Ahogyan az lenni szokott, a szeptemberben megrendezett Bundestag-választások eredményeinek ismeretében mind a német, mind a nemzetközi sajtó cikkek százai formájában próbálta azt a két kérdést boncolgatni, hogy egyrészt ki lesz az új német kancellár, másrészt, hogy milyen színezetű koalíció fogja a következő ciklusban kormányozni az országot.
A teljes politikai spektrumot lefedő orgánumok alaposan körbejárták a lehetőségeket, és a német közélet sajátosságainak ismeretében a legtöbb egészen pontos előrejelzésekkel szolgált:
Németország új kancellárja bizonyosan a szociáldemokrata, s egyben német pénzügyminiszter, Olaf Scholz lesz, valamint az országot az ún. közlekedési lámpa (SPD-FDP-Zöldek) koalíció fogja nagyvalószínűséggel vezetni.
Érdekes módon a profi sajtómunka azonban az új német kancellár személye kapcsán nem tért ki mélységében minden részletre, kiváltképpen nem azokra a múltbéli ügyletekre, amelyek Scholzra nézve akár oly mértékben terhelő jellegűek is lehetnének, hogy egy XXI. századi demokratikus országban akár egy választáson való elindulást is megnehezítenének. E trükkös sajtómutatvány levezénylését még az is bonyolította, hogy a választásokat megelőző héten a német ügyészség még házkutatást is elrendelt nemcsak a pénzügyminisztériumban, hanem a német igazságügyi minisztériumban is.
Hiába, a több markáns korrupciós botránnyal hírbe hozott Scholz végül mégiscsak elnyerte a transzparenciára oly kényes németek bizalmát, végleg elcsendesítve azok hangját, akik múltjának ismeretében szívesebben látták volna egy bírósági tárgyaláson, mintsem a győztesek pódiumán.
A német szóbeszédben pusztán „teflon-kandidat”-nak gúnyolt Scholz botrányos múltjának első fejezete 2016-ban bontakozott ki, amikor a gyanú szerint
Hamburg polgármestereként hivatali kötelezettségeivel szembemenve nyomást gyakorolhatott a német adóhivatalra annak érdekében, hogy az elengedjen egy hamburgi magánbank, az MM Warburg által felhalmozott 47 millió eurós adótartozást.
Mint ismert, az ominózus bank – ahogyan számos más német pénzintézet is – masszívan érintett volt az ún. cum-ex botrányban, amelynek keretében a német államot az érintett bankok összesen mintegy 32 milliárd euróval lopták meg az anonim ügyfélkereskedelem, a részvényeladások, valamint a tőkenyereség-adó jogi útvesztőjének köszönhetően.
A részletek szerint a kérdéses időszakban Scholz három különböző alkalommal is találkozott az MM Warburg egyik tulajdonosával, Christian Olearius-szal, ugyanakkor azokra a kérdésekre, miszerint mi szolgált indokot arra, hogy ezek a találkozók megszülethessenek, valamint hogy a megbeszéléseken mik voltak a napirendi pontok, Scholz valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva már nem tudott érdemben válaszolni arra hivatkozva, hogy olyan régen történt, hogy már nem emlékszik.
Ezt követően Scholz kétes múltja már pénzügyminiszteri hivatása alatt gazdagodott egy újabb visszás üggyel, amelynek okán a német ügyészség el is rendelte a korábban említett minisztériumi razziákat.
Sokan ekkor azt gondolták, hogy a 47 millió eurós adókövetelés elsikálásánál aligha lehet nagyobb trükközést levezényelni, ám a legnagyobb meglepetésükre azzal kényszerültek szembesülni, hogy a Scholz-cal hírbehozott pénzügyi bűnözéssel kapcsolatos friss vádak még ezt is túlszárnyalták.
A német ügyészség jelentése szerint pénzügyminisztérium alá tartozó FIU (Financial Intelligence Unit) csalás elleni hivatal munkatársai olyan pénzmosásra és terrorizmus-finanszírozásra utaló információkat tartottak szándékosan vissza, amelynek köszönhetően 2018 és 2020 között több millió eurónyi gyanús, többek között az afrikai kontinensre irányuló tranzakció ügyében maradtak el szükséges intézkedések. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha példának okáért egy bank bizonyos illegális tevékenységekkel (fegyver-, kábítószer- és emberkereskedelem, terrorizmus-finanszírozás vagy migráció) összefüggésben visszásnak ítél meg egy nagy összegű tranzakciót, akkor jelzést küld többek között a FIU-nak is, hogy az az erre szakosodott bűnüldöző szerveknek minden információt továbbítson.
Csakhogy amióta a FIU átvette a pénzmosás feletti ellenőrzést, az ügyészség álláspontja szerint drasztikus mértékben lecsökkentek az efféle jelentések dacára annak, hogy az európai illegális migráció okán többszörösére növekedtek a korábban említett törvénytelen tevékenységek elkövetési számai.
Az immár határokon átívelő pénzügyi bűnözéssel kapcsolatos vádak azonban nem sokáig izgatták a német választókat, Scholz pedig szokásához híven az első pillanattól kezdve hárítólag reagált a felelősségét firtató megkeresésekre. Mint mondta, bár papíron a minisztériuma alá tartozik a FIU munkájának felügyelete, a valóságban az ügynökség egy autonóm szerv, amelynek mindennapi nyomonkövetése már kívül esik a feladatkörén.
Magyarán, Olaf Sholz hiába Németország pénzügyminisztere, meglátása szerint neki valójában semmi köze ahhoz, hogy a közvetett beosztottjai milyen megfontolások alapján akadályozzák az igazságszolgáltatás, valamint a pénzügyi bűnüldözés jogállami működését.
Nehéz megítélni, hogy a német kancellári poszt renoméjának Scholz melyik oldala ártott jobban: az alaposan feltérképezhető korrupciós múltja, vagy a személyes felelősség mindenkori hárítása, amelyet kifejezetten pocsék érvekkel próbál alátámasztani. Nagy valószínűséggel mindkét ismérv hosszú távon erodálni fogja a hitelességét, ám ameddig az oly kényes Brüsszelt és a hasonló lelkületű német választókat mindez hidegen hagyja, talán továbbra is egy felfelé ívelő pályával rendelkező karrierpolitikusként vonul majd be a német történelembe.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
