarabélyokat, de az önvédelem biztonsága mégis képes áthatni a társadalmat,  jóval nehezebben tudják később lerohanni, megszállni, de egy diktátor sem lesz képes uralkodni rajtuk, hiszen nincs az a tébolyult, aki csörgőkígyóra taposna.

Ukrajna esete megmutatja nekünk, hogy kis ország csak úgy élhet túl nagyobb hatalmakkal szemben, ahogy például Ausztria vagy Svájc:

képzett civil társadalommal.

A Lajtán túl még van sorkatonaság, a svájciaknál pedig a katonák a tudáson kívül a fegyvert is „hazaviszik”, így ha konfliktusra kerül a sor, garantált az azonnali és hatásos válasz.

De nehogy azt higgyük, hogy csak külső erő törhet ránk! Emlékszünk még a BLM-tüntetésekre, hány ártatlan embert lincselt meg a feldühödött marxista tömeg? Ennek megálljt csak ott parancsoltak, ahol a rendőrség mellé a fegyvertartó civil társadalom is felsorakozott, mint ahogy azt Kyle Rittenhouse esete is megmutatta.

Most viszont térjünk vissza hazánkra, amely egészen máshonnan indul. A Magyar Honvédség fejlesztése a tárgyi, létszámbeli és tartalékos erőkkel jó irány, melyre a honvédelmi szolgálat után járó pluszpontok az egyetemi felvételin csak a habot jelentik a tortán.

Ezek mind egy erősödő ország jellemzői, innen a védekezés további kiszervezése a polgári társadalom felé már csak néhány lépés. De addig, amíg ez megtörténik, mindenki saját maga vértezze fel önmagát a kellő tudással.

És nem azért, mert Európa cérnavékony jégen műkorcsolyázik a világháború taván, hanem mert ezekben a gyorsan változó forradalmi és háborús időkben a felkészültség a legjobb valuta.

A szerző politikai aktivista, az Identitás Generáció vezetője