1989-ben harcok nélkül csendben kimúlt a szocializmus. Nem sokkal később a Szovjetunió is szétesett, és ezzel a szocialista társadalommérnökségnek és ideológiai terrornak is vége lett. A hidegháború idején ugyanis megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy a nagyhatalmak saját ideológiával, társadalmi-politikai eszménnyel és ezt szolgáló társadalommérnöki apparátusokkal rendelkeznek. Az addigi birodalmi monarchiák viszonylag toleráns politikája után ez viszonylag modern és teljesen érthető fordulat volt. A magyarázata az lehet, hogy az 1945 utáni kétpólusú világ mindkét birodalma büszkén ideológiai alapon jött létre, még akkor is, ha bizonyos történeti előzmények kimutathatók is:
az Egyesült Államok az egyéni szabadság és egyenlőség liberális, a Szovjetunió pedig a marxizmus dogmáin.
Mindkét új birodalom nemes ideológiai kísérletként tekintett magára. (A korábbi monarchikus birodalmak – mint az oszmán, a Habsburg, az orosz stb. – nem ideológiai alapon jöttek létre, nem is kezdtek semmilyen társadalmi kísérletbe, és jellemzően jóval toleránsabbak voltak ideológiai, vallási, erkölcsi ügyekben, mint a feltörekvő két modern ideologikus birodalom.) Ennek az ideológiának a követését, eszményítését, illetve a társadalommérnökösködést elvárták a „szövetségeseknek” nevezett, az érdekszférájukba tartozó országoktól is, és a helytartó eliteket ennek a célnak megfelelően válogatták és nevelték ki.
A geopolitikai és ideológiai nyomulás azonban a hidegháború idején sem terjedt ki a világ egészére, a nagyobbik rész kimaradt belőle. A nagyhatalmak a közvetlen ellenőrzésükön kívül álló országok – Afrika, Ázsia és Latin-Amerika nagy része – esetén meglehetősen szkeptikusok vagy közömbösek voltak az ideológiai kérdésekkel és eszményekkel szemben. A geopolitikai megfontolás sokkal fontosabb volt számukra, mint az ideológiai. Így volt ez az angolszászok és a Szovjetunió esetében 1945-ig, de arab olajállamok esetében is hasonló volt a helyzet, és még sorolhatnánk a példákat. A harmadik világ szocialista országai attól voltak szocialisták, mert szovjet fegyverekkel lőttek.
Mindez élesen megváltozott 1989-ben, amikor az Egyesült Államok maradt egyedül a porondon: a Szovjetunió (illetve Oroszország) sokáig lejtmenetben volt, Kína pedig még a kanyarban sem tűnt fel. Riválisok nélkül maradva az Egyesült Államok elkezdte terjeszteni – és az emberi jogi retorikával számonkérni – a saját ideológiáját, eszményeit, intézményeit; és az általa megszokott, ismert társadalmi viszonyok megteremtését várta el mindenkitől.
Hiszen – ahogyan Fukuyama állította – ez a sikeres modell, és a szerencsés véletlen folytán a (szuper)hatalom egybeesik a helyessel és a jóval. Az ideológiai nyomulást azután átvette a központi hatalmát növelni akaró Európai Unió is, ezzel a szokásos törésvonalak mellett újakat hozva létre. Erre az ideológiai nyomulásra utalnak azok, akik szerint „Brüsszel úgy viselkedik, mint Moszkva”.
A Pax Americana nagyjából 15-20 évig zavartalanul működött Európában, az iszlám világban azonban sohasem létezett. Sem a geopolitikai, sem az ideológiai nyomulás nem volt sikeres, ahogyan az iraki és az afgán helyzet, valamint az Arab Tavasz története is megmutatta. A posztszocialista országok azonban nemcsak lelkesen csatlakoztak az Egyesült Államokhoz, de még lelkesebben vették át az ideológiáját, eszményeit és társadalommérnöki ambícióit is.
Ki merte volna a szabadpiac eszményét kétségbe vonni a kilencvenes években, és ki hallott erről az eszményről az elmúlt évtizedben? Úgy jöttek a liberális NGO-k a térségbe, mint egykor a komisszárok, a „politikai összekötők”.
Ám a nyugati világ boldog békeideje, az America Triumphans 2008 táján legalább két okból megreccsent. Egyrészt a liberális rend nem váltott ki osztatlan elismerést: gazdasági és kulturális vesztesei egyaránt voltak, ez pedig a helyi érdekek, a helyi kultúra, szokások, hagyományok és a helyi önrendelkezés felértékelését eredményezte. Pont az a nacionalizmus erősödött meg, amit le akartak győzni. A társadalommérnökség nem, vagy csak nagyon korlátozottan működött. Másrészt megerősödött Oroszország és még inkább Kína, megjelent India és még jó pár feltörekvő ország. Ha eddig nem, a mostani ukrajnai háború megmutatta, hogy a világ már messze nem egypólusú.
Hogy a birodalom hogyan reagál az új helyzetre, az attól is függ, hogy mennyire képes tanulni. A volt szovjet vezetők 1989 után elég gyorsan elfogadták az új világot, a helyi kiszolgálóik pedig szinte a fanariótákat megszégyenítő gyorsasággal váltottak gazdát, ideológiát és eszményeket. 1990 óta élnek-halnak a demokráciáért. Emlékszem az esetre, amikor legnagyobb meglepetésemre a régi-új szocialista ideológusnő a rendszerváltás után John Stuart Millre hivatkozott.
Úgy tűnik azonban, hogy az amerikai elit nem tanul. Vagy nem látják, hogy változott a világ, amihez a politikai cselekvésüknek alkalmazkodnia kellene; vagy dogmatizmusuk, misszionárius hevületük miatt úgy gondolják – mint egykor a szocialisták egy része –, hogy a változások feltartóztathatók, és még több liberalizmussal, még erősebb átneveléssel, még több NGO-val és aktivistával visszaállítható a Pax Americana.
Az egypólusú világ vége ugyanis azt jelentette, hogy versenytársak jelentek meg, ebben a helyzetben pedig a legfontosabb a barátok, szövetségesek és támogatók szerzése és azok megtartása lett. Az viszont csak zavarokhoz vezethet, ha a szövetségessel szemben ideológiai elvárásokat támasztanak: ezt nem tették 1941 után a Szovjetunióval szemben, és sosem fogalmaztak meg ilyeneket az arab olajállamokkal szemben. A liberális demokrácia vidáman tudott és tud ma is együttműködni nem liberális és nem demokratikus országokkal.
A felemelkedő hatalmak, az Egyesült Államok kihívói – az ideológiai gonosz, például a kommunista Kína – látványosan közömbösek az ideológiai kérdésekkel kapcsolatosan, hiszen szövetségeseket akarnak szerezni.
Velük szemben a Nyugat azonban továbbra is úgy viselkedik, ahogyan megszokta 1990 után: a befolyási övezetéhez tartozó országokban a saját ideológiáját, intézményeit, eszményeit és társadalmi viszonyait kéri számon. Nem akar, vagy dogmatizmusa miatt nem tud számot vetni a liberális demokráciával – kultúrával és gazdasággal – szembeni elégedetlenek nem kis táborával, sem azzal, hogy versenytársai támadtak a nemzetközi életben, és ezért az ideológiai nyomulás csak növeli a geopolitikai nehézségeit.
Szemben az egykori szocialista elittel, amely felismerte, amikor megváltozott a helyzete, és gyorsan tudott alkalmazkodni, a liberális globális elit – úgy tűnik – ezen a téren képtelen a tanulásra és az alkalmazkodásra képtelen, vagy legalábbis nagyon lassan teszi.
Az egykori szocialista elitnek viszonylag könnyű volt a váltás, hiszen már évekkel a szovjet birodalom összeomlása előtt sem igazán hitt az ideológiájában, az elit a kommunista eszmény helyett a vetélytárs eszményét fogadta el, és próbált ez utóbbinak megfelelően élni. A szocialista elitnek semmiféle erkölcsi magabiztossága nem volt, és mire a rendszer megdőlt, leginkább cinikus karrieristák csatlakoztak hozzájuk, vagy ők maguk is azzá váltak.
Nem így a mai amerikai elit. A kudarc már rég elérte őket, de mégsem ingott meg az önbizalmuk. Az elmúlt száz évben az Egyesült Államok volt az erkölcsi példa (a hegyen épült város), Isten választott népe, a bukott világ megváltója, az erkölcsi újjászületés földje (új Éden), az új rend, az új Izrael, az anyagi lehetőségek hazája, a világbéke, a szabadság és a jólét biztosítéka, és így tovább.
Az ideológiai és geopolitikai magabiztosságuk töretlennek tűnik, és továbbra is úgy kérik számon az éppen aktuális ideológiájukat, eszményeiket – ma éppen a wokeryt –, intézményeiket és viszonyaikat, mint harminc évvel ezelőtt.
(Az európai baloldal mai nemzetközi nyomulása már érdekesebb jelenség. 1990 után kissé elhalkultak, de a végre hatalomba került hatvannyolcasok önhittsége és hatalomvágya töretlen.)
Lehetséges, hogy egy ideológiai alapon létrejött politikai rezsimnek nehéz lemondania az ideológiai nyomulásról, ugyanis ezzel hallgatólagosan feladná, hogy a létező eszmék legjobbikán szerveződik, a létező viszonyok legjobbjait alakította ki, és a lehető legjobb eszmények megvalósítására képes. Az Egyesült Államok azonban a világ nagyobb részében eddig is képes volt, és most is képes ideológiai nyomulás nélkül, a közös érdekek alapján kapcsolatokat teremteni és fenntartani.
Nem lehetne mentesíteni a kapcsolatunkat a liberális ideológia aktuális változatától? Hátha nem mindenki akarja a megváltást és az erkölcsi kiválóságot, vagy nem úgy akarja, ahogyan ma éppen az amerikai elit azt hirdeti. Lehet, hogy valóban vége a Pax Americanának, és versenytársak jelentek meg, ezért hasznosabb lenne, ha nem keresnék az ideológiai, kulturális feszültségeket. Már csak geopolitikai megfontolásokból is alkalmazhatnák a liberálisok a toleranciát a nem liberálisokra.
A szerző eszmetörténész
