Amikor Joe Biden amerikai elnököt tavaly januárban beiktatták, a személyével kapcsolatban elfogult világsajtó nagy örömmel számolt be arról, hogy az „örök békével” kampányoló demokrata elnökjelölt győzelme egy új és nyugodtabb kor eljövetelét jelenti nemcsak a társadalmi megosztottságtól terhes Egyesült Államokban, hanem világszerte egyaránt.
Az amerikai baloldal támogatói közül azonban kevesen gondolhatták, hogy amikor arról érkeztek hírek, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, akkor az USA felső vezetése dacára annak, hogy papíron a tűzharc azonnali beszüntetése mellett érvelt, több olyan, Ukrajnának kedvező stratégiai gesztust gyakorolt, valamint vett fontolóra, amelyek egyenes ágon járultak és járulhattak volna ahhoz, hogy a konfliktus globálissá váljon.
Érdemes leszögezni, az Egyesült Államok háborús implikációja már az orosz agresszió előtt megkezdődött: ez év januárjában robbant a hír, miszerint a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) 2015 óta különleges és titkos kiképzésben részesít „ukrán félkatonai szervezeteket” annak érdekében, hogy egy esetleges orosz invázió esetében a legmodernebb taktikai felkészültség segítségével próbálják meg azt elhárítani.
S bár a program kapcsán több magas rangú amerikai tisztségviselő is úgy nyilatkozott, hogy annak fókusza kizárólag a védekezésre összpontosít, számos kritikus párhuzamot vélt felfedezni az ukrán paramilitáris egységek kiképzése, valamint az 1979 és 1989 között „Ciklon műveletként” elhíresült amerikai kezdeményezés között, amely az afgán térségben mudzsahedin harcosokat pénzelt és képzett ki azért, hogy azok idővel kivéreztessék az akkorra már rogyadozó Szovjetuniót.
Amennyiben bárkiben is felmerülne, hogy e stratégia hosszú távon megtérül-e, vessen egy pillantást Afganisztán elmúlt évtizedeire és jelenlegi állapotára, amely hű képet fest Amerika segítő szándékáról.
Ám az Egyesült Államok törvényhozó testülete az orosz invázió után sem volt rest. Miközben Biden elnök a felek közti békés tárgyalás és az Oroszországot érintő kizárólag gazdasági szankciók mellett foglalt állást, addig a Kongresszus tagjai jóváhagyták azt a rendkívüli kezdeményezést, miszerint amerikai gyártású Javelin (tankelhárító) és Stinger (légvédelmi) rakéták kerülhessenek Ukrajnába – ezek pedig aligha csökkentik a vérontást.
A döntéshozatal gyorsaságát – persze az ukránokkal való geopolitikai szolidaritás mellett – többek között az a tény is magyarázhatja, hogy a Kongresszus 18 tagjának, valamint házastársaiknak komoly részvényeik vannak e hadifegyverzetet előállító vállalatokban (Lockheed Martin és Raytheon Technologies), amelyek értéke érthető módon háborús krízisek idején nagymértékben megnövekszik, komoly profitot generálva.
A „békepárti” amerikai külügy azonban itt nem állt meg: Antony Blinken külügyminiszter egy sajtótájékoztatón már arról beszélt, hogy „zöld lámpát” biztosítana a NATO-tagsággal bíró Lengyelországnak arra, hogy az állományukban lévő MiG-29-es vadászgépek egy részét átadják az ukránoknak.
Mondani sem kell, hogy egy ilyen döntés gyakorlatilag egy Oroszország felé tett NATO-hadüzenettel érne fel, de szerencsére a kezdeményezés végül kudarcot vallott, miután Varsó úgy akarta e hadászati tranzakciót lebonyolítani, hogy a harcgépek egy német területen lévő amerikai támaszpontról repüljenek Ukrajnába.
Ezt azonban már az amerikai külügy is úgy ítélte meg, hogy mindez már a háborúba való nyílt belekeveredést jelentené annak ellenére, hogy 40 amerikai szenátor írásban tiltakozott az akció lefújása ellen.
Sajnos azonban az esetenként a Kongresszusból irányított amerikai „segítő kéz” továbbra is aktív, mégpedig az egyik legveszélyesebb forgatókönyv erőltetésének formájában: egyre több képviselő szánja el magát arra, hogy azt követelje, Ukrajna légtere váljon repüléstilalmi övezetté. Az ukrán elnök álláspontjával természetesen összecsengő, ám életveszélyes javaslat részletei szerint a NATO Ukrajna légtere felett egy olyan katonai tiltást eszközölne, mellyel megakadályozna mindennemű repülőforgalmat, ezáltal megsemmisítendő célponttá nyilvánítaná mind az orosz harcgépeket, mind pedig az orosz hadsereget kiszolgáló logisztikai feladatokat teljesítő repülőket. A harmadik világháború előszobájaként emlegetett javaslat szerencsére nem jutott túl az elnöki adminisztráción, valamint a Pentagon is jelezte, amennyiben NATO-felségjelzésű vadászgépek engedélyt kapnának arra, hogy orosz gépeket lőhessenek ki, az bizonyosan visszafordíthatatlan következményeket vonna maga után.
Mindezek fényében jól látható, hogy ami az amerikai felső vezetés kommunikációját illeti, nemcsak komoly ellentmondásokkal találkozhatunk, hanem olyan meggondolatlan és potenciálisan veszélyes katonai műveletek előkészítésével is, amelyek globális szinten sodorhatják veszélybe a civilizációnk.
A világ és Európa józanabbik fele – köztük Magyarország is – csak remélni tudja, hogy az oroszok a háborús logika alapján mindezt csak blöffnek, és nem pedig nyílt provokációnak veszik, mellyel talán elkerülhető, hogy a lehető legrosszabb forgatókönyvek lépjenek életbe.
