- Rég láthattuk a nyilvánosságban. Mi ennek az oka?
Az, hogy intellektuálisan kezelhetetlenek a médiaszereplések. Az ember mond valamit, aztán rövidítik, megvágják – azt csinálnak vele, amit akarnak. Az interjúk célját az újságírók határozzák meg. Másképpen fogalmazva, használják az alanyt. Annak, hogy közösen előállítunk valamit – az újságíró és én –, a demokratikus harcban nincs lehetősége. Nem lehet úgy fogalmazni, hogy azt ne lehessen ötvenféleképpen értelmezni. Márpedig a közbeszédben a beszélő szándéka a legkevésbé fontos. Csakis az számít, hogy az elmondottakat mire lehet fölhasználni.
De halkan megjegyezném a baloldaliak kedvéért, hogy Lukács György nagyon utálta az újságírókat.
Mellesleg, ha már a demokratikus harcnál tartunk, a napjainkban is érvényes politikai-kulturális szakadáshoz érdekes olvasmány Lukács és Babits vitája vagy küzdelme, kiegészítésképp pedig John Lukacs Budapest, 1900 című könyve. A problémák gyökere, a mai demokrácia állandó politikai harcra épülő logikájának alapja épp az 1900-as év körül keresendő. Valahol itt kezdődött el a „hogyan nyírjuk ki egymást” politikája.
- Követi Önt az egyik utolsó nyilvános megszólalása, amely szerint az, „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”.
Mert a teljes gondolatot senki sem idézi, valószínűleg azért, mert a torkukon akadt. Tudják ők nagyon jól, mit mondtam előtte. Arról volt szó, hogy a Fidesz politikáját egyszerűen bűncselekménynek (lopásnak) nevezik, de amikor a kommunisták államosítottak, azt politikának. Hasonlóképpen politikának nevezik a privatizáció időszakát is. A történelmünk legnagyobb lopása a kommunisták államosítása volt, és napjainkig tartó problémáink és konfliktusaink gyökere pedig az, amit privatizációnak nevezünk. Nem kell aggódni, akiknek érteniük kellett, értették nagyon jól, amit mondtam.
Még csak azt sem mondhatjuk, hogy ezek példátlan dolgok. Már Móricz is arról írt a Rokonokban, hogy a „csupa Makróczy” hogyan „rabolta össze” a vagyonát. Aki a bécsi udvarral jóban volt, az hatalmas vagyonra tett szert. De persze ez nem lopás, ez politika!
- Beszéljünk kicsit az egyetemről! Hogyan ítéli meg az eddig történteket, most, hogy lassan véget ér a megbízatása?
Kezdjük azzal, hogy a Corvinus esete egyedi, eltér a többi átalakuló egyetemi modellétől. A kísérlet lényege arról szól, hogy egy, az államról teljesen leszakadó egyetem képes-e üzleti-cégszerű elvek és szervezeti elgondolások szerint működni. Ennek azonban van egy nem igazán kalkulált következménye: kérdés, hogy összeilleszthető-e az üzleti morál az egyetemi morállal? A kettő logikája teljesen más, és ez finoman szólva is olykor komoly nehézségeket és konfliktusokat okoz. Egy egyetem ugyanolyan hierarchikus intézmény, mint – mondjuk – az egyház vagy a hadsereg. A céges világban csak főnök és beosztott van, ez teljesen eltérő tekintély-és előmeneteli viszonyokat alakít ki.
- Ez azt jelenti, hogy nem is tartja sikeresnek a kísérletet?
Én csak a Corvinus-os kísérlet sajátos vonását akartam megnevezni, magam is azon dolgozom, hogy sikeres legyen. Sokatmondó, hogy mindenki sokat beszél az átalakulás módjáról, de arról kevésebb szó esik, hogy az átalakulás miért zajlik. Ugyanis az átalakulásnak van egy komoly és nagyon fontos tartalmi eleme: ez pedig az, hogy
a magyar egyetemeken nem történt meg a rendszerváltás.
A jelenlegi egy kísérlet arra, hogy megtörténjen. Ez mindenki számára, aki részt vesz benne, óriási felelősséget jelent. Már csak ezért sem illik diplomatikusan hátralépni.
A kormány azzal kezdte a Corvinus esetében, hogy kiváltotta a ppp-konstrukcióban készült új épületet – méghozzá jóval kedvezőbb feltételekkel, mintha ez sima piaci körülmények között történt volna meg. És ellentétben azzal, amit Magyar Bálinték mondtak, igenis újra kellett volna tárgyalni hat év múlva az egyetem húszéves szerződését, és ha a kormány nem kezdi a kiváltással, akkor az egyetem később bedőlt volna. Olyan kondíciókat kapott a Corvinus, hogy ha valóban van nemzeti támogatás a folyamat mögött – mindig mondtam, hogy ez egy nemzeti vállalkozás! –, akkor áttörés jöhet létre az egyetemek világában Magyarországon.
- Miben különbözik a Corvinus átalakítása a többi egyetemi átszervezéstől?
A Corvinus teljesen levált az államról, a többi egyetemet viszont továbbra is finanszírozzák költségvetési forrásokból. Továbbá a többi egyetemen a rektor az egyszemélyi vezető, nálunk pedig van egy elnök is. És ami még fontos: a Corvinus körül nem volt botrány, noha némelyik politikai erő nagyon szerette volna. A botrány hiánya talán annak köszönhető, hogy a gazdasági fogantatású logikát azért itt könnyebben el tudták fogadni.
- Önhöz mennyire áll közel ez a logika?
Kevésbé. Leo Strauss szerint az ökonomizmus modern machiavellizmus. Nagyon igaza volt. Pascalnak – például – még egy szava nem volt a gazdaságról a Gondolatok című művében a 17. században! Ma viszont minden ezzel van tele. Termelés, GDP, kamat, jólét – csak erről szól ma minden, ez önti el az egész gondolkodásunkat.
- Ezek szerint amikor ezek az obskúrus gondolkodók arról beszéltek, hogy a gazdaság logikája túlságosan benyomul a politikába, mégsem voltak világtalanok?
Dehogy voltak!
Ryszard Legutko szokta mondani, hogy a 17. században még mindenki konzervatív volt, csak nem nevezték így őket, mert nem létezett sem a „világnézet”, sem a „konzervatív” fogalma. Nem volt különbség Dante és Shakespeare között ebben a tekintetben. A filozófusok is vitatkoztak persze, de amilyen világképen belül a vitáikat folytatták, azt ma konzervatívnak neveznénk. Minden megváltozik azzal, hogy mindent gazdasági vagy épp politikai kérdésnek kezdtünk tekinteni.
- Nem lehet, hogy éppen azért sikeres ma a kulturális baloldal, mert posztmateriális témákhoz nyúl? Akármilyen perverz módon is, de az identitás, a szexuális kisebbségek, a transzok ügye stb. pont nem az üzleti világhoz kapcsolódnak – még akkor sem, ha az üzleti világ készséggel propagálja ezeket az ügyeket, és nyilván jócskán megéri nekik –, hanem azzal, hogy hogyan viselkedünk helyesen a másikkal, mi az erkölcsileg helyes, milyen a jó élet stb.
Közéletet csinálni másképp nem lehet, különösen egy demokráciában. Kell kínálni valamiféle fogalmi-érzelmi készletet, kell kínálni gondolatokat: ajánlani kell valamit, amit az emberek szeretnek. Mit szeretnek? Szeretnek jól élni, szeretik, ha béke van, és szeretik, ha ők dönthetik el, mit csinálnak, és – Rousseau-val élve – „elborzasztja őket, ha valaki szenved”. Ezekre föl lehet építeni a kínálatot. Mit kínál a liberalizmus? Sosem beszélnek közösségekről, mindig minden az egyén igényeire van szabva.
Azzal kezdik, hogy minden egyénnek egyetemes jogai vannak –rendben, legyenek. De honnan vannak ezek a jogok? Szerintük onnan, hogy az összes többi ember elismeri, hogy neked jogod van valamit megtenni, vagy jogosan tartasz igényt ilyen-olyan dolgokra. Egy mai liberális ezt nem külső mércéből vezeti le. Először elengedték Istent, aztán elengedték a természetjogot. Szerintük minden jogunk megegyezésből származik. Nem maradt semmi más, csak a törvényhozási dömping, minden igényt (jogot) törvénybe kell iktatni. Emberi jogok, szabadság, egyenlőség – erre épül náluk minden. Ugyan ki ne szeretne ilyen szavakat hallani?!
- Mit lehet ezzel szembeállítani?
Azt, hogy az ember alapvetően közösségi lény.
Mert ha meg akarjuk érteni, milyen az ember valójában, akkor a közösségi mivoltából kell kiindulnunk. Nem tudunk ugyanis másként eljutni egy elvont szabadságfogalomhoz észszerű módon. Beszélhetünk politikai szabadságról, mindennapi szabadságról, de ezeket közösségben lehet csak megélni. Mi következik ebből? Hogy mégiscsak kell valami családféleség vagy legalábbis valamilyen együttélési forma. Kell szomszédság, barátság, egyházi-vallási közösség, tekeklubtagság stb. Ezeken keresztül tudjuk csak megélni a szabadságunkat.
- Jó, de nincsenek akkor versenyhátrányban azok, akik a közösséget hangsúlyozzák? A közösségekben azért csak vannak aszimmetrikus viszonyok, van hierarchia, vannak tekintélyek. A modernség hízeleg az egyéneknek, és azt mondja: bármit is csináltok, az egyedi és csodálatos, minden cselekedet egyformán nagyszerű. Közösség viszont nincs autoritás nélkül, azt pedig nem nagyon szeretik a liberális demokráciában.
Álljunk meg egy pillanatra az autoritás fogalmánál!
Russell Kirknek van egy írása, amiben Henry Newmant idézi a tekintélyről. Mert mi is a tekintély? Tekintély a lelkiismeret, a Biblia, az egyház, az antikvitás, a tapasztalat tanította leckék, a bölcsek mondásai, az erkölcsi igazságok, a történelmi emlékezet, a közmondások. Ezek nélkül könnyen eltévedünk az életben.
A modernség egyik problémája, hogy mindent csak a politika nyelvén ért, ezért mindent az állandó küzdelem, a folytonos harc dimenziójára fordít le. A valóságban azonban az embernek az élethez fogódzókra van szüksége, és ez messze túlmutat a túlsúlyos gazdasági vagy politikai retorikán. Ez a probléma mélyen összefügg a demokráciával is, pedig a demokrácia komolyabb dolog annál, hogy ideológiai tételt csináljunk belőle.
A tekintélyt mindig politikai értelemben akarják használni, holott egy vezető, ha sikeres, azért sikeres, mert tekintélye van. A tekintélyhez pedig hitelesség kell, annál nincs fontosabb. Nem véletlen, hogy a hitelességet ezért akarják mindig lerombolni, mindegy, milyen eszközzel, és milyen oldalról.
- Akkor provokáljuk kicsit az olvasókat: Orbán Viktor esetében nem erről lehet szó? Hiszen amikor nem volt hatalma, akkor is volt tekintélye – ellenzékből összekovácsolt egy nagyon sikeres politikai közösséget.
Ne aggódjon, a népharagot már azzal kiváltottuk, hogy leültünk egymással beszélgetni.
A kérdésre válaszolva: igen. Sőt 2006-ban is elindult egy erjedés, és ő azt is tudta kezelni. Pontosan tudta, hogyan lehet megtartani egy politikai erőt. A polgári körök is erről szóltak.
- Kerülgetünk itt egy fontos problémát egy ideje. Sok szerző megfogalmazta, hogy a demokratikus egyenlőség a versengési vágyat, egymás „lenyomásának” a vágyát fokozza. Ön is említette, hogy épp a demokratizálódás hozza be az „egymás kinyírásának” vágyát. Melyik két oldal szeretne végezni egymással?
Aki egyenlősíteni akar, az szétosztja a szegénységet. Az egész politikai küzdelem arról szól, hogy két alapvetően különböző felfogás áll egymással szemben. Az egyik szerint emberi jogok vannak, egyenlőség és szabadság, a másik szerint szükség van egy, az élet egésze felé forduló politikai attitűdre. Utóbbi szerint sok szempont van, és ezek mindegyike fontos.
Nincs olyan, hogy „a” konzervatív. Százféle konzervatív és jobboldali van, és ezt senki nem is akarja áramvonalasítani.
Gondolatok sokasága lehet egyszerre egyaránt érvényes, nem kell megfelelni semminek, kivéve egy dolognak: a jó fogalmának, amely megelőzi az igazságosság fogalmát; mert a jó átfogóbb fogalom, mint az igazságosság. Az ember a jóra törekszik, azt akarja választani.
- Az igazságosság a baloldal központi fogalma lett legkésőbb Rawls óta, és nem véletlenül nevezik a mai harci balosokat is társadalmi igazságosság harcosoknak (social justice warriors). Mit jelent az igazságosság?
Elosztási problémát jelent. Még a kommunisták sem tudták elérni – sőt, legkevésbé ők tudták elérni –, hogy anyagi-gazdasági egyenlőség legyen. Pedig sokat tettek érte: csak egy autód lehet, ennyi gramm aranyad lehet stb. Mindent meghatároztak előre. Új eszközök nem állnak rendelkezésre ehhez a kísérlethez, csak ugyanazok az eszközök vannak. Lehet mesterségesen egyenlősíteni, ezt akarták a kommunisták. Nem ment. De továbbra is ez a fő probléma, hogy hogyan lehet mégis egyenlősíteni. Az igazságosság pedig arról szól, hogy a két véglet közti távolságot hogyan lehet csökkenteni – ahogy Rawls tanácsolja, ha lépnénk előre, azt csak akkor tegyük, ha a depriváltak helyzete is javul.
Akkor nézzük meg a valóságot, legyünk realisták. Azt látjuk, hogy a két véglet közti különbség egyre csak nő. Akkor hogy is van ez? Úgy, hogy bárhogy próbálják, nem tudják megoldani. Vannak ma is ilyen kísérletek, például az alapjövedelem ötlete. De valójában, ha hatalomra kerülnek, egy dologra figyelnek csak: variálják az elosztást. Már most előre meg tudom mondani, hogy 2022-ben újra elő fog kerülni csodák csodájára az ingatlanadó ötlete némelyik önkormányzatnál, amit annak idején Budapesten akart Demszky. Akkor el is kezdtem írni valamit ellene, és nem is dobtam ki, mert tudtam, hogy később még használható lesz.
- Nem szeretne mindenki igazságosságot?
De, persze, mindenki igazságra és igazságosságra törekszik – de hogy erre alapozzunk-e intézményeket, az már egy másik kérdés. Az alapprobléma ugyanis az, hogy mit lehet elosztani? Azt, amit adó formájában befizetünk. De akkor a következő kérdés az lesz, hogy miért fizessek én akár egy forint adót is? Innentől bonyolódik a történet.
A politikák között különbség van. Egy jobboldali politika számára is ugyanolyan fontos a szabadság, a politikai jogok megléte, nagyon fontos az igazság, az igazságosság kérdése stb. – csak épp nem mindegy, milyen eszközökkel akarjuk ezt elérni. Aki csak elosztani akar, és a szociális államra hivatkozik, az a világon mindig mindenhol csak a szegénységet termelte újra és osztotta szét. Tekintsünk kivételnek néhány nyugati országot, amelyek speciális világtörténeti helyzetük (gyarmatosítás, geopolitikai előnyök, hagyományaik) miatt váltak „bezzeg” országgá.
A politikák közötti különbség problémája pedig az, hogy szó szerint másképp akar élni egy liberális-baloldali, mint egy jobboldali-konzervatív.
- Összebékíthető a kettő?
A demokrácia erre tesz kísérletet. És itt recseg-ropog az egész, mert egyre élesebb a szembenállás. Strauss azt írja az antik és modern liberalizmusról szóló könyvében, hogy a liberalizmus és a kommunizmus között látszólag nincs különbség – és a különbség csak annyi, hogy a liberális számára a szólásszabadság szent. Igaz ez ma is még? Egyértelműen nem.
- Hogy fárasszuk az olvasókat egy másik intellektuális vitára hivatkozással: ezek szerint eldőlt a Voegelin–Arendt-vita is azzal kapcsolatban, hogy a liberálisok a totalitáriusok oldalán állnak-e, vagy velük szemben. Az Egyesült Államok hivatalban lévő elnökét hallgattatták el nemrég az új totalitáriusok. Azaz, ma már papírjuk van róla a liberálisoknak, hogy totalitáriusok.
És emberek teljes csoportjait is elhallgattatták. Amit ezekben az írásokban és vitákban olvastunk (vagyis az Arendt–Voegelin- levelezésben és Strauss könyvében – a szerk.), azok bizony érvényes dolgok, és egyre inkább érvényesek lesznek.
- Ha már Strauss: elmondható, hogy az Egyesült Államokban civilizációs törésnek vagyunk a tanúi? Persze nagyon hasonlóak a frontvonalak Európában is.
Strauss fő problémája ez volt: a vesztébe rohan a nyugati civilizáció.
A Természetjog és történelem című könyvében idézi – név nélkül – Horatiust: „űzd vasvillával, a természet bejön újra“. Világháború nincs, csak épp a természet ellen folytat háborút a roppant békés emberiség. Ez nem zöld duma, mert a zöldek csak tompítani akarják a problémát: ne legyen kipufogógáz, ne használj műanyagot... Holott az egész emberi civilizáció a természet ellen harcol, mert szeretjük a kényelmet. Horatius mondatában mély bölcsesség van: hiába gyilkoljuk a természetet, az vissza fog vágni. Ezért is rajongok az antikvitásért. Páratlan az a kincs, ami bölcsesség terén ott összegyűlt. Ebből él a mai napig az európai civilizáció, csak nem látja, nem veszi észre.
Nem igaz például az, hogy az antikok nem ismerték a haladás problémáját. Dehogynem ismerték! Platón leírja azt, amikor az egyiptomi király odahívja a tudósát, hogy számoljon be arról, mit fedezett föl. A tudós felsorol mindenfélét, köztük az írást. A szöveg szerint a király gondolkodni kezd, és azt mondja: az összes találmány rendben van, de az írást nem szabad bevezetni. Platón előre látta, hogy valójában csak az a tudás, amire emlékszem, ami a fejemben van. Az írás csak egy technikai eszköz, amivel rögzítem, amit nem tudok megjegyezni. És ez a folyamat, amit Platón leírt, egyre inkább érvényes: így öli meg a technológia a gondolkodást.
Félreértés ne essék, technológiai eszközökre szükségünk van, de önmagukért, ezekért élni? Ez a probléma: a nyugati civilizáció nincs tisztában a saját céljaival. A lényegi kérdésre nem ad választ, vagyis arra, hogy az emberek unatkoznak, és miért unatkoznak? Nézzünk tévét, ott egyértelművé válik, miről beszélek. Erről az unalomproblémáról pedig már Pascal is írt: az embereknek rengeteg idejük van, és unatkoznak. Az unalom az üresség, az üresség pedig a nihil. Ezért foglalkoztat a hit kérdése. Amíg az ember fiatal, könnyebb célokat találni: viszi előre az ambíció, éltetik a célok. De az ember hamar rájön – különösen igaz ez azokra, akik az üzleti életben futnak be karriert –, hogy ez azért kevés. Ezek nem célok. Ez nem a dolgok értelme.
Most az időben élünk, aztán az időtlenségben leszünk. Ezért fontos Heidegger, csak bonyolult megérteni.
Egyetlen kiút van mindebből: újra föl kell fedeznünk, és nagyon komolyan kell vennünk, hogy közösségi lények vagyunk.
- Gondolom, nem a közösségi média közösségeire utal.
Ez már a természet harmadik fogalma, a virtuális természet. Minden átkerül a virtuális valóságba, és ugyanolyan logikával kezd működni, mint a fizikai természetben. Belépünk a virtuális térbe, intézzük a virtuális ügyeinket, kapcsolatrendszerünk van a Facebookon keresztül. Ezek azonban nem valóságos közösségek, ez maximum információcsere. A közösség iránti eredendő és olthatatlan igény az, ami létrehozza a közösségi média tömegeit, és a közösségi média ezt használja ki. Ma önként adjuk oda nekik az adatainkat, és pénzt adunk azért, hogy állandóan ellenőrizhetővé és követhetővé váljunk az okostelefonok révén. Mindeközben egyre szűkebbre szorítjuk a magánélet határait. Én nem véletlenül húztam be a kéziféket! Nekem nincs okostelefonom.
Ez az újfajta természet főleg az amerikai életformával nőtt össze. Ott vannak emberek, akik szó szerint nem tudnak mozdulni a fizikai világban, nem tudják, mit kell csinálni. Az jut eszembe, amikor New Orleanst elöntötte a víz: az emberek szó szerint nem tudták, hogy magukat kéne menteni. A praktikus, kézzel manipulálható világban nem tudnak elboldogulni. A maga nemében ez is egy öngyilkossági forma.
- A jobboldaliak, keresztények végső soron úgyis rá lesznek kényszerítve arra, hogy visszatérjenek a fizikai valóságba: szép lassan kivágják őket a virtuális, harmadik természet világából. Az egyik, nagy techcégekkel szemben alternatív platformot építő versenyző egész családját letiltotta már a Visa is, tehát kártyás tranzakciót sem tudnak végrehajtani.
Ez a bezártság sok embert ráébresztett arra, hogy mit jelent a másik hiánya. Nem romantikus értelemben értem: az emberek legalább annyira nem szeretik, mint amennyire szeretik egymást. De mégis, egymásra vagyunk utalva, közösen kell élnünk, közösen kell léteznünk. Ehhez kapcsolódik a politika és a jó kormányzás kérdése is.
- Sokat beszélünk információkról, adatokról. Kiveszett az emberekből az elmélyült tudásra való igény?
A filozófia sosem volt tömegigény. Még a nagy francia Enciklopédiára sem volt akkora kereslet, csak pár száz előfizetője volt. Az viszont igaz, hogy a gondolkodásnak, mint majdnem minden minőségnek, nagyon sok fokozata van. Vannak olyanok, akik képesek mélyebbre menni, és a gondolataik ezer közvetett módon fogják befolyásolni, hogy az emberek hogyan fognak élni, gondolkodni. Általában valaki lefordítja nekik egyszerűbb nyelvre. És akkor megmarad egy-egy leegyszerűsített mondat (pl. „vissza a természethez”). Az, hogy kihez mi jut el, az állandó arányt képvisel. De ez nem elitizmus, ez a dolog természete. Nem is elvárható, hogy tömegek kezdjenek ilyesmibe, és ez nem is probléma.
Az viszont probléma, hogy a nevelésünk üresedett ki. A nevelés, oktatás az education szóban együtt van jelen az angolban, de a nevelés a fontos, kifejezőbb, mert a nevelés képes ezekre a kérdésekre kinyitni az embert. Ezek persze filozófiai kérdések, de nem kell hozzájuk filozófusnak lenni. Ha nem tudatosan éli az ember az életét, nem is érdemes megélni.
Úgyhogy igen és nem a válaszom. Nagyon fontos az elmélyült tudás iránti igény, de legyünk tisztában a korlátokkal, és a dolgok nem ennyire direkt módon függenek össze egymással.
- Ma azért állandó információs zajban élünk, és az információ könnyen hozzáférhető. Mintha elfelejtettük volna, hogy az információ és a tudás között különbség van.
Sőt: a tudás nem tudomány. Az információ egy adat, ami vagy valós, vagy nem. A másik a tudás, abból is többféle lehet, a klasszikus arisztotelészi felosztásban ötféle tudás van. És egy harmadik dolog a tudomány: aki tudományt űz, az nem biztos, hogy tudás birtokában van. Valamilyen tudáséban igen – azon kondícióknak megfelelően, amit felállított, előállít valamilyen tudományos terméket, amiben tudás is van. De ennél van magasabb tudás, és ez az, amit nem nagyon találunk sehol, még az egyetemen sem. Hogy mire van és mire nincs igénye az embereknek, az nevelés kérdése, ugyanis a nevelés során dől el, mit adunk át. Az átadás az izgalmas az egészben. És ez nagyon gyakran csak információátadás, nem több. Az egyetem, amire vállalkozik, az legfeljebb valamilyen tudományos felfogásba való bevezetés – hogyan kell tudományt „csinálni”. Mint valami ipart. Erre a tudomány mint ipar felfogásra kiváló leíró kifejezés a „módszertan” uralma a mai akadémiai tudományosságban.
És ennek egyik következménye az, hogy a fogalmi gondolkodásról áttértünk a képi gondolkodásra. Persze ez is gondolkodás, de teljesen más tudásbázist alakít ki, teljesen máshogy formálódik a kettő. Most már az egész egyetem ennek a képi gondolatnak az átadására épül. Megy a tudás látszatának keltése. Ebben óriási előrelépés van, ez vitathatatlan. Ezek betanulható technikák, nem átadásra alkalmas tudások. Pontosabban a logikai aspektust egyoldalúan hangsúlyozzák a tudás szerkezetében.
A képi gondolkodásra való áttéréssel a gondolkodásunk beszűkülhet. A fogalmi gondolkodásnak az egyik előnye, hogy a tartalomra irányítja jobban a figyelmet, a kép megelégszik rögzíteni bizonyos dolgokat, és a tudás látszatát kelti.
Amikor ezt a virtuális természetet látom, mindig Horatius bölcsessége jut eszembe: ez az egész vissza fog ütni. Űzd vasvillával, a természet bejön újra. Ez egy zárt rendszer, nem fogjuk ezzel megváltani a világot.