Két vad territóriumvédő élet-halál harcát nem előzik meg tárgyalóasztali egyeztetések, holmi diplomáciai erőfeszítések, nem szab törvényi keretet a feleknek George Orwell képzelt rendszerének „állatizmusa”, és az is másodlagos, hogy a rendelkezésre álló élettér egyéb tagjainak többségi szimpátiáját melyikük tudhatja magáénak.
Adódik a kérdés, hogy hozzájuk képest a magát az evolúciós fejlődés csúcsára képzelő emberi faj a legvégső, szavak utáni helyzetében mondhatja-e többnek magát, mint egy „állatfarmi” vadállat? Határozott véleményem szerint: Nem!
Amikor az embereknél elfogynak az érvek, amikor az utolsó utáni egyeztetés is zátonyra fut, amikor pőre valóságában mutatkozik meg a birokra kelők szenvtelen arca, attól a pillanattól kezdve az ember se különb a területét védő vadállatnál.
Az orosz-ukrán háborúban mindkét ország eljutott a szavak utáni végső pontig, és már nem annak van jelentősége, hogy ki adta az első pofont, hanem annak a ténynek, hogy egyre mélyebb és mélyebb, talán soha be nem gyógyuló sebek borítják a harcban állók testét a végső, diadalittas kegyelemdöféstől függetlenül.
Okafogyottá válik az ok és az okozat keresése, pusztán a legősibb „vagy ő, vagy én” törvénye érvényesül a harcoló felek között.
Az emberek és a vadállatok viadala között mégis van egy nem elhanyagolható különbség. Utóbbiak egymás közötti elszámolásának, vagy mondjuk úgy, hogy leszámolásának soha nincsenek a partvonalról tanácsokat osztogató kibicei. Viszont az emberek vívta háborúk pokla legtöbb esetben a külsős okostojások „soros” és hathatós tevékenységének is következménye.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy a világunk bármely pontján zajló konfliktusok képernyőkön követett „number one” foteljeiben (tisztelet a kivételeknek) rengeteg nyálzó, már-már demens hiéna üldögél.
Vicsorogva lesik az egymást pusztító feleket, és alig várják, hogy a harcolók tetemei felett kiadósat lakmározhassanak a helyreállítás számukra „emberpróbáló” feladatából. A hadban állók eközben észre sem veszik, hogy „jóakaróik” hangzatos részvétnyilvánításai és támogató bekiabálásai közepette önnön halotti torukon vesznek részt, és összefeszülésük haszonélvezői nem a megvédeni szándékozott országaik polgárai, hanem a felettük körző prédaleső dögkeselyűk és a diplomáciai felségjellel ellátott sakálarcú „jóemberkedők”, az úgynevezett demokráciaexportőrök lesznek.
Márai Sándor szerint
A háború nem csak azért a legnagyobb szerencsétlenség, mert az emberi életek millióit pusztítja el – egy járvány, az időjárás változása is elsöpri emberéletek százezreit –, hanem sokkal inkább az emberi lélek és műveltség területén végzett vészes pusztításai miatt.
Végtelenül bölcs megállapítás. „Lélek és műveltség területén végzett pusztítás.” Az emberek állatok világával történő összehasonlításának ürügyén az orosz-ukrán és minden eddig volt és a jövőben bekövetkező bármely fegyveres konfliktusnál nem spórolhatjuk meg a következő megállapítást. A műveltség nélküli állatvilág egyedei harcaikban minden esetben nagyvonalúbb és önmegtartóztatóbb „lélekkel” viseltetnek, mint a homo sapiens, az „értelmes ember”, aki saját „műveltségének” hitében, valójában műveletlenségét takaró szűklátókörűségében érdekei sérülése esetén többnyire indokolatlanul és önmérséklet tanúsítása nélkül lépi túl a még „feltétlenül szükséges” és általa indokoltnak vélt mértéket.
Hol marad a morál, az empátia, a részvét, az arányosság elve, az emberhez méltó létezés és a fennen hirdetett műveltségének egyéb tartóoszlopai? A harc végén felébred-e bárkiben a lelkiismeret szava? Vagy mindez egyetlen kézlegyintéssel elintézhető a halottak statisztikáinak böngészésekor?
A fenti kérdésekkel való őszinte szembenézéskor legalább azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy tettünk egy bizonytalan lépést a tisztánlátás és a megoldás keresés rögös útján egy átgondoltabb és az emberi létezéshez kétségtelenül méltóbb jövő irányába.
