A minap olvastam Wass Albert 1989-ben írt levelét, melynek címe „A kivénült harcos leteszi a fegyvert”. Mellbevágó, torokszorító írás az Amerikába szakadt írófejedelem harcáról, fáradtságot nem ismerő küzdelméről hazánk érdekében. Ady Endre „föl-földobott kő, földedre hullva, kicsi országom újra meg újra” Magyarországáról és többek között az anyaországtól elszakított Erdélyről szól Wass Albert torokszorítóan, hogy mindkettő igaz történetét és történelmét megismertesse a nagyvilággal.
Írásom csupán a levél egyetlen, véleményem szerint legfájóbb pontjára fókuszál, nevezetesen arra, hogy a történelmünk során kik is (voltak) azok, akik írhatták és írhatják múltunk és jelenünk lapjait. Na meg hogy azok köszönőviszonyban voltak-e azzal a valósággal, amelyben ténylegesen éltek. Ha nem, akkor életükben a legritkábban, inkább csak haláluk után lepleződhettek le, és vésődhettek ezek az emberek úgy a köztudatba, hogy valójában nem is a nemzet léleképítői, hanem csak szimpla hazaárulói voltak.
Wass Albertet idézem: „nekünk, szerencsétlen magyaroknak mi volt az átkunk. Mi hozta reánk a trianoni csapást, s mindazt, ami utána következett. Szemnyitogatásom azzal kezdődött, hogy amikor tanártársaim megkérdezték mindjárt az első napokban, hogy honnan a csudából fútt oda a szél, s én becsületesen megmondtam, hogy Erdélyből, úgy bámultak rám, mintha azt feleltem volna, hogy valahonnan Bergengóciából. Míg aztán az irodalom tudós professzora fejére ütött, és elrikkantotta magát: »Drakula országából...!« Attól kezdve bizalmas baráti körben »Count Drakula« volt a nevem. Hiába bizonykodtam, hogy ez a Drakula-mese mindössze egy részeg angol újságíró fejében született meg, és hogy Erdély már évszázadokkal ezelőtt is civilizált ország volt, hogy ott hirdették meg elsőnek a vallásszabadságot, hogy Erdély iskolái világhíresek voltak, senki se hitte el. Hogy igazamat alátámasszam, nekiestem a könyvtáraknak, de ebben se volt köszönet.
Egyetemem három óriási méretű könyvtárában alig leltem valami kevés adatot Erdélyről. Földrajzkönyvek, enciklopédiák csak annyit tudtak róla, hogy Románia nyugati tartománya, mely annak idején Dacia néven a római birodalomhoz tartozott, és őslakói ma is a latin nyelvet beszélik.
A népvándorlás során több ázsiai horda rohant keresztül rajta, a hunok, avarok, magyarok, tatárok és törökök. Az utóbbi évszázadok alatt a Habsburg Birodalomhoz tartozott, majd az első világháború után Románia vette át. Lakosai nagyrészt románok, de élnek ott németek és magyarok is. Attól kezdve a könyvtárakat bújtam minden szabad időmben, Magyarországra és a magyarokra vonatkozó adatokat keresve. Keveset találtam, s amit találtam, abban sem volt köszönet. A középkorra vonatkozó régebbi munkák mind német szerzők tolla alól kerültek ki, s a magyarokat úgy emlegették bennök, mint ázsiai hordát, akik fél Európát végigdúlták, míg végül is Lech mezején leverték őket a németek, majd királyukat rákényszeríttették a keresztény hitre, és hadat adtak neki, hogy kiirthassa országából a pogányokat. Attól kezdve aztán a német civilizáció hatása alá került a magyarok országa, s lakosainak jó része német. Az újabb kiadású könyvek arról is tudtak, hogy Magyarország egy elmaradt, primitív ország volt, ahol feudális főurak uralkodtak a különböző nemzetiségű őslakosság felett, kegyetlenül elnyomva a népet. Mint ahogy annak idején, gyerekkoromban, nagyapám jóorrú kopói kajtatták föl a megbúvó rókát a mezőházi nádasokban, úgy kezdtem el én is kinyomozni ezeknek a hamis adatoknak az eredetét. Nem volt nehéz.
Minden könyv, tanulmány, melyben Magyarországról vagy általában a magyarokról volt szó, az 1870-es évek utáni időből eredt, és a szerzők neve nagyobbára német vagy cseh, de akadt román és horvát is.
A szerzők legtöbbje Sorbonne-i diplomával rendelkező egyetemi tanár volt, akik egy Masaryk által alapított könyvkiadó vállalaton keresztül beépítették magukat az amerikai, angol és francia közoktatás tankönyvellátást szolgáló intézményeibe, és terjeszteni kezdték azt a jól megszervezett magyarellenes propagandát, ami végül is Trianonhoz vezetett.
(Az első világháború alatt Masaryk és Benes által megszervezett ún. „Cseh maffia– a szerk.) A magyar szerzők vagy nem írtak jó tankönyveket abban az időben, vagy a magyar tanügyi intézmények nem gondoskodtak arról, hogy ezek a könyvek idegen nyelvekre fordítva utat leljenek külföldi egyetemek felé. Több, különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származtak: »Magyarország, mint olyan, a valóságban sohasem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a szentkorona országai összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve már csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját. Ugyanezek az országok az utolsó négy évszázad során már a Habsburg birodalom alá tartoztak.« Egy másik helyen: »Magyarnak csupán az uralkodó nemesi és főnemesi osztály egy kis része tekinthető, kik a földet birtokolták, míg a jobbágy, majd az úgynevezett 'felszabadulás' után a paraszt a különböző ott élő, leigázott nemzetiségekből tevődött össze, kiknek egy részét hosszú idő után földesuraik erőszakkal elmagyarosították...« (Wertheimer: History of Europe, 1901, Böhm Verla, Wien-New York, page 31.) Ugyancsak a fent említett könyvben található a következő mondat, mely ellen minden bizonnyal tiltakozott volna az akkori magyar kormány, ha tudomására jutott volna:
»A magyar egy veszekedő, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár nép, mely újra meg újra föllázadt uralkodói ellen, abból a célból, hogy megbontsa a soknyelvű birodalom egységét.«”
Helyben is vagyunk. Egyesek ma is ugyanabba a folyóba próbálják lavírozni a magyarság szekerét. Ami még elkeserítőbb, hogy most elsősorban nem is más országok potentátjai próbálják írni XXI. századi hamis történelmünket szerte a nagyvilágban, hanem sajnos magukat magyarnak aposztrofáló hazai polgártársaink keltik rossz hírünket, és terjesztik a Wass Albert által idézetten, hogy „a magyar egy veszekedő, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár nép, mely újra meg újra föllázadt uralkodói ellen, abból a célból, hogy megbontsa a soknyelvű birodalom egységét”.
Mi ez, ha nem a föderalista és a szuverén világkép ütközésének felsejlése? Most, 2021-ben a jelenlegi kormányunk alig néhány szövetségesével áll csak a vártán, hogy az Európában és a tengerentúl rólunk, magyarokról festett valótlan képet cáfolja, és bizonyítsa az ellenkezőjét a balos történetmesélésnek és történelemhamisításnak. Nem könnyű feladat, de ahogy néhai Nagy Imre mondta: „Csapataink harcban állnak”.
Meglátásom szerint Magyarország és jelenlegi működése a béke szigetét jelenti Európában. Nekünk, konzervatív értelmiségieknek a legfőbb feladatunk a tisztességet, a nyitottságot képviselni országunk határain belül és azon kívül is.
De ellen kell állnunk a normalitást felrúgó bárhonnan is érkező támadásoknak és képeseknek kell lennünk arra – ahogy Wass Albert is az volt –, hogy értékeinkre alapozva képviseljük szeretett hazánkat, és hogy mindannyian őrizzük valós történelmét és nehezen megszerzett békéjét.
Nincs közünk a csahosok békétlenségéhez és hatalomvágyához, főleg úgy nincs, hogy mindkettőt szemérmetlenül még a nagyvilág arcába is beletolják. Ráadásul rezzenéstelen arccal még a külső segítséget is elvárják. Mi, jobboldaliak csak azt tehetjük, hogy járjuk a saját utunkat. Soraimat Ady fentebb már idézett, a hazaszeretetet megszólaltató versének zárósorával fejezem be, amely ma is iránytűként szolgálhat Magyarországhoz való viszonyunkban „És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is”.
Lehet másképp élni, csak nem érdemes!
