Az orosz–ukrán konfliktus évek óta a velünk élő valóság. A közvélemény keleten és nyugaton egyaránt hozzászokott ahhoz, hogy
polgárháborús konfliktusban feszülnek egymás irányába a fegyverek.
Ennek ellenére senki nem számított arra, hogy a feszültség odáig fokozódik a két ország között, hogy végül Oroszország katonai lépésekre szánja el magát.
Nem számítottunk rá, mégis megtörtént: az orosz csapatok bevonultak a szakadár területekre, a felvételek tanúsága szerint pedig Ukrajna belső területeit is támadás érte.
Miért döntöttek végül úgy az oroszok, hogy megtámadják Ukrajnát? A szakértők többségének sokáig az volt a véleménye, hogy Oroszország csak a legvégső esetben lép be nyíltan a fegyveres konfliktusba. Orosz szempontból elegendőnek tűnt az, hogy polgárháborús csapdában vergődő országként Ukrajna alkalmatlan marad mind az európai uniós, mind a NATO-integrációra.
A közelmúlt eseményeit azonban szintén érdemes megvizsgálni ahhoz, hogy megértsük a váratlan lépés mögött húzódó indíttatásokat.
A nyugati országok békemisszióit követően épp a mai napra várták az Egyesült Államok és Oroszország külügyminisztereinek találkozóját, amely az államfők egyeztetését készítette volna elő. A modern nemzetközi rendszerben a válság- és konfliktuskezelés primer erőforrásaként tekintenek a diplomáciai és politikai párbeszéd eszközeire.
A világ csendőre azonban éppen ezt hagyta maga mögött, amikor is tegnapelőtt lemondta a találkozókat, ezzel pedig a tárgyalóasztalon kívüli reakciókat provokált ki Oroszország részéről.
Fontos még egyszer leszögezni, hogy Oroszországnak nem érdeke egy elhúzódó fegyveres konfliktusban részt venni, ugyanakkor a katonai fellépésével kielégítheti azon törekvéseit, hogy az európai biztonságpolitikai architektúrában újrapozicionálja magát.
Csakhogy az amerikai—orosz szembenállás egyenesen odavezetett, hogy Ukrajna a csatározás legfőbb színterévé és eszközévé vált. Ukrajna az elmúlt években élni vágyó nemzetként látványosan törekedett arra, hogy szabaduljon az orosz medve szorításából, vagy legalábbis lazítson rajta. A gyakorlatban mindez azonban úgy valósult meg, hogy
a Szovjetunió felbomlását követően az országot kezükben tartó oligarchák egyik napról a másikra úgy döntöttek, hogy Oroszország helyett az Egyesült Államokkal működnek együtt.
Az amerikai hátszél pedig olyan harsány retorikát eredményezett az ukrán politikai vezetőség részéről, amelynek végrehajtásához nem rendelkezik kellő potenciállal.
A hírhedt amerikai demokráciaexport így ismét meghozta gyümölcsét: demokráciát nem, ellenben háborút teremtett az ukránok számára.
A jelenleg zajló fegyveres konfliktus kirobbanásáig pedig egy befagyott frontvonalakon vívott polgárháború vezette el az ukránokat. Az ukrán állam konfliktusba került több millió polgárával, amelynek következményeként csorbították az országban élő orosz kisebbség anyanyelvhasználati jogait. 2017 óta pedig a szakadár területektől megvontak mindenfajta gazdasági támogatást, megszűnt az áruszállítás, a több közműszolgáltatásról is lekapcsolták a területeket.
A konfliktus egyértelmű vesztesei a közvetlenül egymásnak feszülő felek:
- Ukrajna lakossága;
- a szakadár területek lakossága;
- az orosz katonák.
Amerika azonban jó eséllyel a konfliktus haszonélvezőjévé válhat, már ha sikerül kiszélesítenie a háborút és az európai szövetségeseit rábírnia arra, hogy a sok éve zajló fegyverkezési költségeit az európaiak saját védelmük biztosítása céljából megtérítsék számára. Mindez teljesen más megvilágításba helyezheti Amerika korábbi lépéseit.
A valós szándékok és indokok azonban akkor válnak majd világossá, mikor a felek végre újra tárgyalóasztalhoz ülnek.
