Korhangulatunk

Nemegyszer felmerül bennünk a gondolat, hogy körvonalazzuk, melyek azok az alapvető érzelmek, lelki rezdülések, amelyek valamely történelmi korszak mélyről induló, mindent átható alapszövetét képezik. Mi teszi ki ama sajátos atmoszféra lényegét, amely ott van mindenütt, meghatározója egy egész korszaknak, mégis oly nehéz megragadni? Röviden szólva, a korhangulatnak, amely világunkat - elsősorban a fejlett nyugati világot - a legmélyebben áthatja, milyen sajátosságai vannak?

Már az elmúlt század filozófusai felismerték, hogy egy adott társadalmat jellemző hangulat, hangoltság nem csupán múló, a lelken átsuhanó, tünékeny szeszély, hanem éppenséggel olyan rögvalóság, amely az emberi létezés legmélyebb rezdüléseinek – Németh Lászlóval szólva, „nyilallásainak” – szülőhelye. Jelen összefüggésben többre nem vállalkozhatom, minthogy röviden vázoljak egy elképzelést eme érdekfeszítő témáról.

A végén kezdem: úgy látom, hogy a korunkat átható alaphangulatot nem lehet egyetlen tényezőre visszavezetni. Ez ugyanis kettős gyökérzetű, a gyökerek azonban szorosan összefonódnak a mélyben. Mindkét eredőt sajátos módon egy-egy olvasmányélmény világította meg számomra.

Ezen művek egyike egy XIX. századi francia történész, Hippolyte Taine nevéhez köthető. A francia forradalom történetét taglaló hatalmas, öt kötetes műve még az 1880-as években jelent meg magyarul. Az első kötet kizárólag a régi világ, az ancien régime leírásával foglalkozik élvezetes, élményszerű formában. A királyi, főúri udvarok, a szalonok ábrázolásából kirajzolódó élethangulat meghökkentően emlékeztet a mai életviszonyokra, a kortárs nyugati világot átható korhangulatra, még akkor is, ha a XVIII. századi kultúra még jellegzetesen arisztokratikus volt, a mi korunk pedig demokratikusnak hiszi magát. 

Mi lenne akkor e tekintetben az egyik legfőbb közös hangulatelem? Meglátásom szerint az élet kifinomult élvezetének, a hedonista életvitelnek az előtérbe helyezése. Az életélvezet csábereje annyira vonzó volt a korabeli társadalom számára, hogy még az udvari világgal egyébként szembenálló Voltaire is azt írja, hogy „az ember csak a gyönyörök kedvéért születik”. A mi korunk – persze demokratikusabb formában, tömegméretekre átszabva – ugyanennek az életelvnek hódol. 

Vegyünk szemügyre közelebbről néhány rokon elemet! Az akkori udvari élethez tartozók éppúgy elhanyagolták a közérdeket, a közügyeket, mint ahogy a mai, főleg fiatal nemzedék – tisztelet a kivételnek. Aztán az esztelen tékozlásra, pazarlásra berendezett élet is fölöttébb jellemző mindkét korszakra. Taine megemlíti, hogy a királyi és a főúri lakomák maradékait boltok hosszú sora értékesítette, bőségesen ellátva egész Versailles-t. S hogy a mi világunkban is hasonló a helyzet, azt igazolják részben a feleslegesen kidobott élelemmel szembeni kampányok is. 

A szórakozás formái is meglepő hasonlóságokat mutatnak, ha eltekintünk néhány újabb, a jelenkor termékeinek számító elemtől. Kiemelt szerep jutott egyrészt a kulináris élvezeteknek, másrészt az erotikának; ez utóbbit a mi világunkban a korábbi kifinomult szalon-erotikával szemben a sokkal nyersebb szex jellemzi. 

További közös elem a szórakozást nyújtó társasági életben való folyamatos részvétel kötelezettsége. Ez a korabeli szalonokban a szellemes társalkodás, csevely, vagy épp a szimpla pletykálkodás formáját öltötte. Lezüllött formáját a mai világban a chatelésben, valamint a facebook-hordák működésében figyelhetjük meg.

A társasági élet hajdanán éppúgy nem tűrte meg a távolmaradást – ez valósággal a királlyal vagy főúrral szembeni merénynek számított –, mint manapság.

Mindkettő a társadalmi tömegvonzás tipikus esete. A nyilvánosság, az állandó jelenlét – régen valóságosan, manapság már inkább virtuálisan – szigorúan elvárt. S magától értetődő, hogy ilyen körülmények között, a szakadatlan társasági szerepjátszás világában nemcsak a magány ismeretlen, hanem a személyes gondolkodás is háttérbe szorul. „Akinek van gondolata”, írja Taine, „el kell rejtenie azt”.

Ezt a régi korhangulatot a legplasztikusabban Talleyrand herceg szavai összegzik: „Aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet édességeit.” Hasonló kijelentések a mi korunkra nézve még megfogalmazásra várnak.

Ők annak idején a küszöbön álló pusztulás, a guillotine árnyékában élvezték az életet, s amikor megbuktak, többségük semmilyen ellenállást nem tanúsított. Feljegyzések szerint legtöbbjük még a börtönben is – négy gyertya fényénél – szalont vezetett, és a vesztőhelyre menve is a toalettjére fordította a legtöbb gondot. Napjainkban sok emberből hasonló módon ölt ki minden veszélyérzetet a jólét és az életélvezet.

Nos, ez a sajátosság vezet át korhangulatunk másik összetevőjéhez. Felismerésében egy másik könyv élményanyaga segített. A kommunizmus fekete könyve című kötetről van szó; a szerzők, miközben azt fejtegetik, hogy 1939 szeptemberében már a vörös kolosszus, a Szovjetunió is megindult Lengyelország ellen, utalnak arra, hogy a lehetséges következő préda, a szomszédos Litvánia ekkor még érintetlen maradt. El lehet képzelni, hogy a józanul gondolkodó litvánok némelyikét ezekben a hónapokban milyen rettegés tölthette el. „Rövidesen ránk is sor kerül majd”, gondolhatták, „de most még nem.” Olyan szituáció lehetett ez, mint amikor az antilopra rátámadó leopárd elhalad a félelmében meglapuló cerkófmajom mellett, s talán még egy oldalpillantást is vetve rá azt az érzést kelti benne: „ezután  te következel”. S a megszállás néhány hónappal később be is következett – elkerülhetetlenül.

Hát valami hasonló, ismeretlenül megbúvó, de mégis világosan kitapintható félelem kerít hatalmába napjainkban sokakat, már akikben van érzék ehhez.

Felhőtlen életélvezet és animális félelem – ebben látom azt a két ősforrást, amelyből korunk hangulata, érzésvilága táplálkozik. Hiányzik az a szó, amely egyesíteni tudná ezt a két érzésmódot; ezért csak egy jelzős szerkezetben tudom valamiképp kifejezni egybetartozásukat, valahogy így: mázas, cukrozott rettegés. Nos, ez fejezi ki, meglátásom szerint, a mai Európa korhangulatát.

„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – írta hajdanán a költő. Ma inkább igaza van, mint valaha: vigyázó szemünket ismét Párizsra kell vetnünk; de nem azért, hogy utánozzuk, hanem azért, hogy elkerüljük a sorsát.

A szerző filozófiatörténész, professor emeritus