Ha a trágyadombot betemetik (elássák?), a körülötte zümmögő legyek nem döbbennek rá, hogy egy kupac szar körül döngicsélni méltatlan volt. Inkább megkeresik a hozzájuk legközelebbi trágyadombot.
Mert a legyek természetes közege a trágya.
A fenti tanmese a látszat ellenére semmilyen összefüggésben nincs azzal a jelenséggel, hogy Karácsony Gergely egykori követői, lojális szövetségesei a nemrég kapitulált főpolgármester kérése és ajánlása ellenére szivárognak (röpülnek?) át Dobrev Klára táborába.
Minden hasonlóság pusztán a véletlen műve.
Karácsony Gergely a magyar belpolitikai viszonyok között olyan karizmatikus és erős személyiséggel bír, mint egy koraszülött kiscica az oroszlánketrecben. Ha távolról, hunyorogva nézzük, ő is macska, de az 500.000.000,- Ft ráköltött kampányfinanszírozási keret (melyről Ódor János László kollégánk írt remek összehasonlító publikációt) még arra is kevés volt, hogy saját magáról elhiggye, esélye lehet Aprev Klárával szemben.
Nem Orbánnal, Gyurcsánynéval szemben.
Nem csoda, hogy egykori fegyvertársai és szövetségesei pont annyira veszik komolyan politikai végrendeletét („nekem nem sikerült, de Márki-Zay Péter menjen a vágóhídra, azt szívesen nézném, de csak ha nem túl ijesztő!”), mint amennyire Gelgő a nekik tett ígéretét.
„Legyőzöm Orbánt!”
Nem győzte, a saját magával szemben folytatott küzdelemben is csak kiegyezéses döntetlent volt képes produkálni. Így a korábban Ferinek behódolni nem akaró balosok is sorra látják be, itt az ideje fejet hajtani a moslékkoalíció királyi párjának, Mr. & Mrs. Gyurcsánynak.
A tisztánlátás kedvéért érdemes visszaemlékezni a főpolgármester politikai otthonának kialakulására, hogy érthető legyen: a Gyurcsány-korszak lezárulta óta talán ő a legnagyobb politikai lufi, amely kissé megkésve, de annál nagyobbat szólva most kidurrant. A Karácsony-párt előszeretettel hivatkozik önmagára, mint önálló politikai entitásra és ezzel együtt teljes, sőt alapító tagként jelölik meg magukat a szivárványszövetségben.
-
Valójában azonban a Párbeszéd KariGeri hamvas babaposijára kapaszkodva kúszott be a parlamentbe, majd egy ügyes húzással rátelepedett a Magyar Szocialista Párt nevű gazdatestre, amivel azóta is szimbiotikus viszonyban él. A posztkomcsiknak tűrhetően bűntelen, vállalható, fiatalosch arcokat kölcsönöz, cserébe még mindig meglehetősen tekintélyes országos szervezetük haszonélvezeti jogaiért.
Hiller István, Molnár Csaba, a szombathelyi polgármester és a többiek, akik épp most törlik le cipőjükről a Karácsony-jelenség maradékát, amibe beleléptek, sosem voltak a Párbeszéd természetes politikai szövetségesei. Molnár Gyulával, Kiss Lászlóval és Gy. Németh Erzsébettel együtt valódi politikai otthonuk a Gyurcsány-akol, csak Feri valószínűleg totális és látványos behódolást vár egykori párttársaitól a befogadásért cserébe, ez pedig még a sokat látott szocialista veteránok gyomrát is megfeküdte. Eddig.
KariGeri olyan dinamikával húzta ki saját lába alól a talajt, amelyet valószínűleg még évszázadok múlva is kuncogva fognak tanítani a politikatudománnyal foglalkozó szakemberek.
Képzeljük el Julius Caesart, amint csata előtt öngyilkossági szándékkal fejest ugrik egy dézsa szamárhúgyba. Vajon alvezérei, tisztjei milyen morállal lennének képesek az ő nevében és emlékére küzdeni? Igen, inkább mennének át a szomszéd légió táborába, ahol egy visszataszító, iszákos pióca a parancsnok, de legalább rend van és kiszámítható hierarchia.
Az meg már csak hab a tortán, hogy saját, nem létező pártjának szóvivője, Barabás Ricsi is bevonult az Aprev-légió soraiba.
Karácsony tehát saját közéleti örökségének koporsójába nem azzal verte az utolsó szöget, hogy lemondott, hanem hogy azt hitte, híveinek irányt mutathat. Vagyis abban az illúzióba ringatja magát, hogy bárki kíváncsi még a véleményére. Valószínűleg nem csak az ötszázmillió forint kampánypénzt finanszírozó érdekkörök, hanem párttársai is csalódott, csodálkozó megvetéssel hümmögnek most: „nem néztem ki belőled sokat, Gergő, de azért ez tőled is váratlan.”
