Fontos kiemelni, hogy ami az európai politikát illeti, a francia elnök ezzel kapcsolatos tervei nem számítanak újkeletűnek, hiszen a föderalista szemléletű brüsszeli csúcspolitikusok – mint például Jean-Claude Juncker volt EB-elnök vagy Joesep Borrell jelenlegi uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő - már korábban megfogalmazták ebbéli reményeiket annak érdekében, hogy az európai közösségünk mihamarabb elindulhasson az Egyesült Európai Államokká válás útján.
Azonban Macron közös európai haderejének víziója nem véletlen vált napirendi ponttá, ugyanis a közelgő elnökválasztást érintő kampány mellett különböző világpolitikai folyamatok is aktuálissá tették a kérdést.
Az államfő ez ügyben mutatott cselekvőképességét elsősorban Angela Merkel politikából való távozása magyarázza, ugyanis nem titkolt szándéka Macronnak, hogy a lehető legrövidebb időn belül betöltse a német kancellárasszony által hátrahagyott űrt, biztosítva magának azt az előjogot, hogy a saját szájíze szerint alakítson bizonyos Európával kapcsolatos gazdasági, politikai, valamint hadászati kérdéseket.
Ugyanakkor érdemes leszögezni azt is, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban - ami a geopolitikai játszmákat illeti -, Franciaország számára nem alakult minden úgy, ahogyan szerette volna, ennél fogva még inkább felértékelődött Macron szemében a közös európai haderő gondolata.
Emlékezetes, az amerikai csapatok csúfos afganisztáni kivonulását követően a francia államfő volt az egyik legélesebb bírálója az Egyesült Államok vezette NATO-szövetségnek, szinte szó szerint megismételve azokat az egy évvel korábban tett megjegyzéseit, melyek arra utaltak, hogy a szervezet „agyhalott” státuszban működik. Ám valószínűsíthetően a szeptemberben Franciaország kihagyásával megköttetett „mini-NATO” szövetségként becézett AUKUS (Ausztrália, Nagy-Britannia, USA) biztonsági partnerség ténye erősítette meg végleg Macront abban, hogy országának egy olyan hadászati szövetség kiépítésére lenne szüksége, amit nem az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Németország, hanem amelyet Franciaország vezet. Erre pedig a jelenlegi európai politikai helyzet egy uniós hadsereg formájában bizonyosan lehetőséget teremtene.
Mondani sem kell azonban, hogy egy olyan közös haderő, amelynek hosszú távú célkitűzéseit Párizs, és amelynek az operatív működését Brüsszel határozza meg, nem sok reményre adna okot olyan égetően aktuális ügyek kapcsán, mint az illegális migráció, a biztonságpolitika, valamint a terrorizmus professzionális, XXI. századi szintű kezelése.
Ám a gyakorlati kérdéseken túl, Macron víziója a NATO-szövetséget is devalválná, amely áttételesen már nemcsak Európa komplett biztonságát, hanem a világpolitika status quo-ját is veszélybe sodorná. Egyrészt, egyelőre csak a transzatlanti katonai szövetségünk rendelkezik tényleges elrettentő hatással: ami a térségünk geopolitikáját illeti, az Egyesült Államok, valamint Nagy-Britannia katonai tartalékainak ismeretében szinte abszurd lenne azt feltételezni, hogy a Balti országok e két legütőképesebb katonai állomány hiányában változatlanul tekintenének Oroszországra.
Másrészt, azáltal, hogy a NATO-szövetség elvárja a tagországoktól az évi kétszázalékos GDP-arányt a védelmi kiadások tekintetében, akarva-akaratlanul is hozzájárul ahhoz, hogy ezek az országok katonai értelemben is megőrizhessék a szuverenitásukat. Ez utóbbi megállapítást talán Magyarország esete támasztja leginkább alá, amely az elmúlt évek alatt fokozott gyorsasággal kezdte meg haderejének modernizálását.
S ez nem kizárólag a magyar katonai eszköz- és géppark fejlesztését jelenti, hanem a Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderő-fejlesztési Programnak köszönhetően egy külön munkahelyteremtési hullámot is maga után vonzott.
Meglehet azonban, hogy Macron – aki a tagállami integráció, s a nyílt társadalom egyik leghevesebb támogatója - pontosan e tények ismeretében lobbizik egy olyan közös európai hadsereg létrehozása mellett, amely áttételesen a transzatlanti szövetségünket gyengítené. Elvégre egy olyan központi haderő, amely képes lenne a saját hatáskörébe kiszervezni példának okáért az egyes tagországok határvédelmét, már nemcsak katonai értelemben, hanem politikai értelemben is nagyon komoly befolyással bírna.
A fentiek ismeretében talán nem túlzás kijelenteni, hogy nemcsak egész Franciaország, hanem Európa valamennyi országa árgus szemekkel fogja nyomon követni a jövő évi elnökválasztás eredményeit abban reménykedve, hogy a francia választópolgárok egy alaposan átgondolt döntést hoznak.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
