A cím semmiképp sem valami öntömjénezés, hanem az alkotók hozzáállását tükrözi. Jankovics Marcell sosem fukarkodott a inger- és szimbólumgazdag alkotásokkal. Egy-egy egész estés művének a megnézése után mindig szeretném megmutatni a külföldi barátaimnak az alkotást, de rá kell jönnöm, hogy nincs sok értelme, hiszen csak magyarként lehet azt igazán érteni.
A Toldi azonban egy kicsit más. Mámorítóan játszik a formavilággal, lavírozik a meseszerűség és a korhűség között. Az infulák, a viseletek, az utcakép mind-mind megdöbbentően aprólékosan kidolgozottak, és híven tükrözik a XIV. századi állapotokat, még ha néhol akár egy kicsit későbbi korokat is megidézik.
Míg más, magukat történelminek nevező művek meg sem próbálnak a valóság talaján állni (lásd a Vikingek), addig a Toldi nem kezd fékeveszett jelmezes ámokfutásba, hanem sosem látott közelségbe hozza a kort.
Ehhez Jankovics Marcell kellett. Nem tudok olyan embert mondani, de még a régmúltból sem, aki ennyire átlátta volna a magyar népi kultúra és hagyomány hálózatát, kapcsolódási pontjait. Aki az eredetmondánktól kezdve Az ember tragédiáján át egészen a XIX. századi elbeszélő költeményig tökéletesen értett minden mozzanatot, amelyek korokon átívelve utalnak egymásra, végtelen láncban, áthatva és megalkotva a teljes magyar tudatalattit.
A Toldi mindemellett befogadható. Egyszerre ad a gyermeknek és a felnőttnek, a kultúrantropológusnak és a vasutasnak is.
Megkapjuk egy kicsit a Fehérlófiát, de mégsem nyom minket agyon az uráli gén, a szereplők gondolatait megjelenítő kockákon Tankréd kódexi szelleme jár, de nem tesz ki minket Az ember tragédiájának vad képi forgószelének.
Korona az életművön, Arany János hőstörténetének méltó adaptációja. Jankovics Marcell egész életét arra tette fel, hogy át tudjuk élni, mit jelent magyarnak lenni, mit kell megőriznünk, és hogy tehetünk hozzá mi is egy kicsit ehhez az egyetemes örökséghez. Méltóvá kell válnunk a mindennapjainkban Jankovics örökségére, és ezen a nehéz úton a Toldi iránytű.
