Azt követően, hogy február végén Oroszország egy „különleges katonai művelet” keretében megszállta Ukrajna egy részét, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) vezette nemzeti kormány – elsősorban történelmi indokok mentén – szinte a lehető legvehemensebben reagált a fejleményekre.
Emlékezetes, hogy Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő nemcsak azonnali és súlyos gazdasági, valamint energetikai szankciók alkalmazását szorgalmazta, hanem katonapolitikai megfontolások mentén olyan javaslatokat is tett, mint hogy nyugati békemisszióra, továbbá azonnali légtérzárra volna szükség Ukrajna területén.
Az Ukrajnának még hadieszközöket is adományozó lengyelek e határozott döntésükkel azonban olyan morális dilemmába kényszerítették magukat, amelyet az elmúlt napokban napvilágot látott kormányfői nyilatkozat szerint fél év alatt sem voltak képesek feloldani.
Ugyanis a harcias lengyel kiállás természetszerűleg vonzotta magával azt, hogy az egyébként Varsóval szintén történelmi alapokon nyugvó szövetséget ápoló Magyarországgal való jó kapcsolat – tekintettel a magyar kormány sokkal pragmatikusabb, higgadtabb és békepárti álláspontjára – meglazuljon.
Az európai ügyekkel kapcsolatos, két ország közti szövetség lazulását a lengyel vezetés elsősorban az Unió irányából próbálta pótolni, nem titkolt módon többek között azért, hogy az uniós helyreállítási alapból járó pénzösszeget (24 milliárd eurónyi támogatást, valamint 11,5 milliárd eurónyi rendkívül olcsó hitelt) az Európai Bizottság vonakodása ellenére még idén megkaphassa.
A lengyel költségvetést érdemben megtámogató pénzösszeg megérkezése a nyári lengyel belpolitikai folyamatok alakulásának, valamint Varsó Oroszországgal kapcsolatos rendíthetetlen álláspontjának köszönhetően egyre biztosabbá vált. Mint ismert, az Európai Bizottság jogállamisággal kapcsolatos kritikájára a Szejm úgy reagált, hogy júliusban hatályba léptette a lengyel elnök, Andrzej Duda által előterjesztett törvényt, amelynek értelmében megszűnt az európai uniós szervek által kifogásolt lengyel bírósági fegyelmi kamara. Mi több, az új törvény szerint a megszüntetett fegyelmi kamara tagjai ajánlatot kapnak munkájuk folytatására a bíróság más kamaráiban, és azok, akik az új posztot nem fogadják el, nyugállományba vonulhatnak.
Ám a kormánypárt főtitkárának, Krzysztof Sobolewskinek az augusztus eleji nyilatkozata – meglehetősen váratlan módon – a nyár közepi lengyel gesztus hiábavalóságára világított rá:
ha az Európai Bizottság megpróbál falhoz szorítani minket, nem marad más választásunk, mint minden fegyverünket bevetve tüzelni.
Hogy mindez pontosan mit jelentett, arról már Jaroslaw Kaczynski, a PiS elnöke beszélt. Mit mondta, további lépéseket már nem tesznek a bírói függetlenség területén, és meglátása szerint, ha a Bizottság nem teljesíti a kötelezettségét Lengyelország felé, akkor Lengyelországnak sem kell teljesítenie a Brüsszel felé fennálló kötelezettségeit.
Hogy Varsó politikai tájékozottsága e kérdésben idővel mennyire tűpontossá vált, hűen érzékeltette a hírhedt liberális Guy Verhofstadt EP-képviselő közösségi médiában közzé tett bejegyzése, miszerint
„játsszon bármilyen fontos szerepet is Lengyelország Ukrajna megsegítésében, nem fogja megkapni az EU helyreállítási pénzeit, hacsak nem állítja vissza teljes mértékben a jogállamot!”
Az imént tárgyaltak fényében immár érthetőbbé válik, hogy Morawiecki kormányfő miért értékelte át a Magyarországgal és a V4-ekkel való kapcsolatát, és miért nyilatkozott úgy, miszerint bár az ukrajnai háborúhoz való viszony valóban megosztó volt, idővel
az összes többi ügy, amelyben szolidaritással, megértéssel és kölcsönös támogatással voltunk egymás iránt, újból erőteljesen össze fog kötni minket.
S hogy még a világsajtó számára se legyen félreérthető, hogy Varsó valóban visszatalált az orbáni szövetséghez, a miniszterelnök hangsúlyozta:
világosan megnevezve az eltéréseket, tiszteletben tartva az ukrán barátaink érzékenységét, visszatérhetnénk a V4-en belüli együttműködéshez, valamint a Magyarországgal közös cselekvéshez is azokon a területeken, amelyeken értékek és érdekek kötnek össze minket.
Mindezek alapján két megállapítás is helytállónak bizonyul. Egyfelől, az elmúlt hat hónapnyi lengyel útkeresés valóban olyan politikai dilemmába sodorta az országot, amely a rövid távú céljait a hosszú távú szövetségesei elé helyezte. Ez azonban a háború elhúzódása, valamint Brüsszel ideológiai alapú boszorkányüldözése miatt nem volt hosszú távon fenntartható, így Varsó kénytelen volt belátni, hogy Európában egyedül a V4-ekre, de sokkal inkább csak Magyarországra számíthat.
Másfelől, ami a magyar szövetségesi politikát illeti, ebben a kérdésben is jelesre vizsgázott az Orbán Viktor fémjelezte kormány, amely a forró nemzetközi politikai hangulat ellenére kitartóan türelmes és nagyvonalúan hallgatag módon szemlélte a folyamatokat.
A két ország közötti mosolyszünet végét jelzi az is, hogy néhány napja a magyar honvédelmi miniszter, Szalay-Bobrovniczky Kristóf és a lengyel nemzetvédelmi miniszter Mariusz Błaszczak fontos találkozón egyeztettek az ukrán–orosz háború kapcsán és haderőfejlesztési kérdésekben.
A kérdés csupán az, hogy vajon Brüsszel jól árazta-e be azt, hogy bár áttételesen, de felhajtóerőt biztosított az eddig is erős V4-ek szövetségébe.
