Magyarország csatatér lett. Azért lett csatatér, mivel nem hódolt be önként és dalolva az LMBTQ-aktivistáknak. Ahogyan Mohácsnál sem lett volna semmiféle vérontás, ha a klerikális-feudális reakció avítt nézeteinek engedve nem száll szembe a törökökkel a nyikhaj Lajos királyunk. És Dobó vagy Zrínyi is sok életet megkímélhetett volna, ha átadják időben a váraik kulcsait. Nem ismerték fel a kikerülhetetlent, a szükségszerűt.
Ahogyan a törököket sem a szél fújta erre, úgy az LMBTQ nyomulás is tervezett. Érdemes belepillantani Marshall Kirk és Hunter Madsen After the Ball című (1989) könyvébe.
A könyvnek két érdekes mozzanata van. Egyrészt arra ad pr vagy marketing programot, hogyan kell a homoszexuálisoknak meghódítaniuk Amerikát a 90-es években. Egyértelmű és pontos, konkrét tanácsokat adnak, hogyan kell a nyilvánosságban jó arcokként megjeleníteni a homoszexuálisokat és gonosz emberekként azokat, akik valami csúnyát mondanak rájuk. És mivel senki sem akar egy erkölcsileg elítélt csoportba tartozni, a siker csak idő és kitartás kérdése.
Nem csupán jogi egyenlőséget akarnak, hanem a pozitív homoszexuális kép elterjesztése és a pozitív diszkrimináció is cél. Annak elérése, hogy a homofóbia a rasszizmus és az antiszemitizmus mellé bekerüljön a főbűnök közé.
Hogy ne tévedjen a lelkes aktivista, pontos leírásokat is kap a szerzőktől, hogy milyen képek bemutatásával kell megutáltatni a homoszexuális projekttel szembenállókat:
- • egy Ku-Klux-Klan tag, aki a homoszexuálisokat kiherélni vagy kiirtani akarja;
- • egy istenhátamögötti, ostoba prédikátor, aki egyszerre tűnik nevetségesnek és elmebajosnak;
- • egy veszélyes punk, bűnöző, aki sértegeti a „köcsögöket”;
- • egy náci koncentrációs tábor, ahol homoszexuálisokat kínoznak és gyilkolnak.
A homoszexuálisok pozitív bemutatásának a kulcseleme az, hogy ártatlan áldozatokként – ami a romlott társadalom, politikai rendszer ismérve a keresztény hagyományban – kell őket bemutatni. Valamikor az áldozati olimpia kialakulásakor, rögtön az elején a homoszexuálisok beneveztek a versenyre, mivel sértő pillantások, megjegyzések, távolságtartás és mindenféle hátrányok érik őket. Nagyjából, mint egy carnivorát a vegán étteremben vagy egy keresztény konzervatívot az ELTÉ-n.
A kérdés az, hogy ha elfogadjuk, hogy a homoszexualitás az emberrel születik, akkor miért tűnik úgy, hogy növekszik az LMBTQ+ emberek száma a világban? Kétségtelenül divat és elvárás valamilyen kisebbséghez tartozni, de egy elnyomottként elismert kisebbséghez tartozni, úgy tűnik, nagyon kényelmes és sok előnnyel jár a társas életben. Miért vonzó ez az ideológia?
A könyv második érdekes eleme az utolsó részében található néhány megjegyzés a normákról és a normális viselkedésről, amivel a pro-gay szerzők szerint a homoszexuálisok hadilábon állnak. A normák és a normális elutasításának – ami mellesleg a kulturmarxizmus alapeleme – indoklása a homoszexuálisok körében az, hogy „a kisértéstől csak egy módon lehet megszabadulni, ha engedsz neki”.
A „homoszexuális közösségben visszhangra talált ez a perverz erkölcsi érzület az elmúlt évtizedekben, és ez hatja át az önjelölt homoszexuális ’szószólók’ és ’irányító testületek’ sületlen politikai nyilatkozatait. A homoszexuálisok közt az erkölcs explicit és tokkal-vonóval történő elutasítása valós, elterjedt és káros hatású”.
Az erkölcs nyílt és büszke homoszexuális elutasításának az az indoklása, hogy vagy elfogadják a létező erkölcsöt, és akkor gyűlölni fogják magukat, vagy kilépnek a konvenciókból, és önbecsüléssel tekintenek magukra. Azonban – a szerzők szerint is – ez egy kényelmes önigazoló ideológia. Erre hivatkozva ugyanis minden kényelmetlen, kellemetlen elvárást, korlátot szabadon és büszkén elutasíthatnak, sőt az esetleges erkölcsi szankciók helyett támogatást követelhetnek bármely normasértésükért.
A homoszexuális – és az LMBTQ – ideológia népszerűségének egyik titka bizonyosan ez a felszabadult ember, aki uralja a környezetét, mivel miközben mindenki mással betartatná a szabályokat, addig azt ő maga dönti el, milyen szabály, felelősség, korlát, elvárás érvényes rá. És nem csak a szexuális életben. Sőt, talán a szexuális szabadosság az az ár, amit ez az embertípus fizetni kényszerül.
Miközben például a velük szembenállók tudatos démonizálására törekszenek, ez a gondolkodás azzal igazolja immoralitását, hogy minden kellemetlennek érzett ítéletet elvet mint diszkriminációt, kényszert, elnyomást.
A „homoszexuálisok – írják a kötet szerzői – feltételezik, hogy létezik egy általános egyetértés az ügyben, miszerint mindenki úgy viselkedhet, ahogyan neki tetszik, és senkinek sem szabad másokat megítélnie". Bár „a homoszexuálisok úgy beszéltek, mintha ez egy magasabb rendű rendszer lenne, ezek a szabályok tulajdonképpen az önérdekeiket szolgálják. Arra az alapelvre egyszerűsítették le, hogy mindent megtehetek, amit akarok, és elmehetsz a halálba! (Ha élvezem, megteszem!)”
Az erkölcs ilyen elutasítása
„a homoszexuális sajtóban kőkemény lett. A homoszexuális életmód – amit mindenféle cselekedet összességeként határoztak meg, amit a történetesen homoszexuális emberek hajtottak végre – bármely aspektusát el kell fogadni, sőt tárt karokkal kell üdvözölni, akármennyire kérdéses az egy elfogulatlan kívülálló számára. Minél felháborítóbb egy viselkedés, annál inkább úgy láttatták mint a sajátos érzékenységük és kultúrájuk kifejeződését, minél kevésbé volt erkölcsileg védhető, annál kevésbé érezték úgy, hogy felszólaljanak ellene, nehogy a végén azzal vádolják meg őket, hogy visszatérnek a „hagyományos erkölcs mumusához.”
Ez a büszke abnormalitás már sokak számára vonzó. A mostani kulturális csatatérre az LMBTQ-csapatok is az abnormalitás elfogadásáért vonultak ki. Ha nem feltétel nélküli megadásra, hanem együttélésre törekszenek homoszexuális polgártársaink, akkor kiszállnak az abnormalitásért vívott kulturmarxista küzdelemből, de még jobb, ha nyilvánosan is kiállnak a konvencionálisnak, maradinak, elnyomónak nevezett normalitás mellett, ami korlátoz, sőt esetenként akár kényelmetlen hetero- és homoszexuálisok számára egyaránt.
Ahogyan a munkások is jobban jártak ott, ahol nem jutottak hatalomra a bolsevikok.
