Amennyiben felületes kíváncsisággal vette volna csak valaki szemügyre a brit és a magyar kormányfő nemrégiben megrendezett bilaterális találkozóját, joggal érhette volna az a benyomás, miszerint az egyeztetés pusztán egyetlen azon protokolláris események közül, amelyekből számtalan hasonló fordul elő a nemzetközi politika világában.
Csakhogy a Johnson-Orbán találkozó azon túl, hogy fontos gazdasági, járványügyi és társadalmi kérdésekről is szólt, egy nagyon fontos üzenetet is hordozott magában, amely elsősorban az Európában, valamint a világpolitikában mozgó, kifejezetten nagyágyús nemzetvezetőknek volt megcímezve.
Ugyanis elmerülve a találkozót övező részletekben kiderül, hogy a Nagy-Britannia unióból való kilépését a kezdetektől fogva támogató Johnson azt követően, hogy célját elérte, csupán egyetlen kormányfővel találkozott, mégpedig az ír kollégájával, Micheál Martinnal.
S bár brit szempontból aligha elhanyagolható kérdés a Brexit okozta ír-északír határszakasz feletti polémia megfelelő kezelése, könnyen belátható, hogy a függetlené vált szigetország nemzetközi politikája mindig is komplexebb és horderőjüket tekintve nagyobb ügyek kezeléséhez volt igazítva.
Az elmúlt évtizedek tapasztalatait összegezve, az ilyen ügyek közé sorolható többek között a világ különböző konfliktusos térségében való katonai jelenlét koordinálása; lévén, hogy az ország a nyugati hírszerzés és terrorelhárítás egyik pillérje, annak működésének biztosítása; az értékek, s érdekek alapján történő globális társadalmi, valamint gazdasági folyamatok szervezése, és persze a geopolitikai adottságok ismeretében az adott régiók politikai értelemben vett „nehéz embereivel” való kompromisszumok, együttműködések keresése.
Ha a brit-magyar találkozót ebben, a teljesség igénye nélkül készített szempontrendszer utolsó passzusának fénytörésében vizsgáljuk, és kellő hangsúlyt helyezünk arra a tényre, hogy a Brexit óta a Johnson-kabinet az európai kontinensről elsőként
- nem Angela Merkel német kancellárral;
- nem Emannuel Macron francia elnökkel;
- és nem a kelet-közép-európai térségben kétségtelenül befolyással bíró lengyel miniszterelnökkel, Mateusz Morawieckivel akart találkozni,
hanem Orbán Viktor magyar kormányfővel, akkor felsejleni látszik egy burkolt, ám annál inkább karcosabb politikai üzenet arra vonatkozóan, hogy az európai politikai porondon valójában ki számít tényezőnek, és ki nem.
S e ponton érdemes leszögezni, hogy e megállapítást nem az Orbán Viktor irányában ápolt esetleges diplomáciai romantika szülte, hanem a kőkemény reálpolitika, mégpedig angol részről.
Mint ismert, Nagy-Britanniának amellett, hogy történelmi okoknál fogva a mai napig egy szoros szövetségesi kapcsolata van az Egyesült Államokkal („special relationship”), ami az európai országokat illeti, egy ehhez hasonló, kölcsönös tiszteleten alapuló nexusállomány, mindig is hiány tárgyát képezte.
Ez a helyzet - a Brexit minden valódi előnye mellett - most tovább fokozódott. Ennek tudatában Boris Johnsonnak elemi érdeke, hogy az unióból való kilépés után olyan szövetségeseket keressen Európában, akikkel az alkalmanként diplomáciai kötelességből megtartott PR-fotózások helyett, érdemi és közös politikai célokat tud kitűzni akár ideológiai, akár gazdasági vagy akár migránspolitikai értelemben. A nagyhatalmi politikának e meglehetősen racionális és praktikus megközelítéséhez természetesen egy szövetségesi lista is dukál, amely sorrendben azon nemzetvezetők neveit tartalmazza, akik a fent említett nagyszabású célokra a legalkalmasabbak.
Vagy ha úgy tetszik, akik a térségbeli politikai befolyásuk, tapasztalatuk, valamint akcióképességük miatt megkerülhetetlenek. Ez vezetett ahhoz, hogy ami az európai ügyeket illeti, e lista első helyén Orbán Viktor áll.
Magyarán, számukra a mi kormányfőnk képviseli jelenleg Európában azt a cselekvőképességet, fantáziát és racionalitást, amelyet egyetlen más, hazánknál nagyságrendekkel robusztusabb nemzetek vezetői kapcsán egész egyszerűen nem látnak. Sem a németeknél, sem a franciáknál, sem pedig Brüsszelnél.
Mindez pedig két megállapítást von maga után:
- Egyrészt, a találkozó a brit választópolgároknak a jövőben egyfajta iránytűként szolgálhat majd azzal kapcsolatban, hogy ha Európával kell egyeztetni, akkor Orbánra szükségszerű, és egyben lehet is számítani.
- Másrészt, az esemény egy komoly diplomáciai üzenet mindazon kritikusok és ellenzéki politikusok irányába is, akikről idővel kiderült, nemcsak hogy tévesen és merő rosszindulatból terjesztették hazánkról, hogy politikailag elszigetelődött, hanem az is, hogy már nem tényezők többé.
A szerző a Századvég vezető elemzője