Vészkorszak, közéleti mélypont, politikai értelemben vett gyomros
– ilyen és ezekhez hasonló vészjósló jelzőkkel és kifejezésekkel találkozhatnak azok, akik a szeptember végi olasz parlamenti választásokkal összefüggésben átfogó helyzetértékeléseket olvasnak a nyíltan a baloldallal szimpatizáló világsajtóban. A kifejezetten háború- és migránspárti olasz balközép választási esélyei kapcsán kialakult nemzetközi szinten is tapasztalható demoralizáltság azonban nem légből kapott.
Ez a számok nyelvén annyit tesz, hogy a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint a patrióta Olasz Testvériség (FdI) 24 százalékon, a bevándorlásellenes Lega 14,5 százalékon, míg a konzervatív Hajrá, Olaszország (FI) 10 százalékon áll, ami végeredményként egy közel 50 százalékos támogatottságot feltételez. Ezzel szemben a balközép koalíciót vezető Demokrata Párt (PD) 22 százalékot, az Öt Csillag Mozgalom (M5S) mindössze 10 százalékot, valamint az új Akció nevezetű baloldali párt jóindulattal is maximum 5 százalékot tudhat magáénak.
Mindez pedig egyelőre nagyon kevésnek mutatkozik a jobboldal lendületének megtöréséhez. Az olasz, valamint a nemzetközi baloldal számára kirajzolódó borús képet tovább fokozza az a szempont is, hogy ezek a közvélemény-kutatási adatok nem hirtelen, kifejezetten egy-egy politikai eseményhez kötődően születtek, hanem mostanra már hosszú hetek óta tendenciózusan ugyanezen az íven mozognak.
Az olasz jobboldal előretörése alapvetően két ok mentén magyarázható.
Rossz Válságkezelés
Egyfelől az alapvetően „technokrata” megközelítésű baloldali politikai elit az elmúlt évek során keletkező, az olasz társadalom különböző rétegeit mélyen érintő válságokat kifejezetten rosszul kezelte.
Emlékezetes, a 2015-ös migrációs krízis kicsúcsosodása ellenére Olaszország kormánya a nyílt társadalom eszméjét követve kontroll nélkül engedte be a Földközi-tengeren érkező bevándorlókat, mit sem törődve a közbiztonsági és kulturális következményekkel.
Ezenfelül a 2020-as koronavírus okozta egészségügyi válság kapcsán is számtalan olyan mulasztásra derült fény utólag, amelyek hozzájárultak a vírus futótűzszerű terjedéséhez. Ezek a rossz válságkezelési stratégiák idővel egyre nagyobb népszerűséggel kezdték el duzzasztani az establishmenten kívüli jobboldali pártokat, amelyek mára már megkerülhetetlen szereplőkké váltak az olasz politikában.
Példának okáért a Matteo Salvini vezette Lega az öt évvel ezelőtti megalakulása után a 2018-as olasz parlamenti választásokon 17 százalékos eredménnyel robbant be a politikába, majd a rá egy évre következő európai parlamenti választásokra már olyan országos népszerűségre tett szert, hogy a 34 százalékos eredménye – amely egy 9 milliós szavazótábort jelentett – az első helyre repítette.
De ott van a Giorgia Meloni fémjelezte Olasz Testvériség példája is, amelynek a közelmúltban látott fejlődéstörténete szintén hasonló volt. Mint ismert, a legutóbbi parlamenti választásokon a párt mindössze 4,8 százalékkal, az ötödik helyen végzett.
Mostanra viszont egyre több, más-más intézet által végzett közvélemény-kutatást is az első helyre várja a jobboldali pártot.
Külön érdekesség, hogy az Orbán Viktorral egyébként kifejezetten jó kapcsolatot ápoló Meloni egy esetleges győzelem esetén nemcsak egy több mint tízéves átkot törne meg azzal, hogy az országnak ismét jobboldali kormányfője lenne, hanem történelmet írhatna azzal is, hogy a mediterrán ország első női miniszterelnökévé válna.
Romló gazdasági helyzet
Ugyanakkor a baloldal összeomlását a rossz válságkezelési stratégiákon túl a jelenlegi, háborúval összefüggésben lévő romló gazdasági és energetikai helyzet is eredményezte.
Mint az az EMG intézet felméréséből kiderül, tíz olaszból hatot az ország gazdasága mellett mindenekelőtt saját anyagi helyzete foglalkoztatja, azaz
az elmúlt félévben látott, a brüsszelihez hasonló technokrata politika szélsebesen veszít a népszerűségéből. Ebből fakadóan belátható, hogy a választást az a blokk fogja megnyerni, amelyik képes lesz a kampány hajrájában megnyugtatni a lakosságot az egyre növekvő rezsiköltségek, valamint az infláció kapcsán.
Ennek a megközelítésnek a politikai kommunikációját pedig nem más, mint Olaszország volt belügyminisztere, Matteo Salvini emelte be elsőként a kampányába, amikor a nemrégiben megrendezett miniszterelnök-jelölti vitán több ízben is hangsúlyozta, hogy nem lenne előnyös, ha a szankciók a háborút erősítenék. A magyar állásponthoz kifejezetten hasonló érvelésében többek között elmondta, hogy a gazdasági-kereskedelmi adatok szerint a konfliktus miatt kivetett szankciók valójában nem Moszkvát sújtják, és ezt Brüsszelben is észre kellene venni.
Az alább áttekintett számadatok, valamint a választási kontextus ismeretének fényében érthető, hogy a nemzetközi média miért kongatja már most a vészharangot, és beszél arról, hogy súlyos politikai katasztrófa közeleg Olaszországban. Hiszen egy esetleges jobboldali kormány felállása bizonyosan érdemi akadályokat gördítene nemcsak a bevándorlást pártoló politikai elit elé, hanem azon brüsszeli bürokraták elé is, akik eddig az olasz baloldallal karöltve azon dolgoztak, hogy Európa az erős nemzetek kontinense helyett egy föderális torzszülötté váljon. Arról nem is beszélve, hogy akár Meloni, akár Salvini lesz Olaszország kormányfője, tekintettel arra, hogy mindkét politikus remek kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, a Róma–Budapest–tengely soha nem látott erősségű szakítószilárdságot mutathat majd fel. Ez pedig az elkövetkezendő brüsszeli vitákban akár sorsdöntőnek is bizonyulhat, mindkét ország számára.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
